Hittel élni, mielőtt látnánk

Hittel élni, mielőtt látnánk

„Kérdés: Egyrészt az értelem felüli hitről beszélsz. Másrészt a Kabbalában egyáltalán nincs hit, csak elérés. Mit jelent ez?

Válasz: Az értelmen felüli hit maga az elérés. A hit az adakozás tulajdonsága, a Bina tulajdonsága. Az egoizmus feletti adakozást nevezzük értelmen felüli hitnek. Ennek az állapotnak a segítségével az ember saját maga fedezi fel a felső világot.

Semmit sem tehetsz azon a tényen, hogy a hit fogalmát eltorzították a mi világunkban. A mi világunkban minden eltorzult.

Csak arról az emberről mondhatjuk, hogy hívő, aki eljutott az adakozás tulajdonságáig.”

Rav Dr. Michael Laitmantól, a KabTV „A Kabbala alapjai” című műsorából, 2017. szeptember 24.

Van egy furcsa és fájdalmas szakasz a spirituális úton, amikor az ember két valóság között él.

Az egyik valóság nyilvánvaló, közvetlen és kézzelfogható. Ez az a valóság, amelybe születettünk. Ebben a valóságban a létezés középpontjában érezzük magunkat. Minden gondolatunk, minden vágyunk, minden félelmünk, minden számításunk természetesen egyetlen pont körül forog: önmagunk körül. Ösztönösen mindent aszerint mérünk fel, hogy mi hasznunkra válik, mi árt nekünk, mi örömet okoz, mi fenyeget minket, és mi igazolja a létezésünket.

Ez a valóság megkérdőjelezhetetlennek tűnik, mert ez az egyetlen, amit valaha is ismertünk.

A másik valóság rejtve van.

Nem láthatjuk.

Nem érezhetjük.

Nem bizonyíthatjuk.

És mégis valami bennünk azt súgja, hogy ez valóságosabb, mint minden, amit jelenleg érzékelünk.

Ez az a valóság, amelyet kizárólag a Teremtő irányít.

Egy olyan valóság, ahol minden esemény, minden találkozás, minden öröm és minden bánat egyetlen forrásból fakad: az abszolút jóságból és célból.

Egy olyan valóság, ahol az elválasztottság valójában nem létezik.

Egy olyan valóság, ahol minden lélek egyetlen élő testben kapcsolódik össze.

Egy olyan valóság, ahol az adás nagyobb, mint a kapás, ahol az egység nagyobb, mint az egyéniség, és ahol a szeretet alapvetőbb, mint az önfenntartás.

A probléma az, hogy valójában nem érezzük ezt a valóságot.

Legalábbis még nem.

Így hát a spirituális út egy látszólagos ellentmondással kezdődik.

Arra kérnek minket, hogy egy olyan igazság szerint éljünk, amelyet még nem tudunk érzékelni.

A jövő szerint cselekedni

Képzeljünk el egy gyermeket, aki járni tanul.

Ismételten elesik.

Minden kísérlet úgy tűnik, mintha azt bizonyítaná, hogy a járás lehetetlen.

Mégis valami arra készteti, hogy folytassa.

Egy olyan jövőbeli állapot szerint cselekszik, amelyet még nem ért el.

Úgy viselkedik, mintha a járás már az övé lenne.

Ezen belső bizonyosság nélkül örökre a földön maradna.

A spirituális út hasonló.

Az embert arra kérik, hogy úgy viszonyuljon az élethez, mintha a Teremtő irányítása már látható lenne.

Mintha minden eseménynek lenne célja.

Mintha minden leereszkedés mögött felemelkedés rejtőzne.

Mintha minden akadály meghívás lenne a közeledésre.

Mintha minden barát egy örök szikrát hordozna magában.

Mintha valóban nem lenne más, csak az az egyetlen erő, amely a létezést irányítja.

Ez nem azt jelenti, hogy színleljünk.

Nem azt jelenti, hogy hazudjunk magunknak.

Nem azt jelenti, hogy tagadjuk a fájdalmat, a zavart vagy a belső ellentmondásokat.

Inkább azt jelenti, hogy kiválasztjuk fejlődésünk irányát, még mielőtt meglenne az azt megerősítő érzékelésünk.

A hit nem azt jelenti, hogy behunyjuk a szemünket.

A hit azt jelenti, hogy egy olyan horizont felé haladunk, amelyet még nem láthatunk.

Az én zsarnoksága

A legnagyobb akadály nem külső.

Hanem az önérdek könyörtelen hangja.

Minden pillanatban azt kérdezi:

„Mi lesz velem?”

„Mit nyerek?”

„Mit veszítek?”

„Miért kellene bármit is feláldoznom?”

„Miért kellene szeretnem azokat, akiket természetemnél fogva elutasítok?”

„Miért kellene igazolnom azt, ami igazolhatatlannak tűnik?”

Ez a hang soha nem hallgat el.

Minden gondolatot és minden érzést kísér.

A valóságot kizárólag a személyes haszon szemszögéből értelmezi.

Még a legnemesebb törekvéseinket is gyakran titokban a szolgálatába állítja.

Ezért olyan nehéz a spirituális munka.

Nem csupán a viselkedésünket változtatjuk meg.

Arra törekszünk, hogy felülemelkedjünk azon az operációs rendszeren, amelyen keresztül az létezést érzékeljük.

És e rendszerből nézve a magasabb valóság abszurdnak tűnik.

Az ego nem érti, miért választaná bárki is az adást a kapás helyett.

Nem érti, miért kellene a kapcsolatot a személyes előnynél magasabbra értékelni.

Nem érti, miért kellene tovább törekedni, ha nincs látható jutalom.

Az ego számára a hit irracionálisnak tűnik.

A lélek számára viszont ez az egyetlen híd a jövő felé.

„Mintha” létezés

Kezdetben az embernek csak töredékei vannak.

Néhány pillanatnyi ihlet.

A cél iránti röpke érzés.

Egy rövid felébredés, amely ugyanolyan gyorsan eltűnik, ahogyan megérkezett.

Aztán visszatér a régi felfogás.

A világ ismét hétköznapivá válik.

A szív kihűl.

A Teremtő távoli tűnik.

A cél képzeletbeli látszik.

Minden, amit egyszer éreztünk, kétségessé válik.

Pedig pontosan itt kezdődik az igazi munka.

A feladat az, hogy úgy éljünk tovább, mintha azok a pillanatok valósak lennének.

Hogy továbbra is értékeljük a kapcsolatot.

Hogy továbbra is tiszteljük a magasabb célt.

Továbbra is keresni a Teremtőt.

Továbbra is hinni abban, hogy a valóságot a jóság irányítja.

Továbbra is az egység felé törekedni.

Nem azért, mert érezzük.

Nem azért, mert megértjük.

Hanem azért, mert úgy döntünk.

A „mintha” szó hatalmas erőt rejt magában.

Az az ember, aki folyamatosan úgy cselekszik, mintha a magasabb valóság létezne, fokozatosan kiépít egy belső edényt, amely képes azt érzékelni.

Ami képzeletként kezdődik, lassan érzékenységgé válik.

Ami érzékenységként kezdődik, az érzékeléssé válik.

Ami hitként kezdődik, az élménnyé válik.

A rejtett világ titka

Maga a rejtettség is szolgál egy célt.

Ha a Teremtő valósága kezdettől fogva nyíltan kinyilatkoztatódna, senki sem állna ellen neki.

Mindenki természetesen a legnagyobb öröm felé rohanna.

Az egész világ egyik napról a másikra igazságossá válna.

De egy ilyen igazságosság az önérdekhez tartozna.

Az emberek azért szolgálnák az igazságot, mert jól fizetne.

Szeretnének, mert a szeretet jövedelmező.

Adakoznának, mert az adakozás jó érzés.

Bennük valójában semmi sem változna meg.

Ezért marad rejtve a magasabb valóság.

Nem büntetésként.

Nem elhagyásként.

Hanem irgalomként.

A rejtettség olyan teret teremt, ahol valódi átalakulás történhet.

Lehetővé teszi az ember számára, hogy az igazat válassza, mielőtt az előnyössé válna.

Lehetővé teszi a szív számára, hogy új természetet alakítson ki.

Lehetővé teszi, hogy a szeretet a jutalomtól függetlenül bontakozzon ki.

A közbenső állapot fájdalma

Talán a legfájdalmasabb szakasz az a két valóság közötti időszak.

A régi világ már nem elégít ki.

Az új világot viszont még nem érte el.

Az ember úgy érzi, mintha lebegne.

Képtelen visszatérni.

Képtelen megérkezni.

Az ego még mindig uralkodik, de ígéretei egyre üresebbnek tűnnek.

A Teremtő rejtve marad, mégis elviselhetetlenné válik a távolléte.

Az ember a vágyakozás állapotában él.

A feszültség állapotában.

A folyamatos ellentmondás állapotában.

A szív egy része a földhöz tartozik.

Egy része viszont már máshová tartozik.

Ez az állapot száműzetésnek tűnhet.

Ugyanakkor ez a hit szülőhelye is.

Mert nincs szükség hitre, amikor minden látható.

A hit csak a sötétben válik szükségessé.

Csak akkor, ha a cél rejtve marad.

Csak akkor, ha az utat bizonytalanság közepette kell kiválasztani.

Egy új felfogás születése

Fokozatosan, számtalan erőfeszítés révén valami kezd megváltozni.

Nem kívül.

Belül.

A súlypont eltolódik.

Az egyén már nem kizárólag a személyes nyereség és veszteség alapján méri az életet.

Egy másik szempont kezd kialakulni.

A kérdés a következőképpen változik:

„Mit akarok?”-ról

„Mit akar a Teremtő?”-ről

„Mi az, ami nekem hasznos?”-ról

„Mi hoz közelebb ahhoz, hogy hasonlítsak Rá?”-ról

„Hogyan védjem meg magam?”-ról

„Hogyan járuljak hozzá az egészhez?”

A világ ugyanaz marad.

De a felfogás megváltozik.

Az ember kezdi érzékelni a rejtett szálat, amely összeköti az eseményeket.

A Teremtő keze kezd megjelenni a körülmények mögött.

Az egység pillanatai kézzelfoghatóbbá válnak, mint az elválasztottság pillanatai.

Az adás édesebb ízűvé válik, mint a kapás.

A hit lassan észleléssé alakul át.

És akkor az ember rájön, hogy a rejtett valóság soha nem hiányzott.

Mindig is jelen volt.

Csak az önközpontú természetünk akadályozott meg abban, hogy meglássuk.

Élni, mielőtt látnánk

A spirituális élet lényege tehát nem az, hogy várjunk, amíg látni tudunk.

Hanem az, hogy megtanuljunk az igazság szerint élni, mielőtt látnánk azt.

A Teremtő valósága szerint létezni, miközben még mindig érezzük a sajátunkat.

Az egységet választani, miközben elválasztottságot érzünk.

A szeretetet választani, miközben elutasítást érzünk.

Az adakozást választani, miközben önszeretetet érzünk.

A Teremtőt választani, miközben csak magunkat érezzük.

Ez a hit csodája.

Nem vak hit.

Nem képzelet.

Nem önámítás.

Hanem az a bátor döntés, hogy egy magasabb valóságnak megfelelően éljünk, mielőtt az láthatóvá válna.

És pontosan ez a választás, amelyet jelenlegi érzékelésünk tanúsága ellenére ezerszer ismételünk meg, az, ami végül egy teljesen új látás-, érzés- és létezésmódot hoz létre.

Egy olyan életmódot, amelyben a hit már nem csupán valami, amiben hiszünk.

Hanem maga a valóság lesz.