„….. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a rejtettség arra vonatkozik, amikor valaki látni és megérteni akar valamit, de nem látja és nem érti. Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy valami el van rejtve előle. Ráadásul a rejtettség mértékét a tudás iránti igény határozza meg. Ezért ha valakinek nincs szüksége a tudásra, akkor nem mondhatjuk róla, hogy a rejtettségtől szenved.
Például, ha valakinek naponta csak fél órát kell dolgoznia valahol, és havonta egyszer kapja meg a fizetését, akkor hinnie kell abban, hogy megkapja a fizetését, még akkor is, ha még nem látta, hogy bárkinek is kifizették volna. Ezért hisz a vállalatban, bár rejtve marad előle, hogy a vállalat kifizeti-e a fizetést, és ha igen, hogyan, mivel senki sem ismeri azt a vállalatot, ahol dolgozni szeretne.
Ha fél óránál többet akar dolgozni, akkor nagyobb szüksége van arra, hogy tudja: a vállalat időben kifizeti-e a fizetést. Így ha rossz pletykákat hall a vállalatról, jobban szenved a rejtettségtől. És ha éjjel-nappal akar dolgozni, akkor bizonyára nagyobb rejtettséget érez, mert nagyobb szüksége van arra, hogy tudja: megkapja-e a fizetését az ígéret szerint.
Mivel a mennyek országa az értelem felett áll, mindenki szenved a rejtettségtől. Azok számára azonban, akik a Teremtőért akarnak dolgozni, a rejtettség nagyobb, mert nekik nagyobb szükségük van a tudásra, mivel a test folyamatosan azt kérdezi: „Mit jelent ez a munka számodra?” Ebből következik, hogy ezt a kérdést mindig annak függvényében kell értelmezni, hogy az ember mennyire akar teljes mértékben a Teremtőért dolgozni…”
RABASH, Válogatott jegyzetek 909. A rejtettség feltárása
A spirituális munka középpontjában fájdalmas ellentmondás áll.
Azt mondják nekünk, hogy cselekedjünk, erőfeszítéseket tegyünk, tanuljunk, kapcsolódjunk, fektessünk be másokba, győzzük le lustaságunkat, kritikus hozzáállásunkat, közönyünket és önszeretetünket. Ugyanakkor megtagadják tőlünk azt az egyetlen dolgot, amire kétségbeesetten vágyunk: a bizonyítékot arra, hogy mindez egyáltalán működik.
Napról napra, évről évre erőfeszítéseket teszünk, és gyakran szegényebbnek érezzük magunkat, mint korábban.
Kapcsolatot próbálunk teremteni, és még több elutasítást tapasztalunk.
Tanulunk, és még több zavart tapasztalunk.
Imádkozunk, és még több tehetetlenséget tapasztalunk.
Szeretetet keresünk, és gyűlöletet fedezünk fel.
Hitet keresünk, és kételyt találunk.
Ha a spirituális fejlődés valódi, miért van elrejtve?
Miért nem engedik, hogy lássuk munkánk gyümölcsét?
A válasz egyszerre lesújtó és gyönyörű.
Mert ha meglátnánk akár a legkisebb lelki jutalmat is, amit erőfeszítéseink hoznak, utazásunk azonnal véget érne.
Az ember azt képzeli, hogy a Teremtőt akarja.
Azt képzeli, hogy az igazságot akarja.
Azt képzeli, hogy az adakozást akarja.
De ha hirtelen megmutatnák neki az egyetlen napnyi őszinte erőfeszítéssel felhalmozott valódi lelki hasznot, ijesztő dolgot fedezne fel.
Ő a jutalmat akarja.
Nem a Teremtőt.
Az örömöt.
Nem az átalakulást.
A kincset.
Nem azt, aki adja.
Egyetlen csepp szellemi Fény több beteljesülést tartalmaz, mint e világ összes öröme együttvéve. Ehhez képest minden eredmény, minden birtok, minden kitüntetés, minden fizikai gyönyör jelentéktelenné válik.
Ha azt a jutalmat idő előtt felfednék előttünk, azonnal hozzá ragaszkodnánk.
Abbahagynánk a fejlődést.
Abbahagynánk a keresést.
Abbahagynánk a változást.
Elvennénk a részünket, és hazamennünk.
Ezért létezik a rejtettség.
Nem büntetésként.
Hanem védelemként.
A Teremtő elrejti előlünk munkánk eredményeit, mert valami végtelenül nagyobbat akar adni nekünk, mint az öröm.
Magát akarja nekünk adni.
És ahhoz, hogy befogadjuk Őt, először meg kell szereznünk azt a képességet, hogy azt szeressük, amit Ő szeret, ahelyett, hogy csupán élveznénk, amit ad.
Ez megváltoztatja mindenről alkotott megértésünket.
Hirtelen a szellemi munka látszólagos üressége értelmet nyer.
Az a tény, hogy nem érezzük a haladást, nem jelenti azt, hogy semmi sem történik.
Éppen ellenkezőleg.
A legnagyobb átalakulások csendben zajlanak.
A mag nem tanúja saját növekedésének a talaj alatt.
A csecsemő nem érti a testében végbemenő változásokat.
Az alvó ember nem veszi észre azokat a folyamatokat, amelyek minden sejtjében helyreállítják az életet.
Hasonlóképpen, a lélek is rejtve fejlődik.
A lelki mérleg rejtve marad.
A nyereség a tudatunkon kívül halmozódik fel.
A kincs növekszik, miközben szegénynek érezzük magunkat.
És ezt a rejtett felhalmozódást valami még meglepőbb dolog teszi lehetővé.
A cselekedetek.
Gyakran úgy képzeljük el a spiritualitást, mint a nemes szándékok világát.
Azt hisszük, hogy minden a tiszta indítékokon és a magasztos belső állapotokon múlik.
De az igazság sokkal alázatosabb.
A cselekedetekkel kezdjük.
Nem azért, mert szándékaink tiszták.
Nem azok.
Nem azért, mert a szívünk már megtisztult.
Nem az.
Nem azért, mert már szeretjük a többieket.
Nem szeretjük.
A cselekedettel kezdjük.
Jelen vagyunk.
Tanulunk.
Részt veszünk.
Kapcsolatot teremtünk.
Segítünk.
Befektetünk.
Megpróbáljuk.
Lehet, hogy szándékunk még mindig teljesen önző.
Lehet, hogy tudást, sikert, tiszteletet, bizonyosságot, kényelmet vagy spirituális megvalósulást keresünk magunk számára.
Mégis a cselekedetnek önmagában már van értéke.
Miért?
Mert minden, a cél felé irányuló őszinte cselekedet egy nálunk nagyobb erő hatása alá helyez minket.
A megtisztító Fény.
A Fény nem várja meg, amíg méltókká válunk.
A Fény tesz minket méltóvá.
A Fény nem azért jön el, mert kijavítottuk magunkat.
A Fény azért jön el, mert olyan helyre helyeztük magunkat, ahol a javulás megtörténhet.
Ezért nem ülhet az ember egyszerűen egyedül, és várhatja a átalakulást.
A környezet elengedhetetlenül fontos lesz.
Enélkül a spiritualitás iránti vágy apró és gyenge marad.
Az értelem önmagában nem menthet meg minket.
Az elme számtalan spirituális fogalmat megérthet, mégis teljesen tehetetlen marad egyetlen érzelmi állapot előtt is.
Amikor a vágy felébred, az értelem azt szolgálja.
Amikor a félelem felébred, az értelem azt szolgálja.
Amikor a büszkeség felébred, az értelem azt szolgálja.
Amikor a féltékenység felébred, az értelem azt szolgálja.
Az értelem nem az a király, akinek elképzeljük.
Valódi szerepe sokkal kisebb és sokkal gyakorlatiasabb.
Segít kiválasztani a környezetünket.
Segít felismerni, mi a fontos.
Segít olyan helyre kerülni, ahol a Fény hatással lehet ránk.
Ennyi az egész.
A tényleges korrekció máshonnan érkezik.
És éppen ezért válik a környezet az út legértékesebb ajándékává.
A barátok, a csoport, a könyvek, a tanító, a magasabb valóság iránti közös vágy – ezek olyan hatási teret hoznak létre, amely folyamatosan bővíti vágyunkat.
Fontosságot kölcsönözünk egymástól.
Reményt kölcsönözünk egymástól.
Hitet kölcsönözünk egymástól.
A legfontosabb azonban, hogy kölcsönvesszük a magunknál nagyobb valami iránti vágyat.
Ez a kölcsönvett vágy vonzza a Fényt.
A Fény végzi el a korrekciót.
És fokozatosan valami rendkívüli kezdődik el.
A cselekedetek megmaradnak.
De a szándék megváltozik.
Eleinte azért cselekszünk, hogy kapjunk.
Később azért cselekszünk, mert nem tudjuk elviselni a Teremtőtől való elszakadást.
Eleinte a beteljesülést keressük.
Később a hasonlóságot keressük.
Eleinte lelki örömre vágyunk.
Később azt akarjuk, hogy az öröm Forrását elégedettséggel töltsük el.
A cselekedet kívülről nézve azonosnak tűnhet.
A teljes átalakulás a szándékban zajlik le.
Ezért nevezik a spiritualitást a vágyak világának.
Nem a testek világának.
Nem a külső mozdulatok világának.
Nem a látszatok világának.
A vágyak világa.
Egy olyan világ, ahol mindent aszerint mérnek, amit a szív valóban keres.
És így folytatódik az út.
A jutalom rejtve marad.
Az előrelépés rejtve marad.
A kincs rejtve marad.
Mégis minden erőfeszítést nyilvántartanak.
Minden küzdelem számít.
Minden kapcsolódási kísérlet számít.
A tanulás minden pillanata számít.
Minden erőfeszítés, amellyel az ember felülemelkedik önmagán, számít.
Semmi sem vész el.
Semmi sem tűnik el.
Semmi sem merül feledésbe.
Egy nap, miután a szükséges átalakulás megtörtént, a rejtőzködés véget ér.
A felhalmozott kincs napvilágra kerül.
A lélek meglátja, mit nyert minden könnycsepp, minden zavarodottság, minden leereszkedés, minden olyan erőfeszítés révén, amely eredménytelennek tűnt.
Akkor az ember rájön, hogy soha nem volt üres.
Soha nem volt elhagyatva.
Soha nem állt meg.
A Teremtő titokban gyűjtötte minden erőfeszítést, és örökkévalósággá alakította azokat.
És a legnagyobb csoda ez lesz:
Mire a kincs végre napvilágra kerül, az ember már nem magának fogja akarni.
Csak azt fogja akarni, Aki elrejtette.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás