Tu B’Shvat – A spirituális mag elültetése

„….. A Tu Bishvat ünnep azt az állapotot jelképezi, amikor megértjük munkánk gyümölcsét, hogy elültettük magunkat az optimális környezetben, hogy új életet kezdjünk új elvekkel és célokkal, amíg végül meg nem kapjuk a Tudás Fája, az Élet Fája gyümölcsét. Elérjük a Tu Bishvatot, amikor felfedezzük a jóság és a tökéletesség világát, amely ellentéte annak a világnak, amelyet jelenleg érzékelünk.

A Tu Bishvatot nem egyszerre érjük el. Csak egy fokozatos fejlődési folyamat után érjük el, amely egy maggal kezdődik, egy vágyakozással, amely a legmélyebb spirituális gyökereinkből fakad, és amelyet megfelelően kell táplálni, amíg fává nem nő, amely meghozza a gyümölcsöt, amelyet majd betakarítunk: a teljesség és a nyugalom spirituális világának elérését. Ahhoz, hogy ezt a bőséget betakaríthassuk, optimális spirituális növekedésünkhöz szükségünk van egy spirituálisan támogató és bátorító társadalom hatására.

Hasonlóan a fához, amely teljesen függ a környezetétől, mi emberek is így vagyunk. Az egyetlen különbség a kettő között az, hogy mi elköltözhetünk egy új környezetbe, ha a jelenlegi káros, míg a fa nem teheti meg. Ezért spirituális fejlődésünk első és legfontosabb fázisa a jó és a rossz felismerése a környezetünkben…”

Rav Dr. Michael Laitman, 2019. január 18.

Egy mag, amely nem tartozik ehhez a világhoz

Tu B’Shvat nem csupán egy dátum a naptárban. Egy kényes belső pillanatot jelöl: egy mag ébredését, amely nem a mindennapi logikánkból, szokásainkból vagy vágyainkból fakad. Ez a mag egy mélyebb gyökér nyomát hordozza magában – csendes, törékeny és szinte idegen attól, akiknek hisszük magunkat.

Az igazi, hiteles spiritualitás teljesen eltér a normális fizikai életünktől. Fizikai létezésünkben készen születünk. Vágyaink, ösztöneink, számításaink és prioritásaink már teljesen kialakultak. Tudjuk, mit akarunk, mitől félünk, mit igazolunk, és hogyan kell túlélni. Minden bennünk befelé irányul – az önfenntartás, az önmegvalósítás és az önfontosság felé.

A spiritualitás valami radikálisan mást kér tőlünk.

Arra kér, hogy olyan tulajdonságokra és szándékokra törekedjünk, amelyekkel nem születünk. Még ennél is nyugtalanítóbb, hogy arra kér, hogy fejlesszünk ki egy hiányosságot – egy valódi szükségletet – valami iránt, ami nincs meg nekünk, és amit nem is igazán akarunk. Nem azért, mert lusták vagy tudatlanok vagyunk, hanem mert ezek a tulajdonságok közvetlenül ellentétesek a természetünkkel.

Önző, önigazoló, egoista és individualista módon születünk. Minden számításunkat egyetlen mérleg alapján mérjük: Mit nyerek vele? Az autentikus spiritualitás megköveteli, hogy hasonlítsunk ahhoz az egyetlen jótékony erőhöz, amely megteremti és irányítja a valóságot – a tiszta adás, a feltétel nélküli szeretet és az abszolút adományozás erejéhez.

Először ez nemesnek, gyönyörűnek és inspirálónak tűnik. De abban a pillanatban, amikor komolyan elkezdünk foglalkozni vele, valami ijesztő történik.

Amikor a spiritualitás halálnak kezd tűnni

Minél közelebb kerülünk ahhoz, hogy megértsük, mit is jelentenek valójában a spirituális tulajdonságok, annál fenyegetőbbnek érezzük őket. Nem azért, mert gonoszak, hanem mert a megszokott önmagunk végét jelentik.

Az adakozás tulajdonságainak elsajátítása az eredeti egónk halálra ítélését jelenti. Nem fizikai halált, hanem valami nem kevésbé ijesztőt: belső uralkodónk halálát, aki mindent az önérdek szerint dönt el. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál világosabbá válik, hogy a spiritualitás nem kiegészíti az egónk életét, hanem helyettesíti azt.

Ha magunkra maradnánk, elhagynánk ezt az utat, amint megértenénk annak valódi árát. Természetünk bölcsen visszavonulna, racionalizálna, spiritualizálna vagy menekülne. És ez helyes lenne –a saját perspektívájából.

Ezért nem tud senki egyedül járni a spirituális utat.

A talaj, amely eldönti a mag sorsát

A mag nem tud termékeny talajon növekedni. Bármennyire is tiszta a potenciálja, talaj, víz, napfény és védelem nélkül elrohad vagy kiszárad. Ugyanez igaz a spirituális magra is – a szív pontjára.

Az egyetlen esélyünk a növekedésre az, ha ezt az ébredést termékeny talajba ültetjük: a megfelelő spirituális környezetbe.

Egy ilyen környezet három alapvető elemből áll:

• Hiteles spirituális források, amelyek hordozzák a Körülvevő Fényt
• Hiteles, hitelesített tanító, aki ismeri az utat
• Hasonló gondolkodású emberek, akikkel együtt lehet tanulni és gyakorolni a módszert

A megfelelő környezetben valami csodálatos történik. Elkezdek vágyni a spiritualitásra. Elkezdek vágyni a szeretetre. Nem az általam ismert szeretetre, nem az általam természetesen érzett szeretetre – hanem egy olyan szeretetre, amely nincs meg bennem, és amelyet nem is akarok.

A környezet nem ad nekem spirituális tulajdonságokat. Valami sokkal értékesebbet ad: a vágyat rájuk.

Bátorságot ad, hogy olyasmit kérjek, amitől félek. Olyan tulajdonságokat kérjek, amelyeket ösztönösen elutasítok. Hogy becsukjam a szemem, összeszorítsam a fogam, és átalakulást kérjek a Teremtőtől – miközben titokban remélem, hogy nem fog túl gyorsan válaszolni.

A szeretet mint belső, láthatatlan működés

A spiritualitásban a „szeretet” nem érzelem, melegség vagy vonzalom. Kívülről nem látható. Belső működés – az ember másokhoz és a valósághoz való viszonyának kezelése.

Ennek a szeretetnek nincs példája a mi világunkban. Még a legszélsőségesebb példák is, amelyeket az egységről elképzelni tudunk – mint például egy tengeralattjáró legénysége, amely annyira összetart, hogy inkább együtt halnak meg, mint hogy elhagyják egymást – még mindig az önfenntartásban és a kölcsönös előnyben gyökereznek.

A spirituális szeretet egy természetfeletti ugrás. Feltétel nélküli adakozás, mások szolgálata a Teremtő érdekében, belső jutalom nélkül. Természetes vágyainkban semmi sem képes ezt elképzelni.

És mégis, csak a társadalom ébresztheti fel bennünk az ilyen állapot iránti vágyat.

Az egyetlen hely, ahol szabadon választhatunk

A testi szinten minden adott: a jellemem, a vágyaim, a körülményeim, sőt a környezetem is. A szellemi szinten csak egy dolog van a kezembe adva: a szívem pontja körüli környezet felépítése.

Ez az egyetlen hely, ahol szabadság van.

Ha az erőmet a megfelelő környezet kialakításába fektetem – barátok, tanulás, terjesztés, közös szándék –, akkor a Fentről nekem juttatott összes erő harmonikusan fog működni a fejlődésem érdekében. Minden lépés hasznos lesz, még a visszaesések, a zavarodottság és az ellenállás is.

De ha elhanyagolom a környezetet, és csak a tanulásra támaszkodom, akkor még a leghitelesebb könyvek és a végtelen órák sem segítenek. Ez olyan, mintha bőséges esőt idéznénk elő a sivatagban, ahelyett, hogy egy kis mennyiségű vizet irányítanánk a kertbe.

A Teremtő minden embernek pontosan azt adja, amire szüksége van – se többet, se kevesebbet. Feladatunk nem az, hogy panaszkodjunk az elosztás miatt, hanem hogy helyesen rendezzük el azt, amit kaptunk.

A zavarodottság, mint a helyes munka jele

Honnan tudjuk, hogy a környezetünk megfelelő-e?

Nem tudhatjuk.

A zavarodottság, a kétség, a vizsgálódás és az ismételt tisztázás nem kudarcok – hanem maguk a munka. A folyamatos vizsgálódás, kritika és a forrásokhoz, a tanítóhoz és a barátokhoz való visszatérés révén lassan elkezdjük felismerni a felettünk működő kormányzási és gondviselési rendszert.

A vizsgálódás feladása azt jelenti, hogy abbahagyjuk az emberiséget – elveszítjük a tudatosságot arról, hogy hová öntik az élet vizét.

Tu B’Shvat végső titka

Tu B’Shvat nem a gyümölcsöt ünnepli, hanem a telepítés döntését.

Tiszteli azt a pillanatot, amikor felismerjük a jó és a rossz jelenlétét környezetünkben, és tudatosan olyan talajt választunk, amelyen magunkon túlmutató dolgok nőhetnek. Jelzi azt a csendes bátorságot, amellyel törékeny lelki magunkat egy olyan társadalomra bízzuk, amely tőlünk azt követeli, amit mi magunktól nem tudunk megkövetelni.

A javítást a Fény végzi.

De a Fényhez való közeledés

csak a társadalmon keresztül épül fel.

Ez a Tu B’Shvat valódi ültetése.

És ebből az ültetésből lassan új élet nő ki.