A Teremtő megkoronázása

„….. Ismeretes, hogy »az egész föld telve van az Ő dicsőségével«. Ezt kell minden embernek hinnie, ahogyan meg van írva: »Én töltöm be az eget és a földet.« A Teremtő azonban elrejtést hozott létre, hogy ne láthassuk Őt, és így helye legyen a választásnak; ekkor van helye a hitnek is — annak a hitnek, hogy a Teremtő »betölti az összes világot és körülöleli az összes világot«. Miután pedig az ember a Tórával és a micvákkal foglalkozik, és megtartja a választás parancsolatát, a Teremtő feltárul előtte, és akkor meglátja, hogy a Teremtő a világ uralkodója.

Így abban az időben az ember teszi királlyá azt, aki uralkodni fog fölötte. Vagyis az ember érzi, hogy a Teremtő a világ uralkodója, és ezt tekintjük annak, hogy az ember királlyá teszi maga fölött a Teremtőt. Amíg valaki nem jut el ehhez az érzéshez, a Teremtő királysága rejtve marad. Ezért mondjuk: »Azon a napon az Úr egy lesz, és az Ő neve: Egy.« Vagyis királyságának dicsősége feltárul előttünk…”

RABASH, 76. levél

Van a felejtésnek egy olyan fajtája, amely mélyebb egy gondolat elvesztésénél. Az ember emlékezhet arra, hogy a Teremtő létezik, beszélhet Róla, tanulmányozhatja útjait, mégis úgy élhet, mintha Ő nem volna jelen. A szív félelmei és örömei után rohan; az elme számtalan számításba bonyolódik; minden esemény elszigeteltnek látszik. A Teremtő valahol a háttérben marad — elismerjük, talán még tiszteljük is, de nincs igazán jelen.

A Teremtőre emlékezni ennél sokkal bensőségesebbet jelent. Azt jelenti, hogy Őt látjuk annak a forrásnak, amelyből minden erő, vágy, gondolat és körülmény ered, valamint annak a célnak, amely felé az egész élet halad. E kapcsolaton kívül semmi sem létezik. Minden pillanat találkozási hellyé válik az emberi szív és az azt felébresztő erő között.

De hogyan érhető el az ilyen emlékezés?

Erőfeszítéssel.

Amiért megdolgozunk, fontossá válik a szemünkben. Ami pedig fontossá válik, az nem hagyja el a gondolatainkat. Egy anyát nem kell emlékeztetni a gyermekére. Attól a pillanattól kezdve, hogy új élet fogan benne, gondolatai természetes módon köré rendeződnek. A gyermek belső világának középpontjává válik, mert a természet végtelenül becsessé tette számára ezt az életet.

A spiritualitás kezdetben nem bír ilyen természetes fontossággal bennünk. A Teremtő még nem foglalja el úgy a szívet, mint egy szeretett gyermek. Ezért ezt a fontosságot tudatosan kell felépíteni. Minden kísérlet, hogy Felé forduljunk, minden erőfeszítés, hogy egy élményt Hozzá kapcsoljunk, minden visszatérés a felejtés után egy kicsivel nagyobb súlyt ad Neki bennünk. Az erőfeszítés fontosságot teremt; a fontosság összegyűjti a figyelmet; a figyelem emlékezéssé válik.

Ez a Teremtő megkoronázásának kezdete.

Aki minden mögött áll

A Teremtőt megkoronázni annyit jelent, hogy minden olyan erő fölé helyezzük Őt, amely látszólag uralja az életünket. Felismerjük, hogy minden vágy és erő Tőle származik, az ember feladata pedig az, hogy tudatosságot, fontosságot és szándékot adjon hozzá.

Kezdetben ez a felismerés elkerülhetetlenül énközpontú. Az ember azért emlékezik a Teremtőre, mert ez megnyugtató; mert a magasabb erőtől való függés értelmet, védelmet, tudást vagy beteljesülést ígér. A Teremtő azért fontos, mert hasznosnak látszik a megszerzési vágy számára.

Ez természetes kezdet, de nem a vég.

Fokozatosan fájdalmas különválásnak kell végbemennie az ember és az ego között. Az ember kezdi felfedezni, hogy az „én” és az „én megszerzési vágyam” nem feltétlenül ugyanaz. Új lehetőség bontakozik ki: talán a Teremtő nem azért lehet fontos, mert engem szolgál, hanem azért, mert maga az adakozás magasztos. Talán megtanulhatom értékelni az Ő minőségét akkor is, ha az egóm semmilyen jutalmat nem kap belőle.

Az út sok ellentmondásos állapoton vezet keresztül. Az egyik pillanatban az ember vágyakozik a Teremtő után; a másikban azt kívánja, bárcsak ne függne Tőle. Néha fél Tőle, néha irányítani akarja, máskor pedig neheztel amiatt, hogy önmagát sem képes irányítani. Gyűlölheti a saját egóját, alkudozhat a Teremtővel, vagy úgy dönthet, hogy csak azért szolgálja Őt, mert ettől jobb életet remél.

Ezek közül egyik állapot sem véletlen. Együtt tárják fel a kapcsolat teljes tájképét. Az ember azt tanulja, mi uralja valójában a szívet.

E folyamat nagy része látszólag a hétköznapi életre vonatkozik: kapcsolatokra, társadalomra, spirituális társakra, tanulásra, sikerre, kudarcra, vonzalomra és elutasításra. Mindezen formák mögött azonban ugyanaz a rejtett kérdés áll: milyen a kapcsolatom a Teremtő minőségével?

A Teremtő elrejtőzik a világ mögött, hogy ezt a kapcsolatot szabadon tisztázhassuk.

A belső Ros Hásáná

Ros Hásáná az új év kezdete, belső értelemben azonban egy új irányító elv születése. A ros szó jelentése „fej”. A fej határozza meg a test irányát, ahogyan egy uralkodó szándék is meghatározza minden vágy irányát.

A belső Ros Hásáná akkor következik be, amikor az ember az előtte álló út élére helyezi a Teremtőt.

Miután áthaladt a bizonytalanságon, az ellenálláson, a függőségen és sok egymásnak ellentmondó mérlegelésen, döntő felismerésre jut: a Teremtő a Király „az egész föld” fölött — minden vágy fölött, amely az ember belső világát alkotja.

Ez nem azt jelenti, hogy már minden vágy kijavult. Azt jelenti, hogy új irány született. Ettől kezdve minden állapotot, gondolatot, erőfeszítést és kapcsolatot egyetlen kérdés alapján mérünk:

Közelebb visz-e ez a Teremtőhöz?

Ha a fej megfelelően áll, minden más is megtalálja a maga helyét. A tanulás, a könyvek, a spirituális útmutatás, a barátok és a közös munka többé nem különálló tevékenységek. Eszközökké válnak ahhoz, hogy közeledjünk ahhoz az egyetlen minőséghez, amely a spirituális valóság középpontjában áll.

Ez a minőség az adakozás.

Túl az aranyborjún

Az olyan szavak, mint „Teremtő”, „felső világ”, „örökkévalóság”, „tökéletesség”, „béke” és „spiritualitás”, könnyen nagyszerű képeket ébresztenek bennünk. Az ego azonban azonnal lefordítja ezeket a képeket a saját nyelvére: nagyobb élvezet, korlátlan tudás, fájdalomtól való szabadság, a sors fölötti uralom, örök biztonság.

Az ego mindent „magasabbnak” nevez, ha az a beteljesülés magasabb fokát képes nyújtani neki.

Így az ember azt hiheti, hogy a Teremtő előtt hajol meg, miközben valójában az egoista élvezet eszményített forrása előtt borul le. Ez a belső aranyborjú: mindannak az imádata, ami a megszerzési vágy betöltését ígéri.

Hogy kiszabaduljunk ebből az önámításból, minden magasztos spirituális kifejezést vissza kell vezetni egyetlen, megalkuvást nem tűrő szóhoz: adakozás.

A Teremtő az adakozás minősége.
A spiritualitás az adakozásban való létezés.
A Teremtőhöz való közelség az adakozáshoz való hasonlóság.
A felső világ az adakozáson keresztül érzékelt valóság.

Ez a szó száraznak és megfoghatatlannak tűnik, mert semmit sem kínál az egónak, amibe belekapaszkodhatna. Nem nyújt vigasztaló képet, sem fenséges alakot. Éppen ezért óvja meg a keresőt attól, hogy a spirituális igazságot képzelgéssel helyettesítse.

Az adakozásnak kell a teljes belső vizsgálódás középpontjává válnia. Az embernek meg kell kérdeznie, mit jelent; önmagát hozzá kell mérnie; meg kell próbálnia közeledni hozzá; meg kell tanulnia értékelni; végül pedig arra kell vágynia, hogy hasonlóvá váljon hozzá.

Minden, ami az ego uralmán kívül van, ehhez a vizsgálódáshoz tartozik: a Teremtő, a többi ember, a közös lélek és az egész spirituális valóság. Az adakozás nem apró erkölcsi gesztus. Az a hatalmas világ, amely az önmagunkkal való törődésen túl kezdődik.

Szeretet, amelyet a természet nem ad meg

A Teremtőhöz fűződő kapcsolatunk őszinteségét csak egy másik emberhez való viszonyunkban lehet próbára tenni.

A természetes szeretetet rendszerint az ego támasztja alá. Szeretjük azokat, akik közel állnak hozzánk, akik örömet szereznek nekünk, akikben önmagunkra ismerünk, vagy akiknek boldogsága a mi boldogságunkká válik. Az ilyen szeretet lehet szép és mély, de még nem bizonyítja, hogy megszereztük a Teremtő minőségét.

Az igazi próba egy olyan emberrel szemben jelenik meg, akit idegennek érzünk — aki iránt a szív nem érez természetes vonzalmat, és akitől nem vár jutalmat. Fontossá válhat-e számunkra egy ilyen ember? Kialakítható-e iránta törődés anélkül, hogy rejtett előnyt keresnénk magunknak?

Itt a szív felfedezi saját tehetetlenségét. Értheti a „mások szeretete” szavakat, mégsem talál magában ennek megfelelő érzést. Nem tudja, hogyan hozzon létre olyan szeretetet, amelyet sem ösztön, sem érdek nem támaszt alá.

Ez a zavar értékes. Feltárja a természetes szív és a Teremtő minősége közötti távolságot. A spiritualitást szép álomból igaz követelménnyé változtatja.

A másik iránti szeretetet vizsgálni annyi, mint a Teremtőt vizsgálni, mert a Teremtő minősége éppen a jóságnak az önérdeken túlra irányuló mozdulata. A másik emberhez fűződő kapcsolat tükörré válik, amelyben megláthatjuk, hogy az adakozás valóságos-e vagy csupán képzelt.

A szív és a benne lévő pont

Az emberben lassan két ellentétes hajlam válik láthatóvá.

A szívet az önmagáért való megszerzés szándéka uralja. E szívben megjelenik egy apró pont, amely titokzatos vonzódást hordoz valami rajta túli iránt. Ez a „szívben lévő pont” kezdetben homályos elégedetlenségként, az értelem utáni vágyakozásként vagy olyan valóság iránti vágyként jelentkezhet, amelyet a hétköznapi örömök nem képesek megadni.

Ahogy a pont növekszik, érzékelni kezdi, hogy különbözik az őt körülvevő szívtől. Azt kérdezi, mi van az egón túl, és vonzódni kezd az adakozás minőségéhez.

E két hajlam — a szív és a szívben lévő pont — között új önérzet születik.

Maga a vágy nem rossz. A vágy a teremtés anyaga: se nem jó, se nem rossz. Az számít, milyen szándék irányítja. Ugyanazt a vágyat irányíthatja az önmagáért való megszerzés szándéka vagy az adakozás szándéka.

Az embernek kell e lehetőségek közé állnia, és eldöntenie, melyik uralkodjon.

Ez a középső vonal kezdete: nem az egóval való vak azonosulás, és nem az adakozás képzelt birtoklása, hanem a kettő közötti őszinte megkülönböztetés pontja.

Erő két világ között állni

Kezdetben az embernek nincs valóban semleges helye, ahonnan ezt a választást meghozhatná. Minden gondolat, ítélet és törekvés a megszerzési vágyon belül keletkezik. Még a spiritualitás utáni vágyakozás is lehet kifinomultabb élvezet iránti vágy.

Ezért az ego alóli szabadságot nem hozhatja létre maga az ego. Magasabb erőre van szükség — a körülvevő fényre, arra a helyreigazító hatásra, amely fokozatosan képessé teszi az embert arra, hogy elváljon a megszerzés szándékától.

A spirituális erőfeszítés, a kapcsolódás és a tanulás révén az ember olyan helyzetre kezd vágyni, amelyben sem az egoista megszerzés, sem a valódi spirituális adakozás nem uralja automatikusan. A kettő között akar állni, különálló erőkként látni őket, és tudatosan választani.

E pont elérése jelenti a felkészülést a testi és a spirituális érzékelés közötti határ átlépésére. Előtte a munka főként az egoista szándék felismeréséből és az uralma alóli felszabadulás vágyából áll. Rajta túl kezdődik a tényleges munka a spirituális megszerzéssel és adakozással.

A küzdelem nem a vágy ellen folyik. A vágyat nem szabad elpusztítani. A feladat annak megvizsgálása, milyen célra használjuk.

Külső megjelenése alapján egyetlen cselekedet sem ítélhető meg spirituálisan. Ugyanaz a tett szolgálhat szeretetet vagy gyűlöletet, az emberiséget vagy önző törekvést. A döntő kérdés nem csupán az, hogy „Mit tettek?”, hanem ez:

Kinek az érdekében tették?

Ezért az adakozás fogalmát állandóan szem előtt kell tartani. Ez a vizsgálódást a szándék felé irányítja, nem pedig a külső forma felé.

A koronát a figyelem kovácsolja

A Teremtő megkoronázása nem egyszeri, ünnepélyes kijelentés. Olyan korona, amelyet a figyelem ezernyi pillanatából kovácsolunk.

Valahányszor az elme elkalandozik, majd visszatér, újabb darab kerül hozzá. Valahányszor egy eseményt összekapcsolunk a forrásával, újabb drágakő kerül a helyére. Valahányszor lelepleződik, hogyan értelmezi az ego a spiritualitást, tisztábbá válik a Teremtőről alkotott kép. Minden kísérlet, hogy törődjünk azzal, ami önmagunkon kívül van, nagyobbá teszi a szívben lévő pontot.

A Teremtőt akkor koronázzuk meg, amikor az adakozás fontosabbá válik azoknál a képzelgéseknél, amelyeken keresztül az ego egykor elképzelte Őt. Akkor koronázzuk meg, amikor az ember már nem csupán egy önmagát szolgáló magasabb erőt keres, hanem magára a magasabb minőségre vágyik.

Ez az út az önérdekből indul, félelmen és zavaron halad át, és olyan szeretet felé vezet, amelynek nincs oka a megszerzési vágyban. Arra hívja az embert, hogy váljon külön mindattól, amit valaha „énnek” nevezett, és fedezzen fel egy mélyebb ént, amely a megszerzés és az adakozás között áll.

Ott, a választás e törékeny helyén kezdődik egy új év.

A szívet még nem győztük le. Az út még nem ért véget. De a fej már a helyére került, az irányt kiválasztottuk, és megjelent az első valódi uralom.

A Teremtőt nem akkor koronázzuk meg, amikor minden vágy elnémult, hanem akkor, amikor minden zajuk fölött az adakozás minőségét helyezzük az élet élére.