Amikor a szív a Szerelmes felé fordul

„….. Most már értelmezhetjük az »Én szerelmesemé vagyok« verset. Ez azt jelenti, hogy amikor az »én« a Teremtő előtt semmissé teszi a kapni akarását, és teljes egészében az adás szándékát ölti magára, elnyeri azt, hogy »és szerelmesem az enyém«. Vagyis Szerelmesem, aki a Teremtő, »az enyém«: átadja nekem a teremtés gondolatában rejlő gyönyört és örömöt. Így ami korábban rejtve volt és korlátozás alatt állt, most az arc feltárulásává válik, mert feltárult a teremtés célja: jót tenni teremtményeivel…”

Baal HaSulam, Shamati 42. Mit jelent az Elul betűszó a munkában — Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém

Eljön a pillanat, amikor a lélek már nem képes úgy folytatni, ahogyan addig élt.

Valami bennünk belefárad abba, hogy újra és újra elkövetjük ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a sebeket védelmezzük, és az élet ugyanazon szűk értelmezésébe zárva élünk. Új kezdetre vágyunk — nem csupán egy újabb évre a naptárban, hanem egy valóban új belső állapotra. Más emberként szeretnénk felébredni: szeretetteljesebben, adakozóbban, hittel telibben és elevenebben.

Új élet azonban nem épülhet addig, amíg nem vagyunk hajlandók őszintén szembenézni a régivel.

Ez az Elul csendes és megterhelő munkája.

Ez a szív vizsgálatának, a bocsánatkérésnek és annak felfedezésének az ideje, hogy mi szorul még helyreigazításra bennünk. Az igazi megtérés nem önbüntetés. Bátorság ahhoz, hogy menekülés nélkül megálljunk az igazság előtt; hogy megvizsgáljuk vágyainkat, szándékainkat, kapcsolatainkat és döntéseinket, majd megkérdezzük: Mi uralkodott rajtam mindeddig? Minek akarom átadni az uralmat ettől a pillanattól kezdve?

A Teremtőt Királlyá koronázni azt jelenti, hogy a szeretet és az adás minőségét minden önző számítás fölé emeljük. Azt jelenti, hogy átadjuk a trónt, amelyen az ego oly régóta ül.

Ez pedig félelmetes.

Az ego nem szabadságként éli meg az önátadást, hanem halálként. Adni anélkül, hogy kapnánk, szeretni birtoklás nélkül, szolgálni dicséret nélkül — mindez természetellenesnek tűnik annak a részünknek, amely megtanult mindent a személyes haszon alapján mérni.

Beszélhetünk szépen szeretetről, egységről és odaadásról. Ám amikor az élet arra kér, hogy engedjük el az irányítást, bocsássunk meg valakinek, helyezzük a másik szükségét a magunké elé, vagy bizonyosság nélkül haladjunk tovább, valami meghátrál bennünk.

Hirtelen felismerjük, milyen távol vagyunk attól a szeretettől, amelyre állításunk szerint vágyunk.

Ez a felismerés összetörheti a szívet. De talán a szívnek össze kell törnie — nem azért, hogy elpusztuljon, hanem hogy megnyíljon. A zárt szív megóvja magát a fájdalomtól, de a szeretettől is. Csak a repedéseken át juthat be nagyobb fény.

Bátorság a változáshoz

Ros Hásáná többet jelent egy új év kezdeténél. Egy új tudatállapot lehetőségét jelzi: a készséget arra, hogy jelenlegi értelmünk fölé emelkedjünk.

Az »értelem fölé« emelkedni nem az értelem elvetését jelenti. Azt jelenti, hogy nem engedjük korlátozott, énközpontú számításainkat életünk legfőbb tekintélyévé válni. Döntés arról, hogy bízunk abban: a szeretet nagyobb annál, amit jelenleg megértünk, és az adás minősége akkor is szent, amikor természetünk ellenáll neki.

Bármi érkezik felülről, az út részeként fogadjuk. Lehet, hogy nem értjük. Lehet, hogy nem örülünk neki. Még azt is érezhetjük, hogy felforgat mindent, amit addig tudni véltünk. A félelem alatt azonban valahol csendes ima születik:

Változtass meg.
Taníts meg szeretni azt, amit még nem tudok szeretni.
Adj erőt, hogy azzá váljak, amivé egyedül nem tudok.

Az ember ritkán jut el ehhez az átalakuláshoz elszigetelten. Olyan környezetre van szükségünk, amely emlékeztet a célra, amikor megfeledkezünk róla. Emberekre van szükségünk, akiknek vágyakozása felébreszti a miénket, példája kimozdít önelégültségünkből, és szeretet iránti elkötelezettsége fokozatosan átformálja értékeinket.

Eleinte fenyegetőnek tűnhet belépni egy ilyen környezetbe. Érezzük, hogy ha valóban engedjük magunkat befolyásolni, elveszíthetjük azt az embert, akik mindig is voltunk. Olyan lehet, mintha oroszlánok ketrecébe lépnénk: a megszokott én talán nem éli túl.

És talán valóban nem.

Az a részünk, amely csak önmagáért él, nem léphet velünk az új évbe. A régi uralkodónak át kell adnia a trónt.

A szív önátadása

Önmagunk semmissé tétele nem azt jelenti, hogy gyengévé, passzívvá vagy személyiség nélkülivé válunk. Azt jelenti, hogy lazítunk azon a kétségbeesett ragaszkodáson, amellyel jelenlegi érzékelésünket teljesnek hisszük. Készek leszünk az élet új szemléletét befogadni.

Lassan, azok hatására, akik szintén szeretetre és egységre törekednek, belső mércéink változni kezdenek. Ami egykor ostobaságnak tűnt, értékessé válik. Az adás többé nem veszteség. Az odaadás többé nem megalázkodás. Az önfeláldozásról lassan kiderül, hogy kapu az énnél nagyobb szeretethez.

Ez az »értelem fölötti hit«: belső fordulat, amelyben a szív száznyolcvan fokot fordul.

Mindent más mércével mérünk. A sikert többé nem az határozza meg, mennyit szerzünk, hanem az, mennyi szeretet áramolhat át rajtunk. Az erő többé nem a mások fölötti uralom képessége, hanem az, hogy önmagunk fölé tudunk emelkedni. A szabadság többé nem az, hogy bármit megtehetünk, amire vágyunk, hanem hogy megszabadulunk a vágy zsarnokságától.

Ezt az átalakulást az akaraterő önmagában nem képes véghezvinni. Felismerhetjük a börtönt, de nem tudjuk kinyitni az ajtaját. Vágyhatunk a szeretetre, mégis az önszeretet foglyai maradhatunk. Végül kiáltás tör fel lényünk legmélyéről — könyörgés minden átalakulás forrásához:

Tedd meg értem azt, amit én nem tudok megtenni magamért.
Emeld az adás minőségét a befogadás minősége fölé.
Fordítsd feléd a szívemet.

Ezt jelenti az, hogy »Én szerelmesemé vagyok«. Felajánlom vágyakozásomat, erőfeszítésemet, megtörtségemet és készségemet a változásra. Megteszem a Szerelmes felé azt a remegő lépést, amelyre képes vagyok.

És ekkor érkezik a válasz: »Szerelmesem az enyém.«

A válasz nem a tökéletesség jutalma. A megváltás ajándéka: erő ahhoz, hogy áthidaljam a távolságot aközött, aki vagyok, és aki lenni vágyom. A Teremtő teszi teljessé azt az átalakulást, amelyre az emberi szív vágyhat, de amelyet egyedül nem képes véghezvinni.

Az új év bennünk

Az Elul idején végzett felkészülés ezért olyan, mintha beleegyeznénk a lélek megműtésébe. Belső életünket egy magasabb erő kezébe helyezzük, és ezt mondjuk: Távolítsd el, ami visszatart a szeretettől. Igazítsd helyre, amit én nem tudok. Adj nekem a Tiédhez hasonló szívet.

Az ilyen ima mindent megkövetel. Arra kér, hogy engedjük el az életről, az igazságosságról, az örömről és a sikerről alkotott régi meghatározásainkat. Arra kér, hogy jobban bízzunk a szeretetben, mint a félelemben, és az adásban, mint az önfenntartásban.

Ebben az önátadásban rejlik a valódi megújulás lehetősége.

Az új év nem akkor kezdődik, amikor megváltozik a dátum, hanem amikor megváltozik a szív. Akkor kezdődik, amikor már nem azt kérdezzük, hogyan szolgálhat bennünket az élet, hanem azt, hogyan szolgálhatjuk mi az életet. Akkor kezdődik, amikor a Teremtőhöz való hasonlóság vágya erősebbé válik a kényelemhez való ragaszkodásnál.

Ekkor az »Én szerelmesemé vagyok, és szerelmesem az enyém« szavai már nem csupán egy szép verset alkotnak. Élő szövetséggé válnak.