„….. Hogyan lehet képes az ember, akinek a tulajdonsága a befogadás, arra, hogy a befogadás edényeit az adakozás edényeivé fordítsa? Hiszen még akkor is azt kell mondanunk, amikor adakozik, hogy élvezi az adakozást, különben nem adakozna; jutalom nélkül ugyanis felfoghatatlan számunkra, hogy bármit is megtegyünk, mert akinek van némi értelme, semmit sem tehet, ha az nem hoz számára jutalmat.
A válasz ez: »Ha a Teremtő nem segítene neki, nem tudna felülkerekedni rajta.« Ez csoda, amely az értelem fölött áll, és kizárólag a Teremtő ajándékaként adatik. Sőt, a Teremtő tekintetében nem tudjuk megérteni, hogy létezik befogadás nélküli adakozás, mert ez meghaladja az elménket, hiszen a gyökerünk a befogadás…”
RABASH, Vegyes feljegyzések 813. Az adakozás vágya – 2
Eljön egy pillanat, amikor az élet megszokott ígéretei veszíteni kezdenek az erejükből. Az élvezet továbbra is vonz, a siker továbbra is felvillanyoz, a fájdalom pedig továbbra is megrémít bennünket – ám valahol a szív mélyén felébred egy halk kérdés. Nem egy újabb eredményt, újabb tulajdont vagy újabb megnyugtató választ kér. Olyasmi után vágyakozik, amit még megnevezni sem tud.
Ezt a vágyakozást a szívben lévő pontnak nevezzük.
Eleinte csupán egy pont: halvány sóvárgás az önmagunkkal való törődés határain túli élet iránt. Nem értjük, mit akar. Spiritualitásnak, igazságnak, a Teremtőnek, örökkévalóságnak vagy az élet értelmének nevezzük. Ezek azonban csak nevek, amelyeket egy olyan ürességre helyezünk, amelyet nem tudunk megmagyarázni.
A pont fokozatosan növekedni kezd. A szív falainak feszül, és azt kérdezi, vajon tartalmaz-e a valóság valamit azon a végtelen számításon túl, hogy mi szolgálja a javamat, mi véd meg, mi elégít ki, vagy mi tesz fontossá.
Itt kezdődik az adakozás minőségének keresése.
A szó, amelyet az ego nem érthet meg
Az adakozás egyszerűen hangzik. Úgy tűnhet, hogy kedvességet, nagylelkűséget, áldozatot vagy valaminek a másik ember számára történő odaadását jelenti. A valódi adakozást azonban nem egy külső cselekedet határozza meg. Olyan szándék, amely a személyes hasznon túlra irányul.
Maga a vágy se nem jó, se nem rossz. A vágy a teremtés anyaga – az az energia, amely által érzünk, mozgunk, választunk és élünk. A döntő kérdés az, hogy milyen szándék irányítja:
Kinek az érdekében használom ezt a vágyat?
Ugyanaz a cselekedet egészen különböző szándékokból fakadhat. Valaki azért adhat, hogy csodálatot, szeretetet, biztonságot, befolyást vagy spirituális jutalmat kapjon. Másvalaki látszólag elvehet, miközben önmagán kívüli célt szolgál. A külső forma nem fedi fel a cselekedet spirituális természetét; azt a belső iránya tárja fel.
Az adakozás ezért nem szűkíthető le udvariasságra, erkölcsre vagy jótékony viselkedésre. A szívet irányító szándék átalakulása: az „önmagamért” irányából a „rajtam kívül létezőért” irányába.
Az ego ezt valójában képtelen elképzelni. Minden általa alkotott képet titokban haszonná fordít. Még amikor a Teremtőről álmodik, akkor is azt kérdezi, mit ad majd neki a Teremtő. Amikor az örökkévalóságra vágyik, saját maga örök létezését képzeli el. Még amikor a szeretetről beszél, akkor is azt az édességet keresi, amelyet a szeretésből és abból merít, hogy őt szeretik.
Az adakozás az egyetlen fogalom, amelyet az ego nem tud magába fogadni anélkül, hogy eltorzítaná.
Éppen ezért kell a spirituális keresés középpontjában állnia.
A belső aranyborjú
Az olyan szavak, mint „Teremtő”, „felső világ”, „tökéletesség”, „örökkévalóság” és „spirituális elérés”, fenséges képeket ébresztenek. Korlátlan hatalmat képzelünk el, amely irányítja a sorsunkat, megment a szenvedéstől, feltárja a valóság titkait, és határtalan élvezettel tölt el bennünket.
Anélkül, hogy észrevennénk, olyan spirituális királyságot építünk, amelynek egyetlen célja az ego szolgálata.
Ez a belső aranyborjú.
Nem feltétlenül fizikai tárgy vagy ősi bálvány. A felső erő bármely képe lehet, amely előtt azért hajolunk meg, mert a kapni akarást ígéri beteljesíteni. Az ego bármit kész imádni – amíg jutalmat kap érte.
Ezért minden magasztos spirituális kifejezést újra és újra vissza kell vezetni egyetlen szigorú, megalkuvást nem tűrő szóhoz:
Adakozás.
A Teremtő az adakozás minősége.
A Teremtőhöz való közelség az adakozáshoz való hasonlóság.
A spiritualitás az adakozás szándékában való létezés.
A felső világ az adakozás edényein keresztül érzékelt valóság.
Ez a meghatározás megfosztja a spiritualitást azoktól a fantáziáktól, amelyek vonzóvá teszik az ego számára. Valami száraz, idegen és szinte kívánhatatlan dologgal hagy szemben bennünket. Ez a látszólagos szárazság azonban őszinte. Megakadályozza, hogy saját éhségünk kifinomult képét imádjuk.
Az adakozásnak kell a vizsgálódás központi tárgyává válnia. Ehhez kell mérnünk magunkat, meg kell próbálnunk közeledni hozzá, fel kell fedeznünk vele való ellentétünket, és meg kell tanulnunk értékesnek tekinteni még azelőtt, hogy birtokolnánk.
Mindaz, ami kívül esik az ego fennhatóságán, benne foglaltatik: a Teremtő, a többi ember, a közös lélek és az egész spirituális valóság.
Az adakozás nem a kedvesség apró gesztusa. Ez az egész világ, amely az énen túl kezdődik.
A valódi én fájdalmas születése
A szívben fokozatosan két ellentétes irány válik láthatóvá.
Az első az önmagunkért való befogadás szándéka. Mindent a személyes élvezet és fájdalom szerint mérlegel. Lehet intelligens, nagylelkű, fegyelmezett, spirituális, sőt hősies is, minden formája alatt mégis ugyanaz a kérdés rejlik: „Mit nyerek vele?”
A második irány a szívben lévő pontban kezdődik. Vonzódás az adakozás felé – egy olyan életmód felé, amely nem az énnel kezdődik és végződik.
E két erő között valami új születik: a valódi emberi „én”.
Nem pusztán a bennem felmerülő vágy vagyok. Sem a befogadás szándéka, sem a még el nem ért adakozási szándék nem az alapvető énem. Én vagyok az, aki közöttük áll, megtanulja felismerni őket, és eldönteni, melyik uralkodjon.
Ez mélységesen nyugtalanító felismerés. Hozzászoktunk ahhoz, hogy azt mondjuk: „Akarom”, „Gyűlölöm”, „Félek” vagy „Szükségem van rá”. A spirituális vizsgálódás azonban arra kér, hogy álljunk meg és kérdezzük meg: valóban én vagyok ez, vagy a bennem megszólaló kapni akarás? Képes vagyok-e megfigyelni a vágyat anélkül, hogy azonosulnék vele?
Ez az elkülönülés nem teszi az embert hideggé vagy az élettől elfordulóvá. Éppen ellenkezőleg: szabadságot szül. Első alkalommal jelenik meg tér a vágy és aközött, aki viszonyul hozzá.
Ezt a semleges teret azonban nem teremthetjük meg saját egoista erőnkkel. A kapni akarás nem emelhet bennünket saját uralma fölé, ahogyan a fogoly sem nyithatja ki a cellát egy olyan kulccsal, amely kívül maradt. Egy magasabb fokról érkező erőre van szükség – a körülölelő Fényre, a Megjavító Fényre.
Az őszinte tanulás, a belső erőfeszítés és az azonos célra törekvőkkel való kapcsolat révén ez a Fény fokozatosan képessé teszi az embert arra, hogy a befogadást és az adakozást két külön lehetőségként szemlélje. Az ember kezdi megszerezni Bina minőségét: azt a képességet, hogy középen álljon, és megkülönböztesse a két erőt anélkül, hogy bármelyik öntudatlanul elnyelné.
Ez a semleges pont finom. Még akkor is meg kell kérdeznünk, miért vonz bennünket az adakozás. Azért értékeljük, mert ez a Teremtő minősége, vagy azért, mert tökéletességet, örök életet, bölcsességet vagy spirituális nagyságot ígér?
Az ego képes teljesen egoista okokból csodálni az adakozást.
Ezért a vizsgálódásnak könyörtelenül őszintének kell lennie.
Az elutasítás igazsága
A spirituális úton az egyik legfájdalmasabb felismerés az, hogy a valódi adakozás taszít bennünket.
Szerethetjük az egység, a nagylelkűség és a spirituális kapcsolat eszméjét. Megihlethet bennünket, amikor szeretőnek és önzetlennek képzeljük magunkat. Amikor azonban az adakozás konkréttá válik – amikor azt kéri, hogy természetes vonzalom, jutalom, elismerés vagy haszon nélkül értékeljük a másikat –, a szív visszahúzódik.
Ez az elutasítás nem szégyen. Ez az igazság pontja.
Jobb meglátni, hogy gyűlöljük az adakozást, mint tovább élni egy gyönyörű hazugságban. Az ellentét feltárulása valódi szükségletet teremt a korrekcióra. Amíg azt képzeljük, hogy már szeretjük a többieket, nincs okunk új természetért folyamodni.
Az út ismételt tagadásokon keresztül halad. Megvizsgálunk egy szándékot, és felfedezzük: „Ez még mindig értem van.” Újabb kísérletet teszünk, és felismerünk egy másik, rejtett jutalmat. Újra és újra kiderül, hogy amit adakozásnak neveztünk, csupán a befogadás kifinomultabb formája.
Mégis, minden őszinte tagadás körvonalazza annak alakját, ami továbbra is ismeretlen. Az adakozás lassanként úgy válik érzékelhetővé, mint az a minőség, amely különbözik mindattól, amit a kapni akarás el tud képzelni.
Az ember éppen azért kezdi tisztelni, mert a jelenlegi természetén belül elérhetetlen. Már nem azért tűnik magasabb rendűnek, mert több élvezetet, hatalmat vagy örökkévalóságot ígér. Azért tűnik magasabb rendűnek, mert a szándék egészen más dimenziójához tartozik.
Eleinte csupán elismerjük e minőség fontosságát. Később értékessé válik. Végül valódi vágy kezd ébredni iránta.
Ez a fejlődés nem filozófia. Az érzés finom változásaiból születik – több száz belső szembesülésből, amelyekben az ember meglátja az egót, egy pillanatra elkülönül tőle, majd ismét afelé a minőség felé fordul, amelyet még nem birtokolhat.
A másik mint a feltárulás helye
Az adakozást nem lehet elszigetelten vizsgálni. Gyakorlati eszközre van szüksége, amelyet úgy hívunk: a másik.
Könnyű elképzelni, hogy szeretjük a Teremtőt, mert a Teremtő rejtve marad. Bármilyen szándékot tulajdoníthatunk a Vele való láthatatlan kapcsolatunknak. Egy másik ember azonban ott áll előttünk vágyaival, véleményével, gyengeségeivel és olyan tulajdonságaival, amelyek talán nem tetszenek nekünk. Itt már nem elég a képzelet.
A másik feltárja, mi uralja valójában a szívet.
A természetes szeretet még nem nyújt teljes spirituális próbát. Egy anya mindent feláldozhat a gyermekéért, mert a természet azt érezteti vele, hogy a gyermek önmaga része. Azokat szeretjük, akik közel állnak hozzánk, hasonlítanak ránk, támogatnak bennünket, vagy akiknek a boldogsága örömet okoz nekünk.
A valódi adakozás annak viszonylatában kezd tisztázódni, akit az én határain kívül állónak érzünk – aki felé a szívnek nincs automatikus hajlama.
Képes vagyok-e törődést szerezni a másik iránt, amikor a természet semmilyen okot nem ad rá? Fontossá válhat-e számomra a másik ember jóléte anélkül, hogy jutalmammá alakítanám? Képes vagyok-e úgy tekinteni a másikra, hogy ne pusztán a fejlődésem eszköze, hanem törődésem tényleges célja legyen?
Itt kezd kibontakozni a mások szeretetének jelentése.
A másik nem akadály az ember és a Teremtő között. A másik az a hely, ahol a Teremtővel való kapcsolat valóságossá válik.
A baráton keresztül a Teremtőnek történő adakozás valódi adakozás. Ha nem vezet át egy tényleges kapcsolaton, az ember állíthatja, hogy a Teremtőnek adakozik, miközben titokban saját képzeletét szolgálja.
A csoport szükségessége
Az ember egyedül nem képes fenntartani az adakozás fontosságát. Az ego a természet teljes súlyával rendelkezik. Megtölti gondolatainkat, értelmezi tapasztalatainkat, és meghatározza, mit érzünk értékesnek. E hatalmas erővel szemben csupán egy apró pont áll, amely valami másra vágyik.
A csoport olyan környezetet ad ennek a pontnak, amelyben lélegezni tud.
Az azonos spirituális minőségre törekvő emberek segíthetnek egymásnak növelni annak fontosságát. Mindegyikük példával, figyelmeztetéssel, kihívással vagy erőforrással szolgálhat a másik számára.
„Mindenki segítse a barátját” – ez nem érzelmes bátorítás. Spirituális mechanizmust ír le. Amikor a saját vágyam elveszíti a célt, a barátok megtarthatják helyettem. Amikor az ego arról győzköd, hogy az adakozás értéktelen, a környezet visszaadhatja a fontosságát. Amikor elbukom, a közös keret továbbvihet.
A zuhanások elkerülhetetlenek. Minden felemelkedés végül egy mélyebb kapni akarást tár fel. Még az egység örömét is megragadhatja az ego, és önélvezetté változtathatja.
A válasz nem annak biztosítása, hogy soha ne essünk el. Olyan erős környezetet kell kialakítani, hogy a zuhanás ne szakítson el az úttól.
Ekkor az ember még a halál árnyékának völgyén is átjárhat anélkül, hogy feladná az irányt. Tudja, hogy a környezet, a módszer és a Megjavító Fény akkor is tovább működik, amikor egyéni ereje eltűnik.
Egy tízeshez közelítő csoport különösen teljes vizsgálati teret biztosít. Egy-két közeli társ fokozatosan beolvadhat az ember önérzetébe. „Enyémmé” válnak, és így nehéz észlelni az önszeretet és a mások szeretete közötti határt. Egy tágabb spirituális közösség megőrzi a valódi másságot, miközben közös edényt alkot.
Ebben az edényben tisztázható és valósítható meg a törvény: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.”
Miért nem szabad megtörni a vágyat
Az adakozás nem kívánja meg a vágy elpusztítását.
Korábbi korszakokban az emberek szegénységgel, böjttel, nélkülözéssel és szigorú korlátozásokkal próbálták gyengíteni a kapni akarást. Azzal, hogy csak a túléléshez szükségeset adták a testnek, megpróbálták megtörni az egoista követeléseket.
A fejlett kapni akarást azonban nem lehet elnyomással kijavítani. Visszafogottá, kimerültté vagy rejtetté válhat, de a szándéka ettől még nem lesz adakozás.
A mai módszer a Megjavító Fény.
A tanulás, a csoportmunka és a kapcsolódásra irányuló erőfeszítések célja nem az, hogy az emberek tájékozottabbá, társaságkedvelőbbé vagy külsőleg fegyelmezettebbé váljanak. Az a rendeltetésük, hogy olyan erőt vonzzanak magukhoz, amely képes megváltoztatni a vágy fölötti szándékot.
A nagy spirituális szövegek nem pusztán azért léteznek, hogy világok és Szfira leírásaival töltsék meg az értelmet. A befogadás és az adakozás közötti kapcsolat számtalan formáját írják le. Megfelelő megközelítéssel felébresztik a körülölelő Fényt, amely lehetővé teszi, hogy ezek a formák megvalósuljanak az emberben.
A vágy megmarad. Gazdagsága és intenzitása megőrződik. Az változik meg, hogy kinek az érdekében használják.
A spirituális korrekció nem változtatja az embert üres lénnyé, aki semmit sem akar. A hatalmas kapni akarást adakozásra képes edénnyé alakítja.
Az igazság, amelynek fokozatosan kell feltárulnia
A spirituális keresés kezdetén az ember tudatosan nem az adakozást keresi. Szenvedésének enyhítését, az élet ismeretét, a sors fölötti uralmat, belső békét, beteljesülést vagy egy magasabb valósággal való kapcsolatot keres.
Ez természetes. Az embernek nincs más edénye, csak a kapni akarás, ezért minden üzenetet ezen keresztül hall.
Ha az adakozás teljes követelménye egyszerre tárulna fel – minden vonzó borításától megfosztva –, az ego azonnal elutasítaná. A szívben lévő gyenge pont összeroppanhatna, mielőtt lehetősége nyílna növekedni.
Ezért az igazságnak fokozatosan kell feltárulnia.
Ez nem azt jelenti, hogy el kell rejteni a célt, vagy képzelgésekkel kell helyettesíteni. A mások szeretetének kell az alapnak maradnia. Az embert azonban annak megfelelően kell felé vezetni, amennyire képes megérteni és elviselni az igazságot.
A szívben lévő pontnak időre van szüksége, hogy kitáguljon, míg szembe tud nézni az egóval anélkül, hogy eltűnne. Ami a személyes beteljesülés kereséseként kezdődik, annak fokozatosan egy új edény – az adakozás edénye – iránti vágyakozássá kell válnia.
A valódi spirituális nevelés megőrzi ezt a kényes egyensúlyt. Ott szólítja meg az embert, ahol éppen tart, miközben folyamatosan elé tárja a hiteles célt. Nem követel azonnali önzetlenséget, de azt sem engedi, hogy a kereső örökké azt képzelje: a spiritualitás csupán a befogadás magasztosabb formája.
Előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie az alapvető választással.
Az edény, amelyben a Teremtő megjelenik
Mi az adakozás edényének beteljesülése?
A Teremtőnek nevezzük.
Nem beszélhetünk a Teremtő lényegéről, az Acmuto-ról. Nem tudjuk, mi létezik érzékelési képességünkön kívül. Csak arról beszélhetünk, ami egy kijavított kapcsolatban feltárul.
Amikor az ember megszerzi a mások felé irányuló adakozás vágyát, új edény jön létre. Az ebbe az edénybe öltöző felső Fényt – a mások szeretetében megtapasztalt beteljesülést – a Teremtő feltárulásának nevezzük.
Ez nem valami máshol zajló dolog metaforája. A mások felé irányuló adakozás edénye maga a feltárulás helye.
Nincs két külön szakasz, amelyben az ember előbb megszereti a többieket, majd utána a Teremtő felé fordul. A Teremtő az az általános minőség, amely a közös lélek egyes részei közötti kijavított kapcsolatokban tárul fel.
Amikor az adakozás szándéka összeköti az embert Ádám HaRison többi lelkével, a képernyő már létezik. Az edény készen áll a Zivug de Hakaa-ra – a felső Fénnyel való kijavított kölcsönhatásra.
A mások felé irányuló adakozás edényébe öltöző Fényt a Teremtőnek nevezzük.
Semmi másra nincs szükség.
Amikor az adakozás értékessé válik
Eleinte az adás gondolata kellemes felemelkedést idézhet elő. Az ember melegséget, egységet, lelkesedést és a csoport iránti szeretetet érezhet. Az ilyen érzések még a befogadás edényeiben is létezhetnek. A hétköznapi csapatok és közösségek is átélnek ihletet, amikor tagjaik egy közös cél körül egyesülnek.
A különbség a fejlődés irányában rejlik.
A hétköznapi egység megerősíti a közös kapni akarást. A spirituális egységet arra használjuk, hogy magunkhoz vonzzuk a Megjavító Fényt, és a tényleges adakozás felé haladjunk.
Még ha a jelenlegi lelkesedés egoista is, olyan folyamathoz kapcsolódik, amely a korrekció felé vezet.
Az adakozás fogalma lassan elfogadhatóbbá válik. Azután fontossá lesz. Végül olyannyira értékessé válik, hogy az ember hajlandó fizetni érte – erőfeszítéssel, zavarodottsággal, elutasítással és a hízelgő illúziók ismételt összetörésével.
Minden spirituális befektetés ezt szolgálja: nem azt, hogy meggyőzzük az egót az adakozás jövedelmezőségéről, hanem hogy olyan nagyrabecsülést építsünk ki iránta, amely által az ember az egoista haszonnál jobban vágyik rá.
Egy új természet
Az adakozás minősége kezdetben idegen dolog. Nem tudjuk megérteni, átérezni vagy őszintén kívánni. Csak magunk elé helyezhetjük a szót, és elkezdhetjük a vizsgálódást.
Hozzá mérjük magunkat.
Felfedezzük, hogy ellentétesek vagyunk vele.
A másokkal való kapcsolatunkon keresztül keressük.
Arra kérjük a környezetet, hogy tegye fontossá.
Azért tanulunk, hogy a Megjavító Fény hasson ránk.
Elesünk, felállunk, elfelejtjük, majd újrakezdjük.
Minden őszinte erőfeszítés több teret ad a szívben lévő pontnak. Az egoista szándék minden feltárulása elkülöníti a valódi ént a kapni akarástól. A kapcsolódás minden cselekedete előkészíti a közös edény egy újabb részét.
Ekkor a teljes egészében befogadásra épülő természetből kezd kibontakozni egy második természet lehetősége.
Az adakozás megszűnik elvont szó lenni. Élő iránnyá, majd belső szükségletté, végül az érzékelés edényévé válik. Ebben az edényben a mások szeretete és a Teremtő szeretete egyetlen mozdulatként tárul fel. Az elszigetelt én határa megnyílik, és az ember mások vágyaiban kezd élni.
Ott, azon a számításon túl, hogy mi történik velem, új valóság jelenik meg.
Ott a Teremtő többé nem a világ fölött valahol álló, elképzelt hatalom. Úgy tárul fel, mint a lelkek közötti kijavított köteléket betöltő minőség.
Ott az adakozást többé nem veszteségként éljük meg.
Magává az életté válik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás