„Az imádságnak három feltétele van: Baal HaSulam, Shamati 209. Az ima három feltétele
- Hinnie abban, hogy Ő meg tudja menteni. Bár ő van a legrosszabb helyzetben kortársai közül, mégis: „Talán az Úr keze túl rövid ahhoz, hogy megmentse őt?” Ha nem így van, akkor „a Gazda nem tudja megmenteni edényeit”.
- Nincs már más választása, mert már mindent megtett, amit tudott, de nem látott gyógyírt a nyomorúságára.
- Ha Ő nem segít neki, jobb lenne neki meghalni, mint élni. Az imádság azt jelenti, hogy „elveszett a szívben”. Minél jobban elveszett az ember, annál nagyobb az imádságának mértéke. Nyilvánvaló, hogy aki nem él luxusban, az nem olyan, mint aki halálra ítéltetett, és már csak a kivégzés hiányzik, miközben vasláncokba van kötve, és állva könyörög az életéért. Biztosan nem fog pihenni, aludni, vagy akár egy pillanatra is elterelni a figyelmét arról, hogy az életéért imádkozzon.”
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy az imádság beszéd.
Egyesek úgy képzelik el, mint egy könyvből felolvasott szavakat. Mások egy összetört szívből fakadó kétségbeesett könyörgésnek látják. Vannak, akik úgy vélik, hogy az egészségért, a sikerért, a szenvedés enyhítéséért vagy a személyes kívánságok teljesüléséért való könyörgés.
Az igazi imádság azonban jóval azelőtt kezdődik, hogy bármilyen szó elhangzana.
Az igazi imádság akkor kezdődik, amikor az ember abbahagyja a menekülést.
Akkor kezdődik, amikor mer közvetlenül szembe nézni az életével.
Minden öröm. Minden fájdalom. Minden csalódás. Minden remény. Minden megaláztatás. Minden siker. Minden zavarodottság.
Semmi sem véletlenül történik.
Minden esemény hordoz egy üzenetet.
Minden érzésnek van célja.
Minden zavar egy megválaszolásra váró kérdés.
Az imádság nem maga a sírás.
Az imádság az a tisztázás, amely a sírás előtt történik.
Egy kisgyerek sír, és az anyja azonnal megérti. Tudja, hogy éhes-e, fáradt-e, fél-e, kényelmetlenül érzi-e magát, vagy egyszerűen csak vigasztalásra vágyik. A gyermek maga nem tudja elmagyarázni, mit érez, mégis az anyja megérti.
Életünk nagyjából ugyanilyen.
Számtalan módon sírunk.
Néha szomorúságból.
Néha haragból.
Néha szorongásból.
Néha magányból.
Néha olyan ürességből, amelyet semmilyen földi öröm nem tud kitölteni.
De tudjuk-e, miért sírunk?
Tudjuk-e, mi hiányzik nekünk valójában?
Tudjuk-e, ki ébreszti fel ezeket az érzéseket bennünk?
Tudjuk-e, honnan jönnek, és hová akarnak vezetni minket?
Minden állapot célja nem csupán az, hogy átéljük.
A cél az, hogy megértsük.
Minden esemény arra kér minket, hogy álljunk meg és vizsgálódjunk:
Miért jött ez?
Mit mutatnak nekem?
Mit kell megtanulnom?
Mi kell megváltoznia bennem?
Abban a pillanatban, amikor ezek a kérdések felmerülnek, az imádság már meg is kezdődött.
Az imádság nem menekülés a valóság elől.
Az imádság az, hogy mélyebben belépünk a valóságba, mint valaha.
Az a hajlandóság, hogy belássuk: minden, ami bennünk történik, egy beszélgetés.
A lélek és Forrása közötti beszélgetés.
Egy beszélgetés, amely soha nem szűnik meg.
Életünk nagy részét azzal töltjük, hogy megpróbáljuk megváltoztatni a körülményeket.
Azt akarjuk, hogy a világ más legyen.
Azt akarjuk, hogy az emberek mások legyenek.
Azt akarjuk, hogy a helyzetek mások legyenek.
Azt akarjuk, hogy a szenvedés eltűnjön.
Azt akarjuk, hogy az akadályok eltűnjenek.
Mégis apránként egy megdöbbentő felfedezésre jutunk.
A valódi távolság köztünk és a beteljesülés között nem rajtunk kívül van.
Hanem bennünk.
Ebben a világban a távolságot kilométerekben mérjük.
Ahhoz, hogy eljussunk egy másik városba, átutazunk a fizikai téren.
De a lelki távolság teljesen más.
A legnagyobb távolság két, ugyanazon szívben élő tulajdonságot választhat el egymástól.
Egy ember állhat az örökkévalóság küszöbén, és mégis végtelenül távol maradhat tőle, mert természete ellentétes vele.
Az út nem egyik helyről a másikra vezet.
Az út egyik természetből a másikba vezet.
És akkor egy ijesztő felismerés támad.
Mi a spiritualitás?
A tiszta adás.
Minden adása.
Nem elvétel.
Nem követelés.
Nem számítás.
Nem az, hogy mit kapunk cserébe.
Nem a kompenzáció keresése.
Nem az elismerés várakozása.
Nem a jutalom mérése.
Egyszerűen adás.
Mindent.
A szív visszariad egy ilyen gondolattól.
Egész természetünk a kapásra épül.
Úgy élünk, hogy azt kérdezzük:
„Mit nyerek?”
„Mit kapok?”
„Hogyan jár ez az én hasznomra?”
Mégis a spiritualitás előttünk áll, és csendesen azt mondja:
„Gyere, és tanulj meg egy másik létezésmódot.”
Egy olyan utat, amely hasonlít az élet Forrásához.
Egy olyan mód, amely ad, mert az adás a természete.
Egy olyan mód, amely szeret, mert a szeretet a lényege.
Egy olyan mód, amely ajándékoz, mert az ajándékozás az öröme.
Először ez lehetetlennek tűnik.
Az emberi szív nem tudja elképzelni, hogy az adás hogyan válhatna örömmé.
A kapás öröm.
A birtoklás öröm.
A győzelem öröm.
Így gondoljuk.
De fokozatosan egy másik felfogás kezd kialakulni.
Az ember elkezd figyelni a Magasabb Erő rá gyakorolt cselekedeteit.
Kezd meglátni a türelmet ott, ahol nem érdemelte meg.
Iránymutatást ott, ahol csak káoszt látott.
Irgalmat ott, ahol büntetést látott.
Szeretetet ott, ahol elrejtést látott.
Ekkor új megértés támad.
Az élet minden eseményének célja soha nem csupán az volt, hogy tapasztalatokat nyújtson.
A cél az volt, hogy felfedje a mögöttük álló Egyet.
A cselekedetekből kezdjük megismerni a Cselekvőt.
Az ajándékokból kezdjük megérezni az Ajándékozót.
Az útmutatásból kezdjük megérteni az Útmutatót.
És minél jobban felismerjük Őt, annál kevésbé szólnak imáink magunkról.
Először megkönnyebbülésért imádkozunk.
Aztán megértésért imádkozunk.
Aztán erőért imádkozunk.
Végül egy teljesen másfajta ima születik.
Egy olyan ima, amilyen eddig nem létezett.
Nem: „Vedd el ezt a szenvedést.”
Nem: „Adj nekem sikert.”
Nem: „Adj nekem örömöt.”
Hanem: „Hadd legyek olyan, mint Te.”
Ez az az ima, amely minden ima mögött rejtőzik.
Az imák alatt rejlő ima.
Az az ima, amely minden csalódás és minden vágyakozás mögött vár.
Az a vágy, hogy hasonlítsunk ahhoz a Forráshoz, amelyből minden származik.
Hogy úgy szeressünk, ahogy Ő szeret.
Hogy úgy adjunk, ahogy Ő ad.
Úgy örülni, ahogy Ő örül.
Nem önmagunkért élni, hanem a mások felé irányuló jóság végtelen áramlásán keresztül.
Ezt az imát nem lehet kikényszeríteni.
Számtalan tisztázódáson keresztül születik meg.
Évekig tartó keresésen keresztül.
Kérdéseken keresztül.
Zavaron keresztül.
Kudarcokon keresztül.
Felfedezéseken keresztül.
Azáltal, hogy megtanuljuk látni, hogy az élet minden pillanata beszél.
És amikor az ember végre meghallja azt a hangot, az ima már nem valami, amit ő tesz.
Az imádság azzá válik, ami ő maga.
Egy állandó vágyakozás, hogy áthidalja a távolságot a kapás és az adás között.
Az önszeretet és a mások iránti szeretet között.
A teremtett lény és a Teremtő között.
És amikor ez a vágyakozás teljesedik, megnyílik a kapu.
Mert az igazi imádság nem egy másik világ iránti kérés.
Az igazi imádság egy másik szív iránti kérés.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás