„….. Mivel az ember egy önszeretetnek nevezett Klivel születik, nem rendelkezik hajtóerővel még a legkisebb mozdulat megtételéhez sem, ha nem látja, hogy az adott cselekedet személyes hasznot hoz számára. Az önszeretet érvénytelenítése nélkül pedig lehetetlen elérni a Dvekutot [tapadást] a Teremtővel, vagyis a formaazonosságot.
Mivel ez ellentétes a természetünkkel, szükségünk van egy közösségre, amely hatalmas erőt képez, hogy együtt dolgozhassunk a kapni akarás – az úgynevezett „rossz” – érvénytelenítésén, mert ez akadályoz bennünket annak a célnak az elérésében, amelyre az ember teremtetett.
Ezért a közösségnek olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor minden egyén egyetlen hatalmas erővé válik, amely által az ember képes megküzdeni önmagával, hiszen mindenki belefoglaltatik mindenki másba. Így minden ember arra a nagy vágyra épül, hogy elérje a célt…”
RABASH: A közösség célja 2
A spirituális úton vannak pillanatok, amikor az ember pontosan tudja, mit kellene tennie – és mégsem képes rá.
Az igazság világosan áll előtte. Felismer egy szokást, amellyel fel kell hagynia, egy felelősséget, amelynek eleget kell tennie, egy kapcsolatot, amelyet helyre kell hoznia, vagy egy tulajdonságot, amelyet meg kell szereznie. Hónapokig, akár évekig is hordozhatja magában ezt a felismerést. Elítélheti önmagát, fogadalmakat tehet, és megígérheti, hogy holnap minden másképp lesz. Ám amikor eljön a holnap, ugyanaz a nehézség marad. A kéz nem emelkedik. A szív nem mozdul.
Ez nem véletlen gyengeség. Valami lényegit tár fel a természetünkről: az ember nem képes önmagát önmaga fölé emelni.
A kapni akarás hatalmas és súlyos rendszer. A tudás önmagában nem képes megmozdítani. A jó szándék önmagában nem képes átalakítani. Még a szenvedés is elégtelen maradhat éveken át, amíg elviselhetetlen mértékűvé nem gyűlik. Magára hagyva az ember ott ülhet éppen amellett az ajtó mellett, amelyen be kellene lépnie, és mégsem találja meg az erőt, hogy kinyissa.
Ezért kaptuk a spirituális közösséget.
A csoport nem a spirituális út tetszetős kiegészítője, nem a társas együttlét helye, és nem csupán támasz a nehéz napokra. Ez az a környezet, amelyen keresztül az ember erőt kap ahhoz, hogy elhagyjon egy természetet, és egy másikat szerezzen meg. Mivel a Teremtő rejtve van, a közösség kézzelfogható erőként áll előttünk: felébreszthet, kihívás elé állíthat, nevelhet, és az adás tulajdonsága felé vihet bennünket.
Ha közvetlenül érzékelhetnénk a Teremtőt, nem lenne szükségünk a csoportra. De még nem tudjuk Őt elképzelni. Nem tudjuk megragadni a tiszta adás tulajdonságát, miközben teljes egészében a kapni akarásban élünk. Ezért elfogadunk hétköznapi embereket – hozzánk hasonlóan gyenge, összezavarodott és önző embereket -, és megengedjük, hogy közös törekvésük hozzánk képest felsőbb erővé váljon.
Ez a spirituális közösség csodája: egyetlen ember sem rendelkezik az emelkedéshez szükséges erővel, együtt mégis olyan hatást hozhatunk létre, amely bármelyikünknél nagyobb.
Az erők, amelyek összekötnek bennünket
Az ember úgy épül fel, hogy másoktól függjön. Folyamatosan másokhoz mérjük magunkat, akár elismerjük ezt, akár nem. Vágyunk a jóváhagyásukra, és félünk a megvetésüktől. Sikerük irigységet ébreszthet bennünk; ítéletük megsebezheti a büszkeségünket. Szenvedünk, amikor nekik megvan valami, ami nekünk hiányzik, és megnyugszunk, ha a helyzetünk nem rosszabb az övéknél.
Ezek a tulajdonságok rendszerint versengéshez, nehezteléshez, hiúsághoz és megosztottsághoz vezetnek. A spirituális módszer azonban nem megsemmisíteni próbálja őket, hanem más irányba tereli őket.
Az irigység, a szégyen, a megbecsülés, a büszkeség és az elismerés iránti vágy az emelkedés erőteljes eszközeivé válhatnak. Minden attól függ, mit becsül a közösség.
Ha egy környezet a gazdagságot csodálja, tagjai a gazdagságot fogják hajszolni. Ha az uralmat dicséri, a hatalomért küzdenek majd. Ha a hírnevet ünnepli, arra vágynak, hogy észrevegyék őket. Ha azonban a közösség a Teremtő nagyságát, a cél nagyságát, a barátok szeretetét, az adást, a részvételt és a másokról való gondoskodást emeli fel, ugyanezek a társadalmi erők a spiritualitás felé kezdik lökni az embert.
Az ember ekkor a barátaira néz, és fél, hogy lemarad. Látja odaadásukat, és szégyenkezni kezd saját közönye miatt. Látja részvételüket, és irigyli erejüket. Hallja, ahogy a cél nagyságáról beszélnek, és érzi, milyen kicsi marad ez a cél a saját szívében.
A barátok nem ültetnek belé idegen vágyat. Felébresztik a már benne rejlő pontot, és olyan fontosságot adnak neki, amelyet az egója sohasem adna meg.
A közösségnek ezért ragyogóvá kell tennie az általa választott spirituális értékeket. Beszélnie kell róluk, tisztelnie kell őket, és élő mércéjévé kell tennie őket. Érzékelhetővé kell tennie az adás nagyságát – nem az összejöveteleken ismételgetett jelmondatként, hanem olyan légkörként, amelyet tagjai belélegeznek.
Az egyénnek nem kell feltárnia minden gyengeségét. Nem kell a barátok elé állnia, és nyilvánosan elmondania, mennyire hibásnak, hidegnek vagy kelletlennek érzi magát. Belső számvetése csak rá tartozik. A közösségnek azonban nyíltan ki kell mondania, mit tart értéknek. Amikor a közös mérce világos, minden tag négyszemközt önmagával meglátja a távolságot önmaga és e mérce között.
Ez a távolság a szent szégyen forrásává válhat – olyan fájdalommá, amely nem összetöri az embert, hanem felfelé hívja.
A nyomás, amely szeretet
Van olyan szeretet, amely megvigasztal, és van olyan szeretet, amely nem engedi, hogy átaludjuk az életünket.
A spirituális közösségnek mindkettőt meg kell adnia.
Az ember tudhatja, hogy elhanyagol valami lényegeset, mégis képtelen cselekedni. A környezet nélkül ez a küzdelem a végtelenségig folytatódhat. Sajnálatra méltó az az ember, akit közössége nem ébreszt rá, hogy felülkerekedjen azon, amit helyre kell hoznia. Az ilyen közösség nem segít neki.
A csoportnak addig kell növelnie az elhanyagolt tulajdonság fontosságát, amíg fájdalmassá nem válik a közönyben maradás. Nem engedheti, hogy az ember elfelejtse a célt, vagy kényelmesen későbbre halassza a munkát. Következetességével, elvárásaival és példájával addig fokozza az egyén belső konfliktusát, amíg az többé nem tud megbékélni az őt visszatartó tulajdonsággal.
Ez a nyomás negatívnak tűnhet, gyökerében azonban részvétel. A közösség belép a barát küzdelmébe, és jelenlegi vágyánál erősebb vágyat kölcsönöz neki. Nem hagyja őt magára saját természetének börtönében.
Az egyik oldalról a csoport lök: „Nem maradhatsz itt. Valami magasabbra teremtettek.”
A másik oldalról húz: „Gyere velünk. Együtt tartunk oda.”
Bírálatát mércéjének magassága fejezi ki. Szeretetét az mutatja, hogy nem hajlandó senkit e mérce alatt hagyni. Helyesen alkalmazva a nyomás és a ragaszkodás ugyanazon ölelés két mozdulatává válik.
Ezzel az erővel azonban rendkívül óvatosan kell bánni.
Nem lépünk be a barát lelkébe
A közösség megkövetelheti a külső felelősségvállalást. Ha valaki feladatot vállalt, el kell végeznie. Ha a csoport az ő jelenlétére, pontosságára, technikai szolgálatára vagy gyakorlati részvételére támaszkodik, számon kérheti rajta. Ilyen fegyelem nélkül a közös edény nem tartható fenn.
De senkinek sincs joga behatolni egy másik ember belső spirituális munkájába.
Nem mondhatjuk egy barátnak: „Nincs benned szeretet a barátok iránt”, „Spirituálisan lusta vagy”, vagy „Nem törődsz a céllal”. Még ha ez számunkra igaznak tűnik is, nem birtokoljuk a barát belső edényeit. Nem ismerjük a benne zajló csatákat, a szívére nehezedő súlyt, sem azt az erőfeszítést, amely egy látszólag jelentéktelen tett mögött rejtőzik.
A spirituális hiánynak az ember saját felismerésében kell megérnie. Mielőtt képes lenne érzékelni, a feddés nem nyitja meg a fülét. Amikor készen áll, belülről fogja meghallani.
Ezért a csoport nem vizsgálgatja a barátot; példát ad neki, amelynek segítségével önmagát vizsgálhatja meg.
Ez a spirituális tisztelet mély kifejezése. A közös keretet illetően lehetünk következetesek, miközben alázattal állunk egy másik ember belső élete előtt. Kijavíthatunk egy külső működési hibát, kioszthatunk egy szerepet, vagy megkérhetünk valakit, hogy teljesítse vállalását. A barát belső szándékát illetően azonban tisztelettel kell megállnunk a határnál.
Lehet, hogy gyengének látszik, miközben erejének minden cseppjét latba veti. Lehet, hogy ami számunkra könnyednek tűnik, tőle belső áldozatot követel. Belső erőfeszítésében igaz ember lehet, még akkor is, ha technikai teljesítménye hiányos marad.
A példánkkal lökjük a barátot, nem vádakkal. A közösség törekvésével húzzuk őt, nem úgy, hogy belenyúlunk a lelkébe.
Hogyan nevel bennünket a közösség
A közösség kétféleképpen neveli az embert.
Az első mód látható. A tag megfigyeli azokat a mércéket, amelyeket a csoport következetesen fenntart. Senkinek sem kell prédikálnia neki. Látja a barátok gondoskodását, fegyelmét, részvételét és komolyságát, és felismeri, hogy még nem áll az ő szintjükön.
A második hatás belső és spirituális. Amikor egy közösség őszintén értékesnek tart egy spirituális tulajdonságot – még ha tagjai nem is érték el -, közös vágyuk felébreszti a környező fényt.
Lehet, hogy még nincs bennük szeretet, de tisztelik azt. Lehet, hogy még nem az adásban élnek, de vágyódnak rá. Lehet, hogy még nem érzékelik a Teremtő nagyságát, de egyetértenek abban, hogy minden más fölé emelik.
Ez a közös sóvárgás spirituális erővé válik.
A környező fény az egész közösségre hat, és növeli érzékenységét az elérni kívánt tulajdonság iránt. Ezután minden tag belül kezdi érezni, hol áll a csoport törekvéséhez képest. Egyetlen barátnak sem kell rámutatnia a hiányosságára; a fény feltárja azt.
Ehhez azonban valódi közös megegyezés szükséges. A csupán alkalmanként említett, de igazán nem tisztelt értéknek kevés ereje van. A közösség törekvésének élnie kell – „mint a lobogó tűz”. Amikor a barátok együtt szentnek tartanak valamit, egyetértésük olyan légkört teremt, amelynek hatása alól senki sem marad ki.
Aki korábban azt hitte, hogy rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, hirtelen felfedezheti, milyen távol áll tőle. Ez a felismerés fájdalmas lehet, de ajándék. A közösség nélkül a hiány talán örökre rejtve maradt volna.
A csoport megadja nekünk az igazság fájdalmát, hogy kérhessük a korrekciót.
Annak az erőnek a megválasztása, amely irányítani fog bennünket
Egyesek attól tarthatnak, hogy az ilyen társadalmi befolyás veszélyezteti az egyéni szabadságot. Ha a közösség nyomást gyakorol rám, szégyent ébreszt bennem, és kényszerítő mércéket állít fel, akkor még mindig szabad vagyok?
A kabbalisztikus válasz metszően éles: milyen szabadsággal rendelkeztem, mielőtt a csoportot választottam?
Az állati természetem, a szokásaim és egy olyan környezet értékei uraltak, amelyet nem tudatosan választottam. Már akkor is társadalmi nyomás alatt álltam – csakhogy az a nyomás önző célok felé irányított.
Amikor spirituális környezetet választok, nem mondok le a szabadságról. Azt az erőt választom, amely elvisz a szabadság küszöbéig.
Kezdetben még mindig nem vagyok szabad. A csoport a megbecsülés, a jóváhagyás és az odatartozás iránti igényemen keresztül befolyásol. Ezeket a tulajdonságokat azonban arra használja, hogy olyan helyre emeljen, ahol új választás válik lehetővé: már nem pusztán az, hogy kapni vagy adni akarok-e, hanem az, hogy hasonlítani akarok-e az Adóhoz.
Az igazi szabadság akkor kezdődik, amikor nem azért választom a Teremtő természetét, mert az élvezet húz vagy a szenvedés lök, hanem azért, mert hasonló akarok lenni Hozzá.
A közösség elvisz eddig a pontig. Nyomása nem határozza meg a végső választást; eljuttat arra a helyre, ahol ez a választás végre meghozható. Amikor elérem ezt a helyet, a nyomás befejezte munkáját.
A barátok szeretetétől a Teremtő szeretetéig
A spirituális értékek teljes hierarchiájának egyetlen mozdulatban kell összefutnia: a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” parancsától a „Szeresd az Urat, a te Istenedet” parancsáig.
A Teremtő szeretete a cél. Mások szeretete nélkülözhetetlen eszköz hozzá.
Nem ugorhatunk közvetlenül egy láthatatlan Teremtő szeretetébe. A tapadás edényét nem építhetjük fel elszigetelten. Ezt az edényt a barátokkal együtt, Ádám HaRison lelkei közötti kapcsolatokban kell megalkotnunk.
Egyedül azt képzelhetem, hogy vágyom a Teremtőre. Ez a képzelgés nagyon kevésbe kerül nekem. A csoport mutatja meg, képes vagyok-e az adás felé mozdulni, amikor egy másik ember szükségletei, jelleme, véleményei és gyengeségei állnak előttem.
A közösségen belül a spirituális eszmény kézzelfoghatóvá válik. A szeretet a részvételben fejeződik ki. Az adás felelősséggé válik. A cél nagysága abban ölt testet, hogy hajlandó vagyok segíteni fenntartani azt mások számára. A tapadás megszűnik elvont fogalom lenni, és alakot kezd ölteni a közöttünk lévő kapcsolatban.
A közösség olyannak fogad el, amilyen vagyok – önző embernek, aki csak képzeli, hogy egyetért a spirituális céllal. Változó követelményeivel, növekvő megértésével és elmélyülő törekvésével dolgozik rajtam. Miközben előrehalad, önmagában hordoz engem.
Nem egyedül haladok előre. A közös edény mozgása hordoz magában.
Egy szív a számtalan különbség fölött
Egy ilyen közösségnek nem kell egyformának lennie. Épp ellenkezőleg: idővel a jellemek, kultúrák, vérmérsékletek, igények és felkészültségi szintek rendkívüli változatosságát kell magában foglalnia.
Külsőleg furcsának, nehéznek vagy szinte érthetetlennek találhatjuk egymást. Ami az egyik ember számára természetesnek tűnik, azt a másik elviselhetetlennek érezheti. Óriásiak lehetnek közöttünk az állati szintű különbségek.
Belül azonban lehet egyetlen pont – a szívben lévő pont, amely ugyanarra a célra irányul.
A munka nem a különbségeink eltörlése. A feladat az, hogy közös törekvést építsünk föléjük. Az egyetlen kezdeti követelmény, hogy készek legyünk elfogadni egy célt – vagy legalább készek legyünk közösen felépíteni azt. Minden más a munkánk anyagává válik.
Ezért tilos lebecsülnünk a tágabb spirituális közösség bármely részét. Nem tudjuk, miért kapcsolódtak hozzánk bizonyos emberek vagy csoportok. Nem látjuk minden lélek helyét a teljes rendszerben.
Az egyes csoportnak végül meg kell éreznie, hogy nem haladhat előre az összes többi csoport figyelembevétele nélkül. A spirituális fejlődés egyre gazdagabb és szorosabban összekapcsolódó test felé vezet – egyetlen hatalmas közösség felé, amely sok különböző ösztönzést foglal magában, mégis egyetlen célra irányul.
Az egység nem egyformaság. Annak eldöntése, hogy egyetlen különbség sem nagyobb a bennünket összekötő célnál.
Senki sem emelkedik fel egyedül
A spirituális út valami lehetetlent kér tőlünk: hogy emelkedjünk felül azon a természeten, amellyel teremtettünk. De nem azt kéri, hogy ezt egyedül tegyük.
Mindannyian közönybe fogunk zuhanni. Mindannyian találkozunk majd olyan tulajdonsággal, amelyen nem tudunk felülkerekedni. Mindannyian elfelejtjük a célt, elveszítjük fontosságának érzését, és felfedezzük, hogy a tanulás évei sem tették könnyebbé az egót. Épp ellenkezőleg: a szív nehezebbé, durvábbá és ellenállóbbá válhat.
Ezek nem feltétlenül kudarcok. A vágy újabb rétegei tárulnak fel, hogy beléphessenek a korrekcióba.
Ilyenkor a barátok tartják meg azt, amit én nem tudok megtartani. Emlékeznek arra, amit én elfelejtettem. Arra vágynak, amire én már nem tudok vágyni. Példájuk szégyent ébreszt bennem, sóvárgásuk irigységet kelt, kitartásuk pedig erőt kölcsönöz nekem.
Holnap talán felcserélődnek a szerepek. A barát, aki engem hordozott, eleshet, és a bennem fellobbant tűz világítja majd meg számára az utat.
Így haladunk előre: senki sem birtokol mindent, mindenki megadja azt, ami a másikból átmenetileg hiányzik.
Úgy lökjük egymást, hogy nem dicsőítjük a spirituális alvást. Úgy húzzuk egymást, hogy megmutatjuk a cél szépségét. Felelősséget követelünk anélkül, hogy megítélnénk a szívet. Részvétellel takarjuk be a gyengeséget, miközben egyre magasabbra emeljük a mércét.
Ebben a közös erőfeszítésben valami az egyének összességénél nagyobb kezd megjelenni. A közösség edénnyé válik. Törekvése imává lesz. Értékei meghívják a fényt. Sok szíve kezdi felfedezni, hogy mindig is egyetlen szív részei voltak.
A Teremtő azért marad rejtve, hogy közöttünk építhessük fel az Ő képmását.
Ekkor minden barát egyszerre válik felfelé és lefelé nyújtott kézzé: megtartja a fölötte lévőket, felemeli az alatta lévőket, miközben mindenki őt is megtartja.
Senki sem menti meg önmagát.
Együtt, egymást egyre magasabbra lökve és húzva haladunk a szeretet felé, amelyre teremtettünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás