Az a személy, aki elkezdi tanulmányozni a kabbalát, nem egészen érti, miért válik még önzőbbé, és miért érez egyre nagyobb vágyakat az étel, a szex, a család, a karrier és minden más iránt. Rejtélyesnek tűnik, hogy miközben a kabbalát tanulmányozza, egyidejűleg vonzódik a filmnézéshez, a regényolvasáshoz és a sétáláshoz. Vagyis azok a régi önző vágyai, amelyeket a tanulmányok megkezdésekor egy időre félretett, hirtelen újra életre kelnek benne.
Ez nem visszalépés. A nagyobb önzés azért éled újra, hogy az ember még magasabbra emelkedhessen fölötte.
Fejlődésünk lépésről lépésre halad, két vonal mentén: balra és jobbra. A bal oldali vonal a nagyobb önzés, amely ellenére igyekszünk növelni a spirituális állapot és a Teremtő fontosságát, és így emelkedni az egó fölé. Ezért két lábon járunk: bal-jobb, bal-jobb vonalakon, és így fokozatosan haladunk előre.
Meg kell értenünk ezt a technikát, mintha vizuálisan magunk elé tennénk, vagy akár le is írnánk, hogy minden állapotban megértsük, melyik két állapot közül melyikben vagyunk, és mit kell tennünk a jobb állapot megerősítéséhez; amikor az adakozás tulajdonsága, a Teremtő felé haladunk, és a bal oldali állapotban, amikor felismerjük a ránk leselkedő nagyobb önzést, amelyet a Teremtő kifejezetten bennünk fejleszt ki.
A bennünk kialakuló bal, egoista részt „Fáraónak” nevezzük. A jobb, altruista részt, amely a csoportban és a tanulás során tett erőfeszítéseinknek köszönhetően alakul ki bennünk, „Teremtőnek” nevezzük.
Így tehát Fáraó a Teremtő ellen, a Teremtő Fáraó ellen, mi pedig e két felsőbb erő között állunk, mintha pozitív és negatív lennénk, mert Fáraó a Teremtő ellenpárja. Így haladunk előre.
És nincsenek más erők a világon, csak egy felsőbb erő, amely így játszik velünk: pozitívan–negatívan, negatívan–pozitívan.
Rav Dr. Michael Laitmantól, a Napi Kabbala-lecke 2019. szeptember 3-i részéből, Baal HaSulam írásai „Nincs más rajta kívül”
Minden emberi lény ellentmondásból épül fel.
Az egyik oldalon áll az ösztönös én: az a hang, amely biztonságot, elismerést, örömöt, bizonyosságot és irányítást keres. Ez az a részünk, amely folyamatosan számolgatja, mit nyerünk és mit veszíthetünk. A valóságot a személyes haszon szerint méri. Ősi, hatalmas és teljesen természetes.
A másik oldalon egy rejtett szikra áll, amely a létezés egy másik dimenziójához tartozik. Ez a szikra nem érdekelt az önfenntartásban. Az igazságra vágyik, még akkor is, ha az igazság veszélyezteti a kényelmet. Kapcsolatra vágyik, még akkor is, ha a kapcsolat áldozatot követel. Valamit keres az én szűk határain túl.
Az egész spirituális út e két ellentétes pólus között bontakozik ki.
Az első oldal nélkül nem lenne alapanyagunk, amiből felépíthetnénk önmagunkat. A második oldal nélkül soha nem emelkednénk az állati természetünk fölé.
Az élet célja nem az, hogy az egyik oldalt a másik javára elpusztítsuk. Inkább az, hogy megtanuljuk, hogyan egészítik ki egymást ezek a két ellentét, és hogyan hoznak létre végül közöttük egy új lényt.
Ahogyan a madárnak két szárnyra van szüksége a repüléshez, úgy a léleknek is két ellentétes erőre van szüksége a felemelkedéshez.
A jobb és a bal vonal rejtélye
A spirituális fejlődés soha nem halad egyenes vonalban.
Természetesen úgy képzeljük el a növekedést, mint egy fokozatos mozgást a sötétségtől a fény felé, a tudatlanságtól a bölcsesség felé, a gyengeségtől az erő felé. A belső út azonban más törvényeket követ.
A keresőt folyamatosan két ellentétes állapot között húzza a szív.
A jobb oldali út a hála, a magabiztosság, a teljesség és az elismerés. Az a képesség, hogy ránézzünk a saját állapotunkra, és azt mondjuk:
„Lehetőséget kaptam a fejlődésre. Társakat kaptam az úton. Kaptam egy vágyakozási pontot. Magát az életet kaptam.”
A jobb oldali út életerővel tölti el az embert.
A bal oldali út a kritika, a vizsgálódás és az őszinteség. Kényelmetlen kérdéseket tesz fel:
„Miért csinálom ezt?”
„Kinek szolgálok valójában?”
„Életem mekkora részét irányítja még az önérdek?”
A bal oldali út feltárja mindazt, ami befejezetlen, mindazt, ami romlott, mindazt, ami még javításra szorul.
Mindkét út igaz.
A tragédia akkor kezdődik, amikor az ember csak az egyiket választja.
Ha valaki kizárólag a jobb oldali úton marad, naivvá és önelégültté válik. Összetéveszti a kezdetet a végével.
Ha valaki kizárólag a bal oldalon marad, a kétségbeesésbe és az önvádba süllyed.
A lélek csak úgy növekedhet, ha megtanul közöttük egyensúlyozni.
A jobb oldal életet ad.
A bal oldal igazságot ad.
Egyesülésükből új tudatosság születik.
A növekedés szakaszai
Minden spirituális élet a csendben kezdődik.
A csendes szakasz olyan, mint egy föld alá eltemetett mag.
Ebben a szakaszban az ember cselekszik, tanul, részt vesz dolgokban, és talán még inspirációt is érez. A belső világ azonban nagyrészt változatlan marad. Alig van önvizsgálat, alig van belső mozgás.
A csend nem kudarc.
Ez a szükséges kezdet.
Minden fa egyszer mag volt.
Minden lélek egy pontként kezdődik.
A következő szakasz a növekedés szakasza.
A mag felhasad.
Ebben a szakaszban megjelenik a küzdelem.
Kérdések merülnek fel.
Ellentmondások jelennek meg.
Az ember már nem csupán a cselekedeteit, hanem a szándékait is vizsgálni kezdi.
Ami egykor egyszerűnek tűnt, bonyolulttá válik.
A kereső rájön egy kényelmetlen igazságra: a külső viselkedés és a belső motiváció nem ugyanaz.
Ez a felismerés fájdalmas.
Mégis ez az igazi élet első jele.
A vegetatív szakasz egyszerre növekszik felfelé és lefelé.
A gyökerek mélyülnek, míg az ágak emelkednek.
Hasonlóképpen, a lélek is úgy fejlődik, hogy egyre jobban tudatára ébred mind sötétségének, mind törekvéseinek.
Végül eljön a beszéd szintje.
Ez nem csupán az előző szakaszok fejlettebb változata.
Hanem egy teljesen új létezési mód születése.
Az ember elkezd olyan valóságnak megfelelően élni, amelyet nem kizárólag személyes számítások diktálnak.
Az ember a megszerzés helyett a kapcsolaton, a célon és az adáson keresztül kezd viszonyulni az élethez.
Az egyén képes lesz tudatosan részt venni egy önmagánál nagyobb valóságban.
De ez az átmenet nem valósulhat meg pusztán személyes erőfeszítéssel.
Hitet igényel.
Mi a hit?
A hit talán a leginkább félreértett szó a spirituális szókincsben.
Sokan a vak hitet képzelik el a hit alatt.
Mások úgy gondolják, hogy a hit azt jelenti, hogy bizonyíték nélkül fogadunk el elképzeléseket.
Még mások pedig a bizonytalanság közepette nyújtott érzelmi vigaszt látják benne.
Az igazi hit azonban valami teljesen más.
A hit egy újfajta észlelés.
Az a képesség, hogy egy magasabb rendű valóságnak megfelelően éljünk, még akkor is, ha az alacsonyabb rendű valóság éppen az ellenkezőjét kiabálja.
A hit nem törli ki az ésszerűséget.
A hit az ésszerűség fölé emelkedik.
Az ésszerűség csak azt látja, ami az énnek szolgál.
A hit pedig elkezd érzékelni azt, ami az egésznek szolgál.
Az ésszerűség azt kérdezi:
„Mit nyerek vele?”
A hit azt kérdezi:
„Mi az igazság?”
Az ésszerűség az irányítást keresi.
A hit a kapcsolatot keresi.
Az értelem a látható bizonyítékokra támaszkodik.
A hit fejleszti azt a képességet, hogy egy még nem feltárt valóság felé haladjunk.
Ezért nem gyengeség a hit.
A hit erő.
Az az erő, amely képessé teszi az embert arra, hogy az önérdek vonzása ellen cselekedjen.
Hit nélkül a természetünk határain belül ragadunk.
A hit révén új távlat nyílik meg.
A sötétség mint tanító
Senki sem fejleszti ki a hitet a fényben.
A hit a sötétségben születik.
A sötétség nem büntetés.
A sötétség felkészülés.
Amikor a bizonyosság eltűnik, amikor az ihlet elhalványul, amikor a megszokott támaszok összeomlanak, az ember egy félelmetes kérdéssel szembesül:
„Mi marad, ha mindent elvesznek, amire támaszkodtam?”
Elsőre úgy tűnik, hogy a válasz: semmi.
Ez a félelem szülőhelye.
A legtöbb ember az életét azzal tölti, hogy megpróbálja elkerülni a félelmet.
A félelemnek azonban sok formája van.
Ott van a szenvedéstől való félelem.
A veszteségtől való félelem.
A megaláztatástól való félelem.
A bizonytalanságtól való félelem.
A haláltól való félelem.
Ezek a félelmek az önfenntartáshoz tartoznak.
Természetesek és elkerülhetetlenek.
Mégis ezek alatt egy teljesen másfajta félelem rejlik.
Egy magasabb rendű félelem.
A félelem attól, hogy saját magunkban maradunk fogságban.
A félelem attól, hogy elmulasztjuk a célunkat.
A félelem attól, hogy soha nem válunk azzá, amivé teremtettünk.
A félelem attól, hogy nem tudunk szeretni.
A félelem attól, hogy nem tudunk kapcsolatot teremteni.
A félelem attól, hogy elszakadva maradunk az élet forrásától.
Ez a félelem nem bénít meg.
Felébreszt.
Átalakítja a félelmet: a bezárkózás erejéből felemelkedés erejévé változtatja.
Az alacsonyabb rendű félelmek védik az egót.
A magasabb rendű félelem felszabadítja a lelket.
A csoport szerepe
Senki sem tudja egyedül járni ezt az utat.
Ha magunkra maradunk, elkerülhetetlenül visszatérünk az önmagunkkal való törődés körforgásába.
A csoport azért létezik, mert az ember önmagában nem képes folyamatosan fenntartani a cél fontosságát.
Mások őrzik a víziót, amikor mi elfelejtjük.
Mások emlékeztetnek minket, amikor eltévedünk.
Mások példát mutatnak, amikor erőnk elfogy.
A legfontosabb azonban az, hogy a csoport olyan teret teremt, amelyben lehetségessé válik az önfeladás.
Ez nem az egyéniség megsemmisülése.
Éppen ellenkezőleg.
Az ego fél az önfeladásától, mert azt képzeli, hogy eltűnik.
Valójában azonban csak a hamis én tűnik el.
A végtelen önmeghatározások.
A végtelen követelmények.
A végtelen számítások.
A végtelen igény, hogy igazunk legyen.
Ahogy ezek a rétegek fokozatosan feloldódnak, valami figyelemre méltó kerül elő.
Az autentikus én.
Az én, amely a zaj alatt rejtőzött.
Az az én, amely már létezett, mielőtt a félelem, az összehasonlítás, a versengés és az önfontosság felépítették volna falukat.
Paradox módon nem az ego megerősítésével fedezzük fel önmagunkat.
Hanem azáltal, hogy túllépünk rajta.
Az igazi önmegvalósítás titka
A világ azt tanítja, hogy a beteljesülés az önkifejezésen keresztül érhető el.
A lélek azt tanítja, hogy a beteljesülés az önmagunkon való túllépésen keresztül érhető el.
A világ azt mondja:
„Légy még inkább önmagad.”
A lélek így suttog:
„Szabadulj meg önmagadtól.”
Elsőre ezek a kijelentések ellentmondásosnak tűnnek.
Végül azonban rájövünk, hogy ugyanazt jelentik.
A hamis én kölcsönzött vágyakból, kölcsönzött félelmekből, kölcsönzött ambíciókból és kölcsönzött identitásokból áll.
Az igazi én mindezek alatt létezik.
Csak akkor tud előtűnni, amikor a zaj elcsendesedik.
Csak akkor, amikor az önszeretet már nem foglalja el a valóság középpontját.
Csak akkor, amikor az ember megtanul valami nagyobbért élni, mint a személyes haszon.
Ez a lelki növekedés legmélyebb titka.
Az ember nem veszíti el önmagát az önfeladás révén.
Hanem megtalálja önmagát.
Rájön, hogy minden félelem, minden sötétség, minden ellentmondás, minden emelkedés és zuhanás mögött egy új lény alakult ki.
A jobb és a bal vonal soha nem voltak ellenségek.
Két kéz voltak, amelyek egy lelket formáltak.
A sötétség soha nem volt a hit ellentéte.
A hit szülőhelye volt.
A félelem soha nem volt akadály.
A kapu volt.
És az önfeladás soha nem volt pusztítás.
Az volt a kinyilatkoztatása annak az embernek, akivé mindig is válnunk kellett.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás