Hol találhatjuk meg a Teremtőt?!

„….. És hogy pontosítsak: úgy van, ahogy meg van írva: ‘Az egész föld tele van dicsőségével’, ahogy a Zohárban is olvasható: ‘Nincs olyan hely, ahol Ő ne lenne jelen.’ Mégis, nem érezzük ezt, mert hiányoznak az érzékeléshez szükséges eszközeink.

Láthatjuk, hogy egy rádióvevő, amely a világ összes jelét fogja, nem hozza létre a hangokat. Inkább a hang létezik a világban, de mielőtt meglett volna a vevőkészülékünk, nem érzékeltük a hangokat, bár a valóságban léteztek.

Hasonlóképpen megérthetjük, hogy „nincs olyan hely, ahol Ő ne lenne jelen”, de szükségünk van egy vevőkészülékre. Ezt a vevőkészüléket Dvekutnak [összetartozásnak] és „formaegyenlőségnek” nevezik, ami az adás vágya. Amikor megvan ez a gép, azonnal érezni fogjuk, hogy nincs olyan hely, ahol Ő ne lenne jelen, hanem inkább „az egész föld tele van dicsőségével.”…..”

RABASH, Válogatott jegyzetek 645. Cselekedeteidből ismerünk meg téged

Van valami szinte elviselhetetlen ebben az úton.

Az ember a Teremtőt akarja.

Az igazságot akarja.

Valami valódit, valami örökkévalót akar – valamit, ami nem ő maga.

És mégis… azt mondják neki:

Nem érheted el Őt.

Nem közvetlenül.

Nem gondolatban.

Nem képzeletben.

Még a legőszintébb imádságodban sem – ha az önmagadban marad.

Mert minden, ami benned van, még mindig te vagy.

És ez a tragédia.

Naiv módon kezdjük.

Azt gondoljuk:

„Kapcsolatba lépek a Teremtővel. Építek valamit magamban. Felé irányítom magam.”

De a kabbalisták élesen elvágják ezt az illúziót:

Bármit elképzelhetsz, amit csak akarsz.

Egész világokat építhetsz a fejedben.

De nincs módod ellenőrizni.

Nincs ellenállás. Nincs ellentét. Nincs igazság.

Egyedül vagy önmagadban.

És ezért – egyáltalán nem érintkezel a valósággal.

Akkor hol van az igazság helye?

Hol van az a hely, ahol valami valós kezdődhet?

Csak itt:

Közötted és egy másik ember között.

Nem feletted.

Nem a mennyben.

Nem valami elvont „magasabb erőben”.

Hanem itt – a legkényelmetlenebb, legellenállóbb, legkényelmetlenebb helyen:

A másokkal való kapcsolatodban.

És hirtelen valami félelmetes dolog tárul fel:

Nem szeretsz.

Nem adsz.

Nem ajándékozol.

Csak kapsz.

És nem menekülhetsz el előle.

Mert a barátok úgy állnak előtted, mint egy tükör.

Követelnek.

Emlékeztetnek.

Lelepleznek.

Megpróbálsz adományozni – és azonnal rájössz, hogy nem tudsz.

Megpróbálsz kapcsolatot teremteni – és azonnal látod, milyen messze vagy.

És ez már kegyelem.

Mert most – először – van helyed, ahol dolgozhatsz.

Enélkül nincs semmi.

Nincs munka.

Nincs javítás.

Nincs út.

Csak képzelet.

És így kezdődik el az ember.

Ügyetlenül. Vakon.

Cselekszik szándék nélkül.

Próbálkozik, kudarcot vall, újra próbálkozik.

Összegyűjt mindent, amit csak tud: szavakat, tanácsokat, tanulást, erőfeszítéseket –

„Amit csak tudsz, tedd meg.”

És ezáltal valami kezd felébredni.

Egy furcsa érzékenység.

Az az érzés, hogy valami hiányzik.

Nem a cselekedetek – hanem a szándék.

És akkor jön az első igazi fájdalom:

„Nem adok.”

Nem elméletileg.

Nem filozófiailag.

Hanem konkrétan, fájdalmasan, félreérthetetlenül:

„Teljesen magamért vagyok.”

Ez az igazság kezdete.

És akkor a munka elmélyül.

A másokkal való kapcsolaton keresztül az ember elkezd felfedezni valami megdöbbentőt:

Minden „külső” vágya – valójában az övé.

Minden barát – egy rendszer részei.

Egyetlen lélek töredékei.

Töröttek.

Elválasztottak.

Csendesek.

És itt jön a spirituális út fordulópontja:

Ha a kapcsolat ezek között a részek között megszakad – akkor a Teremtő el van rejtve.

Ha a kapcsolat helyreáll –

Ő megnyilvánul.

Nem mint valaki kívülről.

Hanem mint valami, ami maga a kapcsolat belsejében jelenik meg.

Ez a sokk.

A Teremtő nem máshol van.

Nem a valóságon túl vár.

Ő az, ami megjelenik, amikor a kapcsolat helyreáll.

És ezért:

Ha gyűlölsz valakit – ellene állsz.

Ha kapcsolatba kerülsz valakivel – hozzá közeledsz.

Mert:

A Teremtőhöz fűződő kapcsolat a többi lélekhez fűződő kapcsolat eredménye.

És nincs rövidítés.

Nincs kerülőút.

Nincs rejtett ajtó.

Nem fordulhatsz Hozzá anélkül, hogy átmennél rajtuk.

És amikor az ember valóban elkezdi így dolgozni, valami megváltozik.

Már nem azt kérdezi:

„Hol van a Teremtő?”

Hanem azt kezdi kérdezni:

„Hol hiányzik a kapcsolatom?”

És akkor, lassan, valami kezd kialakulni.

Egy szál.

Egy vonal.

Egy törékeny kapcsolat a szívek között.

És ezen a kapcsolaton belül – valami új jelenik meg.

Nem egy gondolat.

Nem egy hit.

Hanem egy jelenlét.

Egy melegség.

Egy erő.

Egy tulajdonság, ami korábban nem volt ott.

És ezt nevezik:

A Teremtőnek.

Nem kívül.

Nem felett.

Hanem maga a kapcsolat belsejében.

És akkor az ember remegve megérti:

Egész idő alatt –

Ő nem rejtőzött.

Mi egyszerűen nem voltunk összekapcsolva.

És az összes munka, az összes szenvedés, az összes zavar – csak azért volt, hogy eljuttasson minket erre az egyetlen helyre:

Ahol végre elkezdjük szeretni önmagunkon kívül.

És abban a szeretetben – megtaláljuk Őt.