„Kérdés: Baal HaSulam azt mondja, hogy az ember életének legboldogabb pillanata az, amikor eléri a kétségbeesés állapotát. Hogyan lehet valaki boldog ebben az állapotban?
Válasz: Nem. Ilyenkor a kétségbeesés édesebbé válik.
Világunkban sokan örülnek valamilyen szenvedésnek; élvezik azt. Ez teljesen önző szenvedés. Az ember szeret szenvedni, tiszteli magát a szenvedésért. Ez egyáltalán nem arról szól, amiről a Kabbala beszél.
A spirituális munkában ez a felsőbbrendűségre való törekvés, az önmagunk megváltoztatására való törekvés, és annak felismerése, hogy ezt teljesen lehetetlen elérni. És akkor az embernek lehetősége nyílik arra, hogy a felsőbb erőhöz kapaszkodjon.
Kérdés: A Zohár könyvének tanulmányozásával eltávolodunk-e a szenvedéstől, és egy közvetlenebb utat választunk?
Válasz: Egy másik fajta szenvedés felé haladunk: hiányzik belőlünk a szellemiség. Ez a tökéletességért való szenvedés, a fényért való szenvedés.”
Rav Dr. Michael Laitmantól a KabTV „A Zohár könyvének ereje” című műsorának 8. részéből
Van egy pillanat az úton, amikor úgy érezzük, hogy minden, amit magunkról hittünk, összeomlik.
Nem külső összeomlásról van szó – hanem valami sokkal intimebbről, sokkal pusztítóbbról.
Egy csendes felismerés kezd kialakulni: Nem tudom megváltoztatni magam.
Először csak egy múló gondolatnak tűnik. Aztán elmélyül. Majd éget.
És végül tagadhatatlanná válik.
Ezt az utat reménnyel, erővel kezdjük, abban a hitben, hogy ha csak jobban igyekszünk – ha finomítjuk magunkat, fegyelmezzük magunkat, emeljük magunkat –, akkor eljutunk valami magasabbra. Valami tiszta felé. Valami igaz felé.
De lassan, fájdalmasan rájövünk valami másra.
Minden erőfeszítésünk visszavezet ugyanoda.
Minden szándékunk befelé fordul.
Minden „jó” cselekedet magában hordoz egy rejtett számításunkat.
És akkor egy mélyebb felismerés támad – nem intellektuális, hanem érzelmi, átható:
Maga a természetünk a probléma.
Nem az, amit teszünk.
Nem az, mennyire próbálkozunk.
Hanem az, amik vagyunk.
Ez a felismerés nem egyszerre jön. Lassú ébredésként alakul ki.
Eleinte a „édes” és a „keserű” érzések között élünk.
Azt keressük, ami jólesik, és elkerüljük, ami rosszul esik.
Bízunk az ösztöneinkben, a reakcióinkban, a közvetlen tapasztalatainkban.
De aztán valami kezd megváltozni.
Kérdéseket kezdünk feltenni:
Ami jólesik, az valóban jó?
Ami rosszul esik, az valóban rossz?
Egy gyermek habozás nélkül élvezi az édességet.
Csak később fedezi fel, hogy ami édes volt, az káros is volt – romboló, függőséget okozó, elszakítva őt magától az élettől.
Így mi is kezdjük látni, hogy sok dolog, amit szeretünk, ami felé rohannak, amit igazolunk – csendesen elszakít minket attól, ami valós, attól, ami igaz.
Így egy második vizsgálati réteg születik bennünk:
Nem csak mit érzek?
Hanem igaz-e vagy hamis?
És ez mindent megváltoztat.
Most két erő között állunk:
A szív, amely érez.
És a belső pont, amely megfigyel.
A szív azt mondja: Ez édes – vedd el.
A belső pont azt kérdezi: De igaz-e? Hová vezet?
A szív azt mondja: Ez keserű – utasítsd el.
A belső pont azt kérdezi: De szükséges-e? Közelebb visz-e az igazsághoz?
És ebben a feszültségben valami új kezd kialakulni – a megkülönböztetés tere.
Kezdjük látni, hogy a „gonosz” nem egyszerűen az, ami rossznak tűnik.
Bármi lehet – édes vagy keserű –, ami eltávolít minket az igazságtól.
Ez ijesztő felfedezés.
Mert azt jelenti, hogy már nem bízhatunk természetes reakcióinkban.
Többé nem támaszkodhatunk arra, amit érzünk.
Többé nem vagyunk otthon önmagunkban.
És mégis, ez csak a kezdet.
Mert a gonosz felismerése nem a megértésről szól – hanem az elhatárolódásról.
Ha valamit valóban károsnak ismerünk fel, az azt jelenti, hogy elkezdjük elutasítani.
Hogy távolságot érzünk tőle.
Hogy felül akarunk emelkedni rajta.
De itt egy fájdalmas paradoxon merül fel:
Nem utasíthatjuk el a természetünket.
Nem léphetünk ki belőle.
Nem menekülhetünk el attól, amiből vagyunk.
Megpróbáljuk.
Küzdünk.
Hajtjuk magunkat.
És újra és újra kudarcot vallunk.
Ez az a pont, ahol a kétségbeesés kezd formát ölteni.
Nem az önsajnálat kétségbeesése.
Nem az a kétségbeesés, amely vigaszt keres a szenvedésben.
Hanem egy tiszta, józan felismerés:
Saját erőmből nincs kiút.
Minden út elzárul.
Minden erőfeszítés eredménytelen marad.
Minden kísérlet ugyanazt a határt tárja fel.
És valami bennünk eltörik – nem érzelmileg, hanem egzisztenciálisan.
A bennünk lévő „hős” – aki azt hitte, hogy saját erejéből legyőzhet, felülkerekedhet, felemelkedhet – kezd megadni magát.
Nem gyengeségből.
Hanem az igazságból.
És ez a fordulópont.
Mert pontosan ezen a helyen – ahol minden önbizalom összeomlik – valami teljesen új válik lehetségessé.
Egy másfajta kérés születik.
Nem egy kérés, amelyet az érzelem, a kétségbeesés vagy a menekülés vezérel.
Hanem egy kérés, amely a tisztánlátásból, a vizsgálódásból, a felismerésből épül fel.
Az ember összeszedi minden belső erejét – nem a harcra, hanem a fordulásra.
Hogy az élet forrása felé forduljon.
Hogy teljes tudatossággal kimondja:
„Nem tudom megváltoztatni magam.
De meg akarok változni.”
Ez nem kiáltás.
Nem a szokásos értelemben vett megadás.
Hanem hatalmas belső erő megnyilvánulása.
Mert ahhoz, hogy ilyen kérést fogalmazzon meg, az embernek felül kell emelkednie az érzésein.
Szembeszállnia kell a saját természetével.
Őszintén, torzítás és menekülés nélkül kell vizsgálnia önmagát.
El kell válnia a saját szívétől – és fölé kell emelkednie.
És onnan felfelé nyúl.
Ezért válik a kétségbeesés édesebbé.
Mert már nem a vég – hanem a kapu.
Abban a pillanatban, amikor abbahagyjuk a saját erőnkben való hitet, képesek leszünk kapcsolódni egy nagyobb erőhöz.
Abban a pillanatban, amikor feladjuk az önátalakulás illúzióját, megnyílunk az igazi átalakulás előtt.
És ez a kapcsolat nem passzív.
Erőfeszítést igényel – állandó, tudatos, kifinomult erőfeszítést.
Az erőfeszítést, hogy az érzések felett az igazsághoz ragaszkodjunk.
Az erőfeszítés, hogy újra és újra visszatérjünk a választott irányba.
Az erőfeszítés, hogy valami magasabbat értékeljünk, mint a közvetlen tapasztalatunkat.
De ezt senki sem tudja egyedül fenntartani.
Magunkra hagyva visszazuhanunk a természetünkbe.
Igazoljuk magunkat.
Lágyítjuk az igazságot.
Elfelejtjük.
Ezért válik a környezet mindenné.
Csak másokon keresztül élesíthetjük tudatosságunkat.
Csak másokon keresztül ébreszthetjük fel a bennünk lévő hiányt.
Csak másokon keresztül érezhetjük meg, milyen messze vagyunk attól, amit keresünk.
Mert bennünk hatalmas erők lakoznak – irigység, vágy, az elismerés iránti igény.
Ha nem tartjuk őket kordában, a világhoz kötnek minket.
De ha helyesen irányítjuk őket, felemelhetnek minket a világ fölé.
Elkezdünk másokra nézni – nem azért, hogy versenyezzünk, nem azért, hogy uralkodjunk –, hanem hogy felébresszük a vágyat.
„Miért törekednek?
Miért sóvárognak?
Miért nem érzem azt, amit ők éreznek?”
És ez felébreszt valami valódit.
Egy hiányt, ami nem mesterséges.
Egy igényt, ami nem képzeletbeli.
Fokozatosan maga a szenvedés is átalakul.
Már nem attól szenvedünk, ami hiányzik nekünk ebben a világban.
Hanem attól, ami az igazságban hiányzik.
Már nem az üresség fájdalma.
Hanem a távolság fájdalma.
És ez a szenvedés tiszta.
Mert nem rólunk szól.
Hanem a kapcsolatról.
A hasonlóságról.
Arról, hogy olyanná váljunk, amik nem vagyunk.
Így születik meg a kétségbeesett hős.
Nem az, aki legyőz.
Nem az, aki nyer.
Hanem az, aki tisztán lát, teljesen megadja magát, és mégis úgy dönt, hogy felfelé nyúl.
Újra és újra.
Garancia nélkül.
Jutalom nélkül.
Bizonyíték nélkül.
Csak egyetlen, égő vágy vezérli:
Hogy összhangba kerüljön az élet forrásával.
Hogy új természetet nyerjen.
Hogy szeressen, adjon, létezzen az én határain túl.
És ebben a választásban – ebben a csendes, rendíthetetlen fordulatban – nagyobbá válik, mint bármely hódító.
Mert nem a világot győzte le.
Hanem önmagát haladta meg.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás