Az ima, mely az ima mögött rejlik

„Kérdés: Mit jelent az, hogy az embernek a munkában csak a maga „fél sékelét” kell bemutatnia, a másik felét pedig a Teremtő teszi hozzá?

Válasz: Az én „fél sékelem” azt jelenti, hogy nekem kell elhoznom az edényt, vagyis a hiányt, míg a betöltés felülről érkezik. Erre a hiányra azért van szükség, hogy megszerezzük az adakozás erejét. Ha a hiányom helyes, megkapom a másik felet.

Általában azonban az önmagunk kedvéért való kapni akarást készítjük elő, és így kiáltunk: „Adj nekem, adj nekem!” Aztán azt mondjuk: „A Teremtő semmit sem ad nekünk! Biztosan Ő téved, és ez az egész módszer nem működik.”

Nem vagyunk tudatában annak, hogy az edényünk valójában éppen arra irányul, amit a Teremtő nem ad meg. Ő csak az adakozás edényét adja nekünk, a helyreigazító Fényt; ez az egyetlen, amit kérhetünk. Ha valóban ezt kéred, megkapod.”

Rav Dr. Michael Laitman, a 2013. május 3-i Napi kabbala-lecke első része, RABASH írásai

Vannak pillanatok, amikor önmagunkra tekintünk, és csendben eltűnődünk azon, vajon van-e elég erőnk a folytatáshoz. Felmérjük bátorságunkat, intelligenciánkat, fegyelmünket és spirituális érzékenységünket. Másokhoz hasonlítjuk magunkat, felidézzük kudarcainkat, és arra jutunk, hogy talán nem magasabb rendű életre teremtettek bennünket.

Az út azonban nem azt kéri tőlünk, hogy valaki mássá váljunk.

Nem követeli a gyengéktől az erősek erejét, sem a még összezavarodottaktól a bölcsek értelmét. Csupán egyetlen dolgot kér: adjuk bele azt az erőfeszítést, amelyre jelenlegi helyzetünkben őszintén képesek vagyunk.

Ez egy egészen másfajta életkapcsolat kezdete. Többé nem azt kérdezzük, elég lenyűgözőek vagyunk-e, hanem azt, elég őszinték vagyunk-e ahhoz, hogy felajánljuk a magunk kis részét. Lehet ez a rész bizonytalan, reszkető és befejezetlen, mégis a miénk. Ha őszintén adjuk, a munka másik fele felülről érkezik.

Ez a fél sékel belső jelentése: az ember adja az egyik felét, a Teremtő pedig a másikat. Mi adjuk a vágyat, az erőfeszítést és az imát. A Teremtő adja a választ, a korrekciót és az erőt, amely előrevezet bennünket.

A szív mindig imádkozik

Az imát rendszerint különleges cselekedetnek képzeljük. Úgy gondoljuk, akkor kezdődik, amikor bizonyos szavakat választunk, gondolatainkat felfelé irányítjuk, vagy tudatosan kérünk valamit. Az ima azonban sokkal korábban kezdődik, mint a beszéd.

A szív mindig imádkozik.

Minden bennünk élő vágy már önmagában kérés. Minden sóvárgás, félelem, remény, ellenállás és kimondatlan várakozás az imánk része. A szív akkor is beszél, amikor ajkunk hallgat. És miközben tudatos elménk egy dolgot kér, lehet, hogy belülről egy másik, mélyebb kérés emelkedik fel.

Semmi sem vész el abból, ami valóban létezik a szívben. Minden vágy belép abba a hatalmas rendszerbe, amely összeköti a teremtményt a Teremtővel. Hatással van az élet forrásához fűződő kapcsolatunkra, és választ ébreszt.

Ez azt jelenti, hogy az ima nem pusztán az, amiről azt mondjuk, hogy akarjuk. Az ima az, amit valójában akarunk.

Ezzel pedig nehéz lehet szembenézni.

Lehet, hogy gyönyörűen beszélünk szeretetről, adakozásról, egységről és spirituális felemelkedésről, miközben valahol legbelül kényelmet, elismerést, biztonságot, pihenést vagy egy kis személyes örömöt kérünk. Tudatos szavaink az ég felé fordulhatnak, miközben a szív csendben csak egy helyet keres, ahol megpihenhet.

Ez az ellentmondás mégsem tesz bennünket méltatlanná. Inkább feltárja az emberi szív mélységét és összetettségét.

A vágy három mélysége

A szívet úgy képzelhetjük el, mint amelynek több rétege van.

A külső réteg az a vágy, amelyet tudatosan meg tudunk fogalmazni. Itt rendezzük el kérésünket, és irányt adunk neki. Kérhetjük, hogy spirituálisan haladjunk, szeretetteljesebbé váljunk, felülemelkedjünk az önmagunkkal való törődésen, vagy megértsük életünk célját. Ez a vágy részben megalkotott: szándékosan ébresztjük fel magunkban, mert megtanultuk, hogy az ilyen tulajdonságok értékesek.

Mivel még külsődleges, talán nem hordozza a szív teljes erejét. Mégis pontosan olyanként fogadják, amilyen. Mesterséges jellege nem teszi értelmetlenné. Ez egy tudatos kapcsolat kezdete.

Alatta egy személyesebb és őszintébb réteg húzódik. Ha elég csendessé válunk ahhoz, hogy befelé figyeljünk, felfedezhetjük, hogy a szív még nem azt akarja, amit szavainkkal kértünk. Talán békére, kielégülésre, irányításra, csodálatra vagy menekülésre vágyik. Lehet, hogy közömbös mindazon magasztos eszmék iránt, amelyeket kifejeztünk.

Ez a mélyebb felismerés fájdalmas lehet. Hamisnak, megosztottnak vagy spirituálisan üresnek érezhetjük magunkat miatta. Mégis értékes felfedezés: először kezdjük meghallani azt az imát, amely valójában belőlünk emelkedik fel.

Még mélyebben olyan vágy rejtőzik, amelyet egyáltalán nem érzünk.

A tudatküszöb alatt, a szív legbelső mélységében létezik. Még nem tudjuk megnevezni, megvizsgálni vagy felmérni az erejét. Ennek ellenére ez a leghitelesebb vágyunk, és teljes erejével emelkedik fel. Akkor is részt vesz a Teremtővel való kapcsolatunkban, ha előttünk rejtve marad.

Imánk tehát sokkal nagyobb a kimondott szavaknál. Magában foglalja a tudatosan felépített kérésünket, az őszinte önvizsgálattal felfedezhető vágyainkat és azt a legmélyebb sóvárgást is, amelyet még nem vagyunk képesek érzékelni.

Mindez meghallgatásra talál.

Miért nehéz megérteni a választ

Életünk minden pillanata választ hordoz a szív imájára. Mivel azonban nem ismerjük a teljes imát, ritkán értjük a választ.

Eseményeket, érzelmeket, akadályokat, találkozásokat, veszteségeket, lehetőségeket és irányváltásokat látunk. Kellemes és fájdalmas pillanatokat élünk át. De nem tudjuk összekapcsolni azt, ami érkezik, mindazzal, ami belőlünk felemelkedett.

Ha érezhetnénk legbelső vágyunkat, pontosan látnánk a távolságot aközött, amit a szív most akar, és aközött, amit akarnia kell ahhoz, hogy előrehaladjon. Megértenénk, milyen korrekció szükséges a két állapot közelítéséhez. Talán még azt is előre sejtenénk, milyen körülményre van szükség e korrekció felébresztéséhez.

Ez a belső számítás azonban rejtve marad előttünk.

Csak töredékeket látunk. Valamit tudunk tudatos kívánságainkról, és időnként megpillantunk egy mélyebb indítékot, de a szív teljes szerkezete rejtve marad. Ezért a felülről érkező válasz titokzatosnak, túlzónak, igazságtalannak vagy a kérésünktől teljesen függetlennek tűnhet.

Lehet, hogy valaki haladásért imádkozik, és összezavarodással találkozik. Más közelséget kér, és hirtelen távolságot érez. Megint más békére vágyik, és azt tapasztalja, hogy az élet felszínre hoz egy konfliktust, amelyet évekig került.

Az azonnali kényelem nézőpontjából az ilyen válaszok elutasításnak tűnhetnek. A korrekció nézőpontjából viszont lehet, hogy ezek a lehető legpontosabb válaszok.

A válasz célja nem mindig az, hogy a vágyat jelenlegi formájában kielégítse. Arra szolgál, hogy átalakítsa a vágyat, és képessé tegye annak befogadására, aminek befogadására teremtetett.

Minden állapot iránykorrekció

A teremtés általános rendszerében minden lélek a gyökere felé kap vezetést. Semmi sem tűnik el az ürességben abból, ami a szívből felemelkedik. Bejegyződik a fejlődést irányító rendszerbe, és az adott lélekhez, annak eredetéhez és céljához illő választ kap.

A következő állapot, amely elér bennünket, ezért nem véletlen. Iránykorrekció.

Az élet folyamatosan igazítja az útvonalunkat. Néha a korrekció szinte észrevehetetlen: egy gondolat, gyengéd sóvárgás, halk elégedetlenség vagy váratlan vonzódás valami igazabb felé. Máskor olyan erővel érkezik, hogy megszokott világunk mintha darabokra hullana.

A korrekció ereje attól függ, mekkora a távolság a szív jelenlegi iránya és aközött az irány között, amelyben fejlődnie kell.

Amikor belső vágyaink már közel állnak a teremtés céljához, talán csak finom igazításra van szükség. Az útmutatás gyengédnek és bátorítónak érződhet, mint amikor egy anya átöleli gyermekét, és szelíden segíti a következő lépés megtételében.

Ha azonban nagy a távolság, a helyreigazító erőnek is erősebbnek kell lennie. A körülöttünk lévő feltételek nehezebbé válhatnak. A nyomás keménynek érződhet, mert jelentős irányváltásra van szükség.

A fájdalmas körülményeket nem könnyű így értelmezni, és senkinek sem szabad hideggé vagy közömbössé válnia a szenvedéssel szemben. Hagynunk kell, hogy a szív fájjon.

A fájdalom alatt mégis megkereshetünk egy mélyebb kérdést:

Mit próbál az élet helyreigazítani az irányomban?

Ez a kérdés nem a szenvedő embert hibáztatja. Kapcsolatra hív a folyamattal. A jelentés nélküli események tehetetlen áldozataiból egy rejtett párbeszéd résztvevőivé változtat bennünket.

A beszélgetés, amely sohasem szakad meg

Minden alulról felemelkedő vágy valamilyen betöltés vagy korrekció iránti kérés. Minden felülről alászálló hatás válasz. A mozgás megszakítás nélkül folytatódik:

A szív beszél. A rendszer válaszol. A válasz megváltoztatja a szívet. Új ima emelkedik fel.

Ebben a kölcsönhatásban azok is részt vesznek, akik tudatosan nem hiszik, hogy imádkoznak. A gazda, aki a száraz eget nézi és esőre vágyik, a szívében élő szükségen keresztül imádkozik. A gyermekéért csendben aggódó szülő imádkozik. A kapcsolódásra vágyó magányos ember imádkozik. Az a lélek, amely nem tudja megmagyarázni nyugtalanságát, éppen e nyugtalanság által imádkozik.

Mielőtt a spirituális valóság érzékelhetővé válna, nem ismerjük fel világosan ezt a párbeszédet. Halljuk, hogy létezik, talán közvetetten érzékeljük is, de még nem tudjuk nyomon követni a kérés és a válasz kapcsolatát.

A spirituális ébredéssel ez a kapcsolat egyre láthatóbbá válik. Az ember érezni kezdi, hogyan emelkedik fel benne a hiány, és hogyan tér vissza a válasz. Az életet többé nem egymástól elszigetelt események soraként tapasztalja meg. Beszélgetéssé válik.

Ez a beszélgetés kezdi meghatározni az ember cselekedeteit, megértését és egész életmódját. Többé nem érzi magát egyedül egy hallgatag világegyetemben. A szív minden rezdülése egy kapcsolathoz tartozik. Minden állapot választ rejt. Minden korrekció újabb szó a teremtmény és a Teremtő meghitt párbeszédében.

A mi felünk és a Teremtő fele

Nem tudjuk a teljes korrekciót magunk elvégezni. Nem nyúlhatunk le erővel a szív legmélyebb rétegébe, hogy újjáépítsük. Azt sem tudjuk teljesen, mi rejtőzik ott.

De a magunk felét odaadhatjuk.

Megpróbálhatunk irányt adni annak a vágynak, amelyet képesek vagyunk irányítani. Őszintén szemügyre vehetjük, mit fedezünk fel önmagunkban. Kérhetünk – még ha ügyetlenül is – igazabb szívet. Folytathatjuk az utat a zavarodottság ellenére. Felajánlhatjuk a ma lehetséges erőfeszítést, anélkül hogy elítélnénk magunkat azért, mert még nem rendelkezünk a holnap erejével.

A Teremtő adja a másik felet: a körülményeket, a választ, a Fényt, a korrekciót és az új állapotot.

A fél sékel ezért nem a hiányosság jelképe a szó hétköznapi értelmében. A kapcsolat jelképe. Befejezetlenségünk nem kudarc; ez az a tér, amelyben lehetővé válik a társulás.

Nem azt várják tőlünk, hogy egyedül fejezzük be a munkát. Azt várják, hogy elhozzuk a hozzánk tartozó, élő felet: az őszinte vágyat a haladásra, még ha ez a vágy egyelőre gyenge is, és számtalan más vággyal keveredik.

Amikor pedig még ezt a vágyat sem találjuk magunkban, maga az üresség válik imává.

Semmi sem vész kárba abból, ami a szívben van. Egyetlen sóvárgás sem tűnik el. Egyetlen őszinte erőfeszítés sem túl kicsi. Szavaink alatt, zavarodottságunk alatt és a még érzékelhetetlen vágyaink alatt tovább folyik a beszélgetés.

A szív sohasem hallgat el.

És mindig meghallgatásra talál.