Az önmegsemmisítés állapota

„Az embernek meg kell semmisítenie önmagát a társadalom előtt. Ez azt jelenti, hogy nem lát semmilyen érdemet önmagában, csak a barátaiban. És bár látja, hogy a barátainak sok hibájuk van, neki pedig sok jó tulajdonsága, mégis azt kell mondania, hogy a társadalom magasabb szinten áll, mint ő.

Ezt nevezik „önmegsemmisítésnek”. Vagyis önszeretetét mások szeretete előtt semmisíti meg. És csak így jutalmazható meg azzal, hogy kilép az önszeretetből, és belép mások szeretetébe.

Ebből következik, hogy ha önmagát a társadalom előtt semmisíti meg, akkor tőlük megkaphatja a cél fontosságát, és ez a fontosság ad neki erőt ahhoz, hogy önmagát a Teremtő előtt semmisítse meg.”

(Rabash, „A társadalom fontosságáról”)

Mit jelent meghalni, miközben még élünk?

Amikor valaki elindul a valódi spirituális úton, újra és újra hallani fog az önmegsemmisítés szükségességéről, az „ego haláláról”, arról, hogy csak mások és a Teremtő érdekében létezik.

Először ezek a szavak magasztosan, szinte költőien hangzanak. Absztraktnak, távoliaknak, talán még hősiességnek is tűnnek. De az igazság sokkal intimebb – és sokkal fájdalmasabb.

Nagyon hosszú időbe telik, és nagyon fokozatos folyamat – mintha lassan főznék egy pörköltben –, mire az ember nemcsak megérti, hanem meg is érzi, mit is jelent valójában az önmegsemmisítés. Sőt, még több időbe telik megérteni, mit is kell pontosan megsemmisíteni. Mi az a belső rész, amelynek félre kell állnia, hogy a spirituális áramlás végre átfolyhasson az emberen?

Ez a kérdés nem elméleti. Egzisztenciális kérdéssé válik.

Az első kapu: a gonosz felismerése

A spirituális úton az első alapvető lépés az, amit a bölcsek „a gonosz felismerésének” neveznek.

Ez nem erkölcsi ítélet. Nem önutálat. Nem kétségbeesés.

Ez a józan, elkerülhetetlen felismerése annak a negatív, romboló, irányító erőnek bennünk – az egónak –, amely születésünk pillanatától kezdve irányít minket.

Ez az erő nem véletlenszerű. Központi jelentőségű. Ez a fő hajtóerő minden számítás, minden vágy, minden döntés mögött, amit valaha hoztunk. Ez az erő felelős az emberek által tapasztalt sérelmekért, pusztításért és válságokért –mind egyénileg, mind kollektíven.

Ennek a felismerésnek az előtt egész életünket azzal töltjük, hogy igazoljuk magunkat, miközben másokat, a körülményeket, a sorsot, a társadalmat vagy a történelmet hibáztatjuk minden fájdalmas vagy rossz dologért, ami velünk történik.

Ha valóban meglátjuk –és megérintünk –, hogy az egyetlen javításra szoruló gonosz az én egóm, az már önmagában is hatalmas áttörés.

Ez egy földrengésszerű belső változás.

Az ego károsnak – nem hasznosnak – tekintése

Ez az ego nem csupán önközpontú. 100%-ban önző, önigazoló és individualista. Ez adja az erőt mindenhez, amit teszünk – mindig a saját érdekünkben, gyakran mások rovására, még akkor is, ha nemes vagy önzetlen köntösbe burkolózik.

De a gonosz felismerése addig nem teljes, amíg kézzelfoghatóvá nem válik.

El kell jutnunk ahhoz a nagyon is valós és mély érzéshez, hogy ez az egó, ami bennem működik, valójában árt másoknak, és egyúttal tönkreteszi a saját életemet.

Nem haladhatunk előre a spirituális úton, ha nem érezzük – kétségek és filozófiai álcák nélkül –, hogy még a hétköznapi, testi életben sem segít nekünk az ego. Visszatart minket, megmérgezi kapcsolatainkat, szűkíti látókörünket, és elszigetel minket az élettől.

Ennek a felismerésnek élesnek és őszintének kell lennie, olyan érzésnek, amelyet az ego nem tud igazolni, kitörölni vagy ügyesen újraértelmezni.

A száműzetés érzése

Egy bizonyos ponton valami új születik az emberben.

Egy finom, törékeny érzés jelenik meg: én nem vagyok az egóm.

És hirtelen az ego börtönnek tűnik.

Ez a valódi száműzetés kezdete – nem egy földről való száműzetés, hanem önmagunktól való száműzetés. Fájdalmas felismerés, hogy az életem legpusztítóbb ereje nem kívülről jön, hanem belülről irányít.

Mielőtt eljutunk ehhez a fogság érzéséhez, nem lehet igazi vágyakozás a szabadság után.

A szabadság értelmetlen, amíg nem érezzük a fogságot.

Csak akkor nyílik meg az ajtó valami magasabb felé, ha az ember felismeri, hogy nem tudja magát felszabadítani az egótól – függetlenül attól, hogy mennyire intelligens, erkölcsös, fegyelmezett vagy elszánt.

Csak akkor kezd el az ember fontolóra venni, hogy egy hatalmasabb forráshoz forduljon segítségért.

Az általunk másoknak okozott kár érzése

A gonosz felismerése nem teljes, ha személyes szinten marad.

A saját szenvedésen túl az embernek kézzelfoghatóan éreznie kell, mennyi kárt okoz másoknak, mennyire gátolja az életet, a melegséget, a kapcsolódást és a jóságot pusztán azzal, hogy az ego irányítása alatt él.

Mi nem elszigetelt lények vagyunk.

Mi egy egyetlen, teljesen integrált emberiség sejtjei vagyunk, és ez az emberiség zökkenőmentesen beágyazódik a természet nagyobb rendszerébe.

Egyetlen életet teremtő erő áramlik át ezen a rendszeren – amelynek célja, hogy áthaladjon rajtunk, egymástól a másikig, ahogy a vér, az oxigén és a tápanyagok áramlanak egy egészséges testben.

De amíg egoista irányítás alatt cselekszünk – mindent magunkhoz vonzunk, a szükségleteken túl fogyasztunk –, akadályokká válunk.

Több mint az: úgy viselkedünk, mint a rákos sejtek, az egész test rovására virágzunk.

Miért lehetetlen egyedül felismerni

Elméletileg felismerhetnénk ezt a kárt a mindennapi életben – a családokban, a munkahelyeken és a társadalomban.

A gyakorlatban ez szinte lehetetlen.

Miért?

Mert az egoista viselkedés a norm.

Mindenki igazolja magát. Mindenki versenyez. Mindenki védi a saját érdekeit.

Ahhoz, hogy valóban felismerjük az egót gonosznak – hogy elviselhetetlennek érezzük –, egy teljesen más törvények szerint működő különleges környezetre van szükségünk.

A spirituális csoport mint laboratórium

A Kabbala bölcsessége ezt kínálja:

egy egyedülálló empirikus módszert az emberi természet tanulmányozására és átalakítására – a spirituális csoport laboratóriumában.

Csak olyan emberek között, akik ugyanazt a célt követik – az egótól való megszabadulást és az egyetlen jótékony teremtő erőhöz való hasonlóságot –, érhet el az ember olyan mélységű felismerést, amely elnyomhatatlan, ellenállhatatlan vágyat ébreszt a megszabadulásra.

Ez a felismerés nem békésen jön.

Erőszakos és egyre fokozódó belső háború során bontakozik ki.

Az ego ellentámadása

Az ego nem adja fel csendben.

Minden eszközével küzd a létezéséért.

Néha finoman cselekszik, suttogva:

„Te már igaz vagy.”

„Te jobb vagy másoknál.”

Máskor brutálisan támad:

„Ez a cél lehetetlen.”

„Te gyenge vagy.”

„Soha nem fogod elérni.”

Az üzenet mindig ugyanaz:

Maradj olyan, amilyen vagy. Ne változz meg alapvetően.

És mivel az emberben a spirituális törekvés csupán egy apró magként kezdődik, amely az egoista vágyak rétegei alatt van eltemetve, egyedül nincs esélyünk – még az egóval szembeni ellenállásra sem, nemhogy a megszabadulásra.

Mi van – és mi nincs – a kezünkben

Maga a felszabadulás nem a mi kezünkben van.

Az egót a Teremtő alkotta.

Csak a Teremtő tudja legyőzni és elválasztani tőlünk.

A mi feladatunk más.

Sikerünk abban rejlik, hogy eljutunk egy igaz, elsöprő és kétségbeesett imádságig – egy olyan igényig, amely annyira valós, hogy nem hagy teret az önámításnak.

És még ez az imádság is már csoda.

Hogyan kívánhatja az ego a saját megszüntetését?

Így még az igaz imádság is már ajándék, amely a csoporton belüli közös munkából, inspirációból és megerősítésből születik.

Az ego nélküli élet elképzelése

Addig is a feladatunk az, hogy segítsünk egymásnak elképzelni az önmegsemmisülés állapotát.

Hogy élénken lefestjük.

Hogy szinte fizikailag is érezzük.

Egy olyan állapotot, amelyben egészséges sejtekként működünk a Teremtő rendszerében, lehetővé téve, hogy életadó ereje szabadon áramoljon rajtunk keresztül másokhoz.

Csak akkor válhat kívánatosá egy ilyen kép, ha kézzelfoghatóvá válik.

És ezt a képet csak együtt lehet megalkotni.

Az adakozás játékát játszani

Ezért kell „játszanunk a játékot”.

Úgy cselekedni, mintha már rendelkezünk az adakozás tulajdonságaival.

Úgy viselkedni, mintha a Teremtő már megadta nekünk tulajdonságait.

Függetlenül attól, hogy mennyire hamisnak érezzük.

Azáltal, hogy példákat mutatunk egymásnak, irigységet, inspirációt és utánzást váltunk ki, lassan egymás felé toljuk egymást az egyetlen dolog felé, ami igazán számít:

Az utolsó, hajthatatlan ima.

Az egyetlen győzelem

Lépésről lépésre.

Erőfeszítésről erőfeszítésre.

A gonosz felismerése és a szeretet és az adakozás utáni vágyakozás révén

elérjük azt a pontot, ahol a Teremtő végre válaszolhat.

És az igazság az, hogy soha nem volt szándékunk ennél többet tenni.

Zárás

És talán ez a legmélyebb formája az önmegsemmisítésnek: nem a létezés kitörlése, hanem a hajlandóság arra, hogy ne ragaszkodjunk magunkhoz. Állni a barátok, az élet rendszere és a Teremtő előtt, mint egy gyertya a fáklya előtt – csendben, figyelmesen és készen. Ebben a csendes beleegyezésben az ego elengedi a szorítását, az áramlás újraindul, és az ember végre elkezdi élni egy olyan helyről, amely nem a sajátja, de mégis valódibb, mint bármi, amit valaha is ismert.