„Ahogyan odafent örömöt jelent a lefelé történő adakozás, úgy az alacsonyabb rendűnek is örömöt kell lelnie a felfelé történő adakozásban. Ezt nevezik »formaegyenlőségnek«. Ezért ha az alacsonyabb rendű azért kap, mert örömét leli a felfelé történő adakozásban, ezt »formaegyenlőségnek« nevezik, ahol minden öröme abból fakad, hogy ad. Ezt nevezik: »Ahogyan Ő irgalmas, úgy te is légy irgalmas.«”
RABASH, Válogatott jegyzetek 242. Ahogy Ő irgalmas, úgy te is irgalmas vagy
Eljön egy pillanat az ember életében, amikor az összes ismerős kérdés kezd elveszíteni erejét.
Mit tegyek?
Hogyan cselekedjek?
Mi a helyes és mi a helytelen?
Mit kellene kapnom és mit kellene adnom?
Évekig, talán egész életeken át cselekedeteink alapján mérjük magunkat. Számoljuk a sikereket és a kudarcokat. Mérlegeljük az erényeket és a hiányosságokat. Vizsgáljuk a gondolatainkat, a szándékainkat, a teljesítményeinket és a hibáinkat.
De egy nap egy mélyebb kérdés ébred fel bennünk.
Nem az, hogy „Mit kellene tennem?”, hanem az, hogy „Ki akarok lenni?”.
Ez a kérdés mindent megváltoztat.
Hirtelen az egész spirituális út teljesen más fényben tűnik fel. A cél már nem a cselekedetek, a javítások, a parancsolatok, az erények vagy az eredmények gyűjteménye. A cél nem is maga a korrekció.
A cél egy állapot.
A Teremtő állapota.
Ez egy nehéz felismerés, mert az ego mindig a cselekedetekkel van elfoglalva. Tudni akarja, mit kell végrehajtania, mit kell megszereznie, mit kell kijavítania, mit kell elérnie. Mérhető eredményeket akar.
De a lélek valami sokkal nagyobbat keres.
A hasonlóságot keresi.
Az egyenértékűséget keresi.
Arra törekszik, hogy olyan legyen, mint az a forrás, ahonnan származik.
Minden emberi lény legmélyén van egy apró pont, amely érzékeli elszakadását. Érzi, hogy elszigetelt énként létezik, egy kis „én”, amelyet egy hatalmas, számára érthetetlen valóság vesz körül.
Ezt a pontot „a hiányból való létezésnek” nevezik.
Minden, ami körülveszi, Fentről származik. Minden a Fényhez tartozik.
És mégis, ez a kis pont egy rendkívüli kiváltsággal rendelkezik.
Választhat.
Nem a körülményeket.
Nem az eseményeket.
Nem azt, hogy mi történik vele.
Azt választhatja, melyik állapotot értékeli jobban.
A teremtett lény állapotát.
Vagy a Teremtő állapotát.
Ezt a választást nem egyszer kell megtenni.
Minden nap meg kell tenni.
Minden órában.
Minden pillanatban.
Az élet újra és újra megkérdezi tőlünk:
Mi a fontosabb számodra?
A saját állapotod?
Vagy az Övé?
Először a válasz nem egyértelmű.
A Teremtő rejtve van.
Nagysága rejtve van.
Tökéletessége rejtve van.
Örök léte rejtve van.
Az ember természetesen a látható és a közvetlen felé vonzódik.
Az én valóságosnak tűnik.
A Teremtő távoli.
És ezért az egész munka egyetlen dologgal kezdődik:
A Teremtő fontosságának kiépítésével.
Nem az Ő megértésével.
Nem az Ő elérésével.
Nem az Ő elemzésével.
Egyszerűen az Ő megbecsülésével.
A spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember elkezdi érezni, hogy lehet valami, ami fontosabb önmagánál.
Valami, ami nagyobb minden személyes számításnál.
Valami, ami örökebb minden ideiglenes örömnél.
Valami, ami teljesebb, mint minden világi eredmény.
Fokozatosan, a tanulás, a környezet, a belső munka, valamint másoktól kapott számtalan benyomás révén kezd növekedni ennek a nagyságnak a képe.
Mint egy távoli hegy, amely a ködön át látszik.
Mint egy csillag, amely lassan megjelenik az éjszakai égbolton.
Mint egy elfeledett dallam, amely visszatér az emlékezetbe.
A Teremtő fontossá válik.
És amikor a fontosság növekszik, minden megváltozik.
Hirtelen a parancsolatok már nem parancsolatok.
Lehetőségekké válnak.
Lehetőségekké, hogy hasonlítsunk Rá.
A korrekciók már nem korrekciók.
Hasonlóságra irányuló gyakorlatokká válnak.
Az akadályok már nem akadályok.
Meghívásokká válnak.
Meghívások arra, hogy újra Őt válasszuk.
És újra.
És újra.
Ezért létezik minden spirituális munka.
Nem azért, mert a cselekedeteknek önmagukban van értékük.
A cselekedetek csak formák.
Az igazi érték abban rejlik, hogy mikké segítenek minket válni.
Képzeljünk el egy gyermeket, aki a szülőjétől tanul.
A gyermek utánozza a mozdulatokat, a szavakat, a szokásokat, a viselkedést.
A cél nem maga a mozdulat.
A cél a hasonlóság.
A cél az, hogy olyanok legyünk, mint akit csodálunk.
Így a Teremtő is lehetőségeket ad nekünk, hogy utánozzuk tulajdonságait.
Nem azért, mert szüksége van cselekedeteinkre.
Hanem azért, mert nekünk szükségünk van egy útra, hogy közelebb kerüljünk Hozzá.
Egy útra, hogy kapaszkodjunk Belé.
Egy útra, hogy olyanok legyünk, mint Ő.
Minden adakozó cselekedet.
Minden erőfeszítés, hogy felülemelkedjünk az önérdekeken.
Minden kísérlet, hogy valami személyes hasznon túli dologra gondoljunk.
Minden vágy az egységre.
Minden ima.
Minden lecke.
Minden küzdelem.
Minden győzelem.
Mindezek csupán lépések egy cél felé:
Hogy hasonlítsunk a Teremtőhöz.
És mi történik, amikor ez a hasonlóság teljesedik?
Valami rendkívüli.
Maguk a cselekedetek elveszítik jelentőségüket.
A létrára már nincs szükség, ha elértük a csúcsot.
Az ember felemelkedik magába az állapotba.
Nem csupán adakozó cselekedeteket hajt végre.
Nem csupán az adakozásra gondol.
Nem csupán az adakozásról beszél.
Hanem ugyanabban az állapotban létezik.
Ugyanazon szándékkal él.
Ugyanazt a célt lélegzi.
Ugyanazon tulajdonságon keresztül érezte a valóságot.
Ezt nevezik a forma egyenértékűségének.
Ezt nevezik összetartozásnak.
Ezt nevezik a korrekció befejezésének.
És talán a legszebb az egészben az, hogy az út valami olyan egyszerűvel kezdődik.
Nem nagysággal.
Nem bölcsességgel.
Nem hatalommal.
Hanem hálával.
Azáltal, hogy jobban értékeljük azt, ami felettünk van, mint azt, ami bennünk van.
Azáltal, hogy újra és újra a Teremtő fontosságát választjuk az én fontossága helyett.
Mert bárhol is legyen a fontosságunk, oda követi a szívünk.
És bárhová is követi a szívünk, végül az egész lényünk is odaér.
A teremtett lény egy apró pontként kezdődik, elválasztva a Teremtőtől.
Az út akkor ér véget, amikor az a pont megszerzi az Ő tulajdonságait, és olyan lesz, mint Ő.
És az út során egyetlen kérdés irányítja minden lépésünket:
Nem az, hogy „Mit kell tennem?”, hanem:
„Ki akarok lenni?”
A válasz az egész út.
Olyan lenni, mint Ő.
A Teremtő állapotát megcélozni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás