Spirituális megszületés

1. Baal HaSulam, „A fogantatás és a születés jelentése”

Ahogyan az egyénnek is megvan a születése a testek felépítésével kapcsolatban, úgy a közösségnek is megvan a maga születése. Ez a spirituális erő megújulásán keresztül valósul meg, vagyis a fogalmak fejlődése jelenti a közösség születését, hiszen a spirituális síkon a formák közötti eltérés választja el egymástól a világokat. Ez a születés azt jelenti, hogy eljutunk a javítás világába.

4. RABASH, 16. cikk (1987), „A különbség a nagyközönség munkája és az egyén munkája között”

Amikor egy „ember” megszületik, az azt jelenti, hogy az ember elméjébe olyan gondolatok és vágyak kerülnek, hogy embernek kell lennie. Az „ember” azt jelenti, aki a Teremtőtől való félelem útján akar járni, ami azt jelenti, hogy minden cselekedete a Teremtőért lesz, az adakozás érdekében, és nem saját magáért, mint egy állat, akinek nincs érzéke a másik iránt. Ehelyett kifejezetten azért akar dolgozni, hogy adakozzon.

Bár még nem részesült ebben a jutalomban, a „születés” azt jelenti, hogy elindult a „férfi” alapjain, vagyis azt akarja, hogy munkáját a Teremtőtől való félelemre, az úgynevezett „férfire” alapozza, és ezt a kezdetet „születésnek” nevezik.

A természet forradalmi változása

Az emberi élet célja az, hogy elérjük a Teremtőt azáltal, hogy tulajdonságainkban és szándékainkban hasonlóságot érünk el Vele.

De ez nem egy kis korrekció. Nem finomítás. Nem javulás.

Ez egy alapvető és forradalmi belső változás.

A Teremtő tulajdonságai a tiszta, teljesen önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás.

Mi pedig pontosan az ellenkezőjével születünk – 100%-ban önző, önigazoló, egoista és szubjektív természettel.

Ahhoz, hogy elérjük célunkat, ki kell lépnünk ebből a természetből, felül kell emelkednünk rajta, sőt, szembe kell szállnunk vele.

Olyan ez, mintha egy teljesen más valóságba születnénk újjá – egy olyan valóságba, ahol a törvények már nem az egoista számítások, hanem kizárólag a szeretet, az adakozás és a kapcsolat.

A szülési fájdalmak

Mivel ezeket az isteni tulajdonságokat természetünk felett és azzal szemben kell elsajátítanunk, nem kerülhetjük el a születés folyamatát.

A születés pedig fájdalmakkal és összehúzódásokkal jár.

A spirituális születés azt jelenti, hogy valamit kiadunk magunkból – kiadunk egy teljesen új lényt: egy önzetlen, átlátszó emberi megfigyelőt, aki abból a sűrű, egoista tömegből születik, amely eddig egész létezésünket meghatározta.

Ehhez el kell szakadnom az egoista számításaimtól.

Át kell mennem azon, amit „Egyiptom tíz csapásának” neveznek – szimbolikus, egyre növekvő csapások az egómra, amíg el nem válok tőle.

Ekkor valami új kezdődik: elkezdem használni egy ideiglenesen megtisztult énemet, egy olyan létezési formát, amely nem önmagában él, hanem másokon keresztül.

Eközben az eredeti egóm – annak a magja, akinek hittem magam – megmarad, várva a végső korrekciójára.

Felkészülés a születés előtt

Akárcsak a fizikai születés, a végső pillanat sem áll a mi irányításunk alatt.

Ez önkéntelen. Fentről történik.

De minden a felkészülésen múlik.

Be kell fektetnünk a spirituális csoportba, újra és újra, hosszú ideig, megpróbálva úgy létezni és cselekedni, mintha már a spirituális törvények szerint élnénk – mintha már szeretnénk, mintha már adnánk, mintha már másokért léteznénk.

Még akkor is, ha nyilvánvalóan nem így van.

Ennek a felkészülésnek abszolútnak kell lennie.

Ha még mindig titokban egoista jutalmakra, visszajelzésekre, elismerésre vagy belső megnyugvásra reménykedünk – azzal kockáztatjuk, hogy „megszakítjuk” a folyamatot, amikor az igazi születés megkezdődik.

Mert a születés nem összeegyeztethető az önérdekkel.

Teljes átadás a folyamatnak

Mielőtt a születés megkezdődik, teljesen tisztában kell lennünk azzal:

Mit várunk a másik oldalon?

Meg kell értenünk, hogy egy olyan valóságba lépünk be, ahol már nem magunkért élünk.

És akkor teljes mértékben és fenntartások nélkül bele kell egyeznünk abba, hogy átadjuk magunkat azoknak a változásoknak, amelyeket a Teremtőnek végre kell hajtania rajtunk.

Mert csak Ő képes megfordítani a természetünket.

Csak Ő adhatja meg nekünk azt a második, isteni tulajdonságot.

A Teremtő megszületése közöttünk

Nem érezzük közvetlenül a Teremtőt.

Mi szüljük meg Őt közöttünk.

Amikor olyan kapcsolatokat építünk, ahol az önzetlen szeretet és az adakozás lakozik, amikor másokba öltözünk, amikor egymás felé „a Teremtőhöz hasonlóan” kezdünk viselkedni – akkor valami kinyilatkozik.

A Boreh – „Gyere és lásd” – jelentése beteljesül.

Kilépünk önmagunkból… és ebben a mozgásban elkezdünk látni.

Ahogy a gyerekek csak akkor értik meg szüleiket, amikor maguk is szülők lesznek, mi is csak akkor kezdjük megérteni a Teremtőt, amikor elkezdünk úgy viselkedni, mint Ő.

Az éles, új érzés

Ez a születés nem elvont.

Érezhető.

Ez egy éles, új érzés – azt érezzük, hogy egy új karakter cselekszik bennünk, egy karakter, amely ellentétes eredeti természetünkkel.

És pontosan ebben a kontrasztban – az alul maradó ego és a felül lévő új szándék között – születik meg a Teremtő érzése.

A gyűlölet feletti szeretet

Ahogy haladunk előre, az ego egyre mélyebb és durvább rétegei tárulnak fel.

És velük együtt – nagyobb elutasítás, nagyobb távolság, nagyobb gyűlölet közöttünk.

De nem az a célunk, hogy ezt a gyűlöletet kitöröljük.

Az a feladatunk, hogy eltakarjuk azzal a szeretettel, amelyet kérünk és kapunk a Teremtőtől.

Nem a gyűlöletet célozzuk meg – hanem a szeretetet és a kapcsolatot.

De minél közelebb kerülünk, annál inkább felébred az ego közöttünk.

És pontosan ott építjük fel a szeretetet fölötte.

Kikelés az egóból

A spirituális születés kikelése az ego sötét, ragadós mélységéből – mintha kiemelnének a szennyvízből, és helyette a Teremtő tulajdonságaiba öltöztetnének.

Ezek a tulajdonságok nem pusztítják el az egót – befedik, korlátozzák, és lehetővé teszik, hogy valami új éljen felette.

Megszületik a megtisztult, átlátszó megfigyelő – aki csak másokért létezik, csak másokban, csak azért, hogy rajtuk keresztül érzékelje a Teremtőt.

Folyamatos újjászületés

Ez a folyamat nem egyszer történik meg.

Minden új szakaszban egy nehezebb és durvább ego tárul fel, és újra át kell esnünk a születésen – újra elengedni, újra nulláról kezdeni, újra kapcsolatot építeni a szétválasztottság fölé.

De az első születés – az első elszakadás az egótól – a legerőteljesebb mind közül.

Ez az a pillanat, amikor az ember egy teljesen új valóságdimenzióba kerül – amely korábban elképzelhetetlen volt.

Nem egyedül, hanem másokon keresztül

Senki sem születhet egyedül a spiritualitásba.

Egyedül csak az egóm vagyok.

Az új lény csak mások vágyain, gondolatain és szívén keresztül születik meg.

Ki kell lépnem önmagamból és el kell kezdenem bennük élni.

Szeretni őket.

Szolgálni őket.

Teljesen megfeledkezni önmagamról.

És ebben a teljes megfordulásban – egy új „én” születik.

Egy emberi lény.

Aki nem önmagáért létezik, hanem a Teremtőhöz hasonlóan – önzetlen, feltétel nélküli szeretetben és adakozásban.