Örök újjászületés a szeretet felé

RABASH, 24. levél

„Így kell folyamatosan ébren tartanod a Teremtő iránti szeretetet, hogy

mindig ébernek kell lenned, éjjel-nappal, amikor nappali állapotot vagy éjszakai állapotot érzel.

Azt mondjuk a Teremtőnek: „A tiéd a nappal, és a tiéd az éjszaka is.” Így az éjszaka, az éjszaka sötétsége is a Teremtőtől származik, az ember javára, ahogy meg van írva: „Nap nap után szól, éjszaka éjszaka után fejezi ki tudását.” (Lásd a Sulam kommentár, 1. rész, 103. pont).

Ebből következik, hogy fel kell ébresztened a barátok szívét, amíg a láng magától fel nem emelkedik, ahogy bölcseink mondták erről: „Amikor a gyertyákat meggyújtod.” Ezzel megjutalmaznak azzal, hogy felébreszted a Teremtő irántunk érzett szeretetét.

Újév van. Az az idő, amikor a világ megáll, elmélkedik és elhatározásokat hoz. Az emberek listákat írnak, változást ígérnek, és elképzelik, hogy a naptár lapozása után egy jobb változatuk vár rájuk. De ezek az elhatározások – bármennyire is őszinték – alig érintik azt a megújulást, amelyet a spirituális út megkövetel, ha az ember már belépett a tudatos, igazán emberi önfejlesztésbe.

Ezen az úton a megújulás nem éves. Hanem örökös.

Minden pillanatban arra kérnek minket, hogy úgy érezzük, mintha újjászületnénk – mint egy csibe, amely áttöri a tojás héját, és első lélegzetét veszi a tágabb világban. Ez nem költői túlzás, hanem belső szükségszerűség. Minden pillanatban arra kell törekednünk, hogy áttörjük jelenlegi „értelmünket” – jelenlegi észlelésünket, tudásunkat, érzelmi szokásainkat és a valóságról alkotott megszokott következtetéseinket.

Újjászületni azt jelenti, hogy elhagyom a már ismert kényelmet.

Újjászületni azt jelenti, hogy elengedem azt, ami „az enyémnek” érzem.

Azt jelenti, hogy újra és újra megtanulom, hogyan létezhetnék egy kicsit kevesebbet magamban és egy kicsit többet másokban. Azt jelenti, hogy végtelenül és szándékosan elmenekülök a velem született egoista, szubjektív, individualista énem elől. Ez a menekülés nem egyszer történik meg. Folyamatosan újrakezdődik, mint egy pulzus, amíg fokozatosan rájövünk, hogy teljesen új területen állunk, a magánterületünkön kívül.

Közöttünk.

Ebben a közös térben megjelenik egy egyedülálló „semleges zóna” – egy hely, ahol legalább nem árthatunk egymásnak, ahol az ego nem tud támadni, ahol törékeny, értékes béke uralkodik. Ez még nem szerelem, de ez az a méh, amelyből a szerelem megszülethet.

Ezért veszélyes minden tétlen állapot az úton. Minden szünet, amelyben felismerjük, milyen mélyen ragadtunk magunkban, a valóság szokásos, individualista észlelésében, élettelen állapotnak kell tűnnie számunkra – olyan lelki pangásnak, amely fenyegeti létezésünket. A megújulásnak olyan létfontosságúvá kell válnia, hogy a stagnálás fullasztó érzés legyen.

Olyan állapotra kell vágyakoznunk, amely annyira valóságos, annyira kézzelfogható, hogy úgy érezzük, „a menny és a föld között lógunk” – már nem a szűk önérdekhez kötődünk, de még nem olvadtunk bele teljesen a szeretetbe. Olyan állapotra, amelyben mindig emelkedünk személyes szféránk fölé, és egyre nagyobb hasonlóságra törekszünk a tisztán önzetlen, feltétel nélkül adakozó Teremtővel.

Ez a felfüggesztett állapot – amely mentes az ego romboló uralmától – nem érhető el egyedül. Ehhez összpontosított, felhalmozott, kollektív igényre van szükség. Csak egy közös, együttesen élesített és felerősített igény képes előhívni azt az erőt, amely az ego semlegesítéséhez szükséges anélkül, hogy megsemmisítené azt.

Ezért a spirituális csoport nem kiegészítő, hanem az újjászületés laboratóriuma.

A csoporton belül ezt a vágyat szándékosan generálják. Proaktívan ápolják. Kölcsönösen felerősítik. A Teremtő segítségével megtanuljuk, hogyan vonzzuk be pozitív, élénkítő, gyógyító erejét – azt az erőt, amely eltakarhatja és megnyugtatja végtelenül erősödő egoista impulzusainkat, amelyek minden igazi kapcsolatra irányuló kísérletet meghiúsítanak.

Itt valami rendkívüli történik.

Megfigyelőkké és résztvevőkké válunk, akik két ellentétes erő között állnak: az ego negatív, romboló ereje és a Teremtő pozitív, életet teremtő, életet ápoló ereje.

Mindkettő ugyanabból a jótékony forrásból származik. Mindkettő szükséges. Azért kaptuk őket, hogy függetlenséget, választási lehetőséget és tudatos képességet nyerjünk, hogy a teremtés partnereivé válhassunk.

Feladatunk nem az ego megsemmisítése, sem pedig annak dominanciájának engedélyezése. Az a célunk, hogy ezeknek az erőknek az adaptorává váljunk – az ellenállássá, amely megakadályozza a rövidzárlatot. Mindkét erőt felhasználva összekötjük őket egyetlen forrásukkal, lehetővé téve az élet zavartalan áramlását. Ez a spirituális élet művészete.

A Kabbala bölcsességéből megtudjuk, miért lett így a teremtés. Az egyetlen edény – az egységes vágy – összetört, és számtalan különálló vágy született. Minden töredék önállóságot, függetlenséget és elkülönültséget nyert. Az emberiség a mozdulatlan, növényi, élőlényi és beszélő fokozatokon keresztül fejlődött, egyre növekvő távolság, ellentét és elidegenedés mellett.

Az alacsonyabb szinteken a vonzás és az egyensúly ösztönösen jön. Az emberi szinten azonban az emberek közötti valódi vonzás nem jön természetesen. Először a szétválasztottságot érezzük. Csak később fedezzük fel a függőséget – mennyire szükségünk van egymásra, és mennyi előny rejlik pontosan a kapcsolódásban.

De ahelyett, hogy ezt a felismerést építésre használná, az emberiség erejét a megosztottságba, a versengésbe és a pusztításba fekteti. Ez is része a tervnek. A gonosz erejét nem szabad eltüntetni. Meg kell őrizni és el kell fedni.

„A szeretet minden vétket elfed.”

Először jönnek a vétkek. Aztán jön a fedés. Este és reggel. Éjszaka és nappal. Újra és újra. A sötétség nem hiba – ez az a vászon, amelyen a fény láthatóvá válik.

Munkánk ugyanolyan technikai, mint érzelmi. Olyan rendszert építünk, amelyben a plusz és a mínusz nem semlegesíti egymást, hanem az ellenálláson keresztül működnek együtt. A gonosz hajlam és a jó hajlam között állunk. Ott rejlik erőfeszítésünk. Ott rejlik szabadságunk.

Ahogy befektetjük magunkat – erőfeszítésünket, szándékunkat, kölcsönös felelősségünket –, a összetört rendszer egésszé válik. A sötétség fényként kezd ragyogni. Ami egyszer összetört, pontosan a helyreállításán keresztül tárja fel a Végtelen Fényét.

Az érzelmek mindig ingadozni fognak. A gyűlölet szerelemmé válik, majd újra gyűlöletté. Ez egészséges. De az érzelmek felett tisztán kell tartanunk a célt: a teljes kapcsolatot.

A teljes kapcsolatot szerelemnek hívják.

Egyszerűen kezdődik – azzal, hogy újra és újra megpróbálunk közelebb kerülni a csoporton belül. A teremtett lények iránti szeretetből emelkedünk a Teremtő iránti szeretet felé. A vágyak összeolvadnak. Az érzések összefonódnak. Mindegyik kiegészíti a másikat, és együtt egy szívet alkotnak.

Nem a testekben, hanem az érzések kifejezésének mértékében.

Az alaptalan gyűlöletből a testvéri szeretetbe.

Az elválasztottságtól az „egy ember, egy szív” állapotig.

Ez nem idealista álom. Ez egy folyamat, amely már meg is indult.

És ez az igazi újév: nem a szokások megváltoztatása, hanem a szív újjászületése – újra és újra – amíg a szeretet magától fel nem emelkedik.