A színfalak mögött

Kérdés: Van csoportmunka, és van terjesztés. Milyen belső tisztázásra van szükség ahhoz, hogy ne térjünk el egyik vagy másik irányba, hanem harmonikus egység alakuljon ki bennem?

Válasz: A harmonikus integráció az, amikor úgy érzed, hogy semmi sem számít, hogy a külső világ, a csoport, a Teremtő és te mind egyformák vagytok. Csak akkor lesz harmonikus integráció, a korrekció végén. Addig mindig felmerül a kérdés, mivel foglalkozz. A körülmények szerint kell megítélnünk.

Természetesen a legfontosabb a csoport és az állapota, hiszen ha ez nincs meg, akkor nincs mivel terjesztenem, és nincs mivel a Teremtőhöz fordulnom. Egyedül nem tudok hozzá fordulni.

Tehát a csoport és a kapcsolata az elsődleges. Ezután jön a hozzáállás, vagyis az, hogy a csoporttal vagyok, mint kollektív kinyilatkoztatás, a Teremtő tisztázása, mint aki teremt, javít és betölt minket.

Aztán, amikor már kezded érzékelni ezt a modellt, fordulhatsz a világ felé, mivel jobb a Teremtőhöz fordulni, ha az egész világhoz kapcsolod.

Rav Dr. Michael Laitmantól a Harkivi „Egyesülés a felemelkedésért” konferenciáról, 2012. augusztus 18., 4. lecke

Életünk nagy részét a színpadon töltjük.

Arcokat nézünk. Szavakat hallgatunk. Viselkedést ítélünk meg. Személyiségekre reagálunk. Vonzódunk, taszítunk, lenyűgözünk, csalódunk, inspirálódunk, megsérülünk, megsértődünk, bátorodunk vagy elbátortalanodunk a szemünk előtt megjelenő végtelenül változó jelenetek szerint.

Minden, amit tudunk, a látszatokon alapul.

Egészséges és beteg embereket látunk. Sikeres és küszködő embereket. Kedves és nehéz embereket. Barátokat, akik inspirálnak minket, és barátokat, akik csalódást okoznak nekünk.

És mivel csak a színpadot látjuk, azt hisszük, hogy a színpad a valóság.

De a spirituális fejlődés akkor kezdődik, amikor az ember elégedetlen lesz a látható világgal, és elkezdi keresni azt, ami a függöny mögött létezik.

Ami a színfalak mögött létezik.

A bennünk rejtőző apró szikra

Mindenki, aki elindul a spirituális úton, hordoz magában valami titokzatosat.

Egy apró szikrát.

Egy pontot.

Egy vágyat, amelyet nem lehet teljesíteni eredményekkel, birtoklással, tudással, kapcsolatokkal, státusszal vagy élvezetekkel.

Ez a szikra kicsi, szinte láthatatlan, mégis erősebb, mint minden más vágy.

Vonz egy embert valami felé, amit nem tud megmagyarázni.

A kapcsolat felé.

Az értelem felé.

Az élet forrása felé.

És mivel minden embernek megvan a maga egyedi szikrája, minden ember önálló egyéniségnek érzi magát.

Nincs két egyforma ember.

Nincs két lélek, amelynek ugyanaz lenne a spirituális gyökere.

Nincs két lélek, amely ugyanazt a minőséget adná hozzá a nagy kollektív rendszerhez.

Ez az egyediség nem hiba.

Ez a teremtés legfőbb alapja.

Mégis, ennek az egyediségnek a célja sokkal nagyobb, mint egyszerűen csak elkülönülni.

Megtanulni másképp látni

Először, amikor belépünk egy spirituális csoportba, hétköznapi embereket látunk.

Arcokat látunk.

Testeket.

Jellemeket.

Szokásokat.

Gyengeségeket.

Furcsa viselkedéseket.

Különböző véleményeket.

Különböző temperamentumokat.

És természetesen ezeknek a külső formáknak megfelelően viszonyulunk egymáshoz.

De apránként valami rendkívüli kezdődik.

Egy újfajta látásmód alakul ki.

Nem fizikai látás.

Belső látás.

Fokozatosan az ember kezdi érezni, hogy minden barátjában valami végtelenül értékes rejtőzik.

Valami örök.

Valami, ami nem a testhez tartozik.

Valami, ami nem a személyiséghez tartozik.

Valami, ami a test születése előtt is létezett, és a test halála után is tovább fog létezni.

A lélek szikrája.

És amint az ember megpillantja ezt a szikrát, minden megváltozik.

Az arc elfelejtése

Rendkívüli átalakulás zajlik le.

Nem azért, mert kényszerítjük.

Nem azért, mert meggyőzzük magunkat.

Nem azért, mert pszichológiai gyakorlatokat végzünk.

Természetesen történik.

Egy nap rájövünk, hogy egyre kevésbé érdekel minket a külső személy.

Nem azért, mert nem tiszteljük őt.

Nem azért, mert figyelmen kívül hagyjuk.

Hanem azért, mert elkezdünk valami mélyebbet látni.

A test megmarad.

Az arc megmarad.

A személyiség megmarad.

Mégis másodlagossá válnak.

Majdnem átlátszóvá válnak.

Mint egy ablak, amelyen keresztül valami sokkal fontosabb ragyog át.

Elkezdünk egy barátunkra nézni, és már nem a külsejére koncentrálunk.

Már nem a sikereire vagy kudarcaira koncentrálunk.

Már nem arra koncentrálunk, hogy kellemes-e vagy kellemetlen.

Már nem arra koncentrálunk, hogy egyetért-e velünk vagy ellenzi-e a véleményünket.

Ehelyett azt a pici pontot keressük, ami minden mögött rejtőzik.

Az örök szikrát.

Azt a részt, ami a közös lélekhez tartozik.

Az a rész, ami mindannyiunkhoz tartozik.

Hirtelen minden barátunk értékessé válik.

Nem azért, aki ő ebben a világban.

Hanem azért, amit magában hordoz.

Mert benne létezik a saját lelkünk egy darabja.

A szétszórt töredékek összegyűjtése

Ekkor egy újabb felismerés jelenik meg.

Egy sokkoló felismerés.

Kezdjük felfedezni, hogy nem vagyunk teljesek.

Amit „a lelkemnek” neveztünk, valójában nem bennem található.

Szétszóródott.

Egy darab egy barátban van.

Egy másik darab valaki másban van.

Egy harmadik darab pedig teljesen máshol van.

Lelki létezésünk darabjai az egész emberiség között szétszóródtak.

Különösen azok között, akik ugyanazon az úton járnak.

És ezért az igazi lelki munka ezeknek a daraboknak az összegyűjtése lesz.

Összegyűjteni őket.

Megtartani őket.

Összekapcsolni őket.

Összeépíteni őket.

Mint egy összetört tükör összerakását.

Mint egy összetört szív darabjainak összegyűjtését.

Mint egy széttépett test helyreállítását.

Minden barátunkban talált szikra egy újabb sejtté válik.

Egy újabb szervvé.

Egy nagyobb lény újabb élő alkotóelemévé.

Lassan az elszakadt töredékek elkezdnek összekapcsolódni.

A kéz összekapcsolódik a karral.

A kar összekapcsolódik a testtel.

A test összekapcsolódik a szívvel.

A szív összekapcsolódik az elmével.

És végül egy élő spirituális organizmus kezd kialakulni.

A lélek teste.

A valóság kulisszái mögött

Ezen a ponton valami még mélyebb dolog kezdődik.

Az ember két világban kezd élni.

Külsőleg továbbra is részt vesz a hétköznapi életben.

Dolgozik.

Eszik.

Alszik.

Utazik.

Örömöt és bánatot él át.

Siker és kudarc.

Nyereség és veszteség.

De belsőleg létezésének középpontja máshová tolódott.

Igazi élete most a kulisszák mögött zajlik.

A látható világ mögött.

A lelkeket összekötő hálózatban.

A számtalan szikrából összeálló élő testben.

Ott felfedez egy valóságot, amely sokkal kézzelfoghatóbb, mint a fizikai élet.

Egy valóságot, amely nem függ a körülményektől.

Egy valóságot, amely nem ingadozik a hangulatok szerint.

Egy valóság, amely stabil marad, még akkor is, ha minden külső dolog változik.

Az élet és a halál túloldalán

Végül az ember elkezd olyasmit tapasztalni, amit szinte lehetetlen leírni.

A lelkek közötti kapcsolat valóságosabbá válik, mint a testek közötti kapcsolat.

A belső valóság kézzelfoghatóbbá válik, mint a külső.

És ezért a fizikai kategóriák kezdenek elveszíteni abszolút fontosságukat.

Élet.

Halál.

Távolság.

Hely.

Mozgás.

Ezek a fogalmak elsősorban a testekhez tartoznak.

De a lelkek másképp léteznek.

A lélek nem korlátozódik egy földrajzi helyre.

Nem van bezárva egy fizikai formába.

Nem korlátozza az idő.

Nem korlátozza a távolság.

Nem választja el a halál.

A lelkek közötti kapcsolat fennmarad, függetlenül attól, hogy mi történik a testtel.

Az ember kezdi érezni, hogy a szellemi valóság a fizikai valóság alatt folyik, mint egy örök folyó, amely a változó időjárás alatt folyik.

A testek megjelennek és eltűnnek.

A generációk jönnek és mennek.

Az arcok felbukkannak és eltűnnek.

De a lélek megmarad.

A kapcsolat megmarad.

Az élő szellemi organizmus megmarad.

És az ember egyre inkább azonosul azzal az örök létezéssel.

Nem mint egy elképzeléssel.

Nem mint egy hittel.

Hanem mint egy érzékelt valósággal.

A Nagy Felszabadulás

Ez nem az egyéniség megsemmisülése.

Hanem az igazi egyéniség kinyilatkoztatása.

E világ személyisége fontosnak tűnhet, mert ez minden, amit ismerünk.

De mögötte valami végtelenül nagyobb áll.

Egy egyedülálló spirituális gyökér.

Egy pótolhatatlan hozzájárulás.

Egy különleges hang a teremtés örök szimfóniájában.

Semmi sem törlődik.

Minden felemelkedik.

A felszínes identitás helyet ad egy mélyebbnek.

Az elszigetelt én kiterjed egy kollektív énné.

A magányos pont egy végtelen lélek részévé válik.

És akkor az ember rájön, hogy soha nem volt igazán elkülönülve.

Mindig is valami hatalmas részese volt.

Valami örökkévaló.

Valami élő.

Valami teljes.

Ez a jelentése annak, hogy a színfalak mögé lépünk.

Hogy a testeken túlra tekintsünk.

Az arcokon túlra.

A karaktereken túlra.

Maga a fizikai életen túlra.

Ragaszkodni ahhoz a pici szikrához, ami minden barátban rejtőzik.

Összegyűjteni azokat a szikrákat egy testbe.

Tudatosan élni abban a testben.

Úgy érezni, hogy a lélekben létezel, nem pedig a test korlátai között.

És ott, abban a rejtett birodalomban, az idő, a tér és a mozgás határain túl, új élet kezdődik.

Egy élet, ami nem halhat meg.

Egy élet, amit a kapcsolatok szőnek.

Egy élet, amit a lélek örök testében élünk.