„….. Van még olyan, amiben életerő rejlik, de egyik sem képes önálló mozgásra. Inkább egyfajta általános mozgás jellemzi őket. Azok, akik a „vegetatív” minőségben akarnak élni, véget kell vessenek a „mozdulatlanságnak”, vagyis nem hajlandók elfogadni azt az okot, amely életre kelti a Kedusha [Szentség] „mozdulatlanságát”, ami a szokásos, rutinszerű viselkedés minőségét jelenti.
Ez azt jelenti, hogy az egyetlen dolog, ami arra kötelezi az embert, hogy a Teremtő útján járjon, a környezet, azaz a környezet nevelte őt arra, hogy így viselkedjen, vagyis arra, amire kötelezi. De önmagukban teljesek, amit „Izrael egészének” neveznek, és egy környező [fény] ragyog bennük, amit „távoli megvilágításnak” neveznek. Vagyis bár a formai különbség miatt távoliak, mégis egy általános megvilágosodás ragyog bennük.
De aki megállítja ezt, és nem akarja követni a közösséget, hanem „vegetatív” akar lenni, saját mozgással rendelkezni, és nem függeni a nagyközönségtől, amikor ő egy Sof [vég], amit „Malchut a felsőnek” neveznek, és amit úgy tekintenek, mint az előző állapotot, amely Keterré válik az alsó számára, ez a vég, amelyet a „mozdulatlanságra” helyez, a következő fokozatba való belépés gyökere, amelyet „vegetatívnak” neveznek.
Mivel nem lehet növekedés, amíg a mag el nem rohad és el nem tűnik a mozdulatlanságban, úgy kell elvesznie a „mozdulatlanságban”, vagyis nem éreznie a saját létezését, nevezetesen nem éreznie semmilyen életerőt a „mozdulatlanságban”. Aki helyet szán imájára, abban a pillanatban az egyéni mozgás kezd növekedni benne, amit „vegetatívnak” neveznek. Ahhoz azonban, hogy egy növény kihajtson, szántásnak és más munkáknak kell történniük…”
RABASH, Válogatott jegyzetek 323. Megkülönböztetések egy spirituális Kliben
Talán a spirituális úton a legnagyobb akadály nem a cél iránti gyűlölet.
Hanem az eszközök iránti gyűlölet.
Sokan azt képzelik, hogy másokért feláldozni magukat könnyű lenne, ha csak a többiek valóban megérdemelnék. Ha csak nemesek, tiszták, odaadóak, hálásak és inspirálóak lennének. Akkor az áldozat természetesnek tűnne. Akkor a szeretet igazoltnak tűnne.
De a spirituális út nem angyalok közé helyez minket.
Emberi lények közé helyez minket.
És az emberi lények hibásak.
Minél mélyebbre haladunk, annál tisztábban kezdjük látni mások gyengeségeit. Kicsinyességüket. Irigységüket. Büszkeségüket. Képmutatásukat. Közönyüket. Állandó kudarcaikat.
Először ez visszalépésnek tűnik.
Hogyan haladhatunk az egység felé, miközben egyre több okot látunk a szétválásra?
Hogyan áldozhatjuk fel magunkat olyan emberekért, akik ennyire méltatlannak tűnnek?
Pedig éppen ez a kérdés rejti magában a belépést egy teljesen új világba.
Amíg a szeretet tárgyának nagyságától függ, addig még mindig az önszeretet egy formája.
Amíg az adás a megérdemeltségtől függ, addig az ego marad a bíró.
Amíg a kapcsolat a csodálattól függ, addig még mindig számítás van.
Az ego trónján ülve dönti el, ki érdemel szeretetet és ki nem.
A spirituális út valami teljesen mást keres.
Arra törekszik, hogy felszabadítsa az embert a számítás börtönéből.
A legtöbb ember úgy képzeli el az önfeladást, mint azt, hogy megtanulja mindenkit csodálatosnak látni.
De az igazi önfeladás valami sokkal nehezebb dolog.
Az, hogy megtanuljuk folytatni, annak ellenére, hogy látszólag az ellenkezőjét látjuk.
A szem továbbra is hibákat lát.
Az elme továbbra is ellentmondásokat lát.
A szív továbbra is ellenáll.
Semmi sem marad rejtve.
Semmi sem kerül lefestésre.
Semmi sem romantizálódik.
És mégis, az ember fokozatosan rájön, hogy a probléma nem az, amit lát.
A probléma az a hit, hogy jelenlegi látásmódja elegendő a valóság megítéléséhez.
A legmélyebb kétségbeesés nem mások iránti kétségbeesés.
Hanem a saját képességünk iránti kétségbeesés, hogy helyesen lássunk.
Az ember kezd rájönni:
Talán nem tudom, mi az a lélek.
Talán nem tudom, mit lát a Teremtő ezekben az emberekben.
Talán nem értem, miért hozott össze minket.
Talán nem értem, milyen szerepet játszik minden egyes ember a rendszerben.
Talán az ítéleteim, bármilyen logikusnak tűnnek is, képtelenek megragadni az igazságot.
Ez a felismerés fájdalmas.
Az emberi elme bizonyosságot akar.
Következtetéseket akar.
Egyértelműséget akar.
Tudni akarja, kinek van igaza és kinek nincs.
Ki méltó és ki méltatlan.
Ki érdemel szeretetet és ki elutasítást.
De lassan egy másik megértés kezd kialakulni.
Az út célja nem az, hogy javítsa az ego ítéleteit.
A cél az, hogy teljesen túllépjünk az ítélkezés szükségességén.
A természet tökéletes példát nyújt erre.
Egy mag nem válhat fává, miközben mag marad.
Nem tarthatja meg jelenlegi formáját, és egyúttal nem nőhet valami nagyobbá.
A héjának meg kell repednie.
Szerkezetének fel kell oldódnia.
Identitásának el kell tűnnie.
Ha a mag gondolkodni tudna, ezt a folyamatot katasztrófaként élné meg.
Minden, ami meghatározza, megsemmisül.
Minden ismerős eltűnik.
Minden biztos összeomlik.
Mégis az élet szemszögéből nézve semmi tragikus nem történik.
A pusztulás a születés.
Az eltűnés a növekedés.
A halál a kezdet.
Ugyanez a törvény érvényesül az emberi szívben is.
Eljön egy pillanat, amikor az ember hajlandó feladni azt a teljes belső rendszert, amelyen keresztül mindig is viszonyult a valósághoz.
A számításait.
Az ítéleteit.
Az elvárásait.
A követeléseit.
A bizonyosság iránti igényét.
A jutalom iránti igényét.
A megértés iránti igényét.
Az igaznak lenni iránti igényét.
A régi szerkezet megrepedni kezd.
És ez olyan, mint a halál.
Ennek a folyamatnak a legfájdalmasabb aspektusa a jutalom eltűnése.
Az ego hatalmas áldozatokat képes elviselni, ha a kompenzáció garantált.
Nagyon szenvedhet, ha dicsőség vár rá.
Fáradhatatlanul dolgozhat, ha sikert ígérnek neki.
Még önzetlennek is tűnhet, ha finomabb formában megmarad a haszon.
De mi történik, ha minden jutalom eltűnik?
Mi történik, ha nincs csodálat?
Nincs elismerés?
Nincs érzelmi kielégülés?
Nincs ígéret a sikerre?
Nincs bizonyosság arra, hogy az áldozat valaha is gyümölcsöt hoz?
Itt kezdődik az igazi munka.
A mag garancia nélkül kerül a földbe.
A föld nem tesz ígéretet.
A föld nem ad magyarázatot.
A föld nem köt szerződést.
A mag egyszerűen eltűnik.
És csak utána jelenik meg az élet.
Van egy ima, amely ebből a helyből fakad.
Ez talán a legőszintébb ima, amit egy ember kimondhat.
Nem: „Segíts szeretni azokat, akik megérdemlik a szeretetet.”
Nem: „Segíts kapcsolatba lépni azokkal, akik inspirálnak.”
Nem: „Segíts, hogy adjak, amikor jutalmat érzek.”
Hanem:
„Segíts, hogy kapcsolatban maradjak, amikor minden számítás ellene szól.”
„Segíts, hogy folytassam, amikor nem látok okot rá.”
„Segíts, hogy támogassam másokat, még akkor is, ha a szívem nem hajlandó rá.”
„Segíts, hogy felülemelkedjek az ítéleteimen, amikor azok nem kínálnak utat előre.”
Ez az ima nem érzelmi lelkesedésből fakad.
A szükségszerűségből fakad.
Abból a felismerésből, hogy minden személyes megoldás kimerült.
Abból a felismerésből, hogy az egónak nincs válasza.
Ez a jelentése annak, hogy a földben rohadunk.
Nem az, hogy gyengék leszünk.
Nem az, hogy passzívak leszünk.
Nem az, hogy feladjuk az intelligenciát.
Nem az, hogy úgy teszünk, mintha a hibák nem léteznének.
Hanem inkább az, hogy hagyjuk meghalni az önközpontú számítások egész rendszerét.
A folyamatos mérlegelést.
A folyamatos elszámolást.
A folyamatos ítélkezést.
A folyamatos követelést, hogy tudjuk, mit kapunk cserébe.
Ez a rendszer lassan feloldódik.
És amikor feloldódik, valami rendkívüli válik lehetségessé.
Először van hely egy másfajta elme számára.
Egy másfajta szív számára.
Egy másfajta látásmód számára.
Amíg az ember tele van a saját következtetéseivel, nincs hely semmi magasabb rendűnek.
De amikor a régi bizonyosság végül összeomlik, egy új érzékelés léphet be.
Nem a régi megértés javított változata.
Nem egy kifinomultabb ego.
Valami teljesen új.
Egy magasabb rendű ok.
Egy magasabb rendű felfogás.
Egy magasabb rendű értelem.
A csoda soha nem történik meg, ha biztonságosan a parton állunk.
A tenger nem válik szét a nézők előtt.
Csak azok előtt nyílik meg, akik hajlandóak belépni a vízbe.
Nem azért, mert csodát várnak.
Nem azért, mert látják a megoldást.
Nem azért, mert biztosak a sikerben.
Hanem azért, mert minden más lehetőséget kimerítettek.
Nincs hová menni.
Nincs más, amire támaszkodhatnának.
Nincs már erő bennük.
Nincs már bölcsesség bennük.
Nincs már válasz bennük.
És mégis folytatják.
Ez nem összeomlás.
Ez nem lemondás.
Ez nem kétségbeesés.
Ez egy új döntés születése.
A döntés, hogy előrehaladnak, még akkor is, ha a régi én már nem tud vezetni.
És talán ez a legmélyebb titok:
A Teremtő nem kéri az embertől, hogy erősebb legyen, mint amilyen.
Lassan és szeretettel elvezeti őt ahhoz a felismeréshez, hogy saját erejéből egyáltalán nem tud sikerrel járni.
Csak akkor hajlandó a mag eltűnni.
Csak akkor reped meg végre a héj.
Csak akkor fogadja be a föld.
És csak akkor kezdhet el növekedni egy teljesen új élet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás