Élet vagy halál

Az igazi ima kiáltása

„Ha Ő nem segít neki, akkor jobb lenne neki meghalni, mint élni. Az ima azt jelenti, hogy „elveszett a szívben”. Minél jobban elveszett valaki, annál nagyobb az imája. Nyilvánvaló, hogy aki nem él luxusban, az nem olyan, mint aki halálra ítélték, és csak a kivégzés hiányzik, és már vasláncokkal megkötözték, és ott áll, és az életéért könyörög. Biztosan nem fog pihenni, aludni, vagy akár egy pillanatra is elterelni a figyelmét az életéért való imádkozásról.”

— Baal HaSulam, Shamati, 209. cikk, „Az imádkozás három feltétele”

„Aki megszokta a munkát, és látni akarja az igazságot, hogy az szerint éljen, és csak azt kívánja, hogy helyesbítse cselekedeteit, akkor az igazság iránti vágyának megfelelően pontosan annyira mutatják meg neki felülről valódi szintjét – hogy milyen messze van a Lishma munkájától. Ebből kifolyólag kénytelen alázatban lenni, mert ő (látja) a rosszat magában jobban, mint kortársai, mivel az egész világ nem látja az igazságot, hogy a gonosz uralma alatt állnak, és még nem kezdték el a Teremtő munkáját. De ő látja, hogy semmit sem tehet a Teremtőért, és ezért úgy érzi, hogy el van választva a Teremtőtől.

Úgy érzi, mintha halott lenne, mert el van választva az Életek Életétől. És mivel érezte a halál ízét, teljes alázatosságban volt, mivel nincs senki, aki alacsonyabb rangú lenne, mint a halott. Ekkor kiáltott: „Jobb, ha meghalok, mint ha élek”, mert legalább nem szennyezné be a Tórát és a micvókat, vagyis nem használná a szent dolgokat a saját javára, mivel akkor úgy érezné, hogy a szent neveket világi célokra használja.

— RABASH, 9. levél.

„Néha a szenvedés olyan mértékűvé válik, hogy az ember azt mondja: „Inkább meghalok, mint éljek”, ha nem tudom kielégíteni hiányosságomat. De ez azért van, mert szenved a hiányosságától. Természetesen, amikor kielégíti azt a szükségletét, amelyről azt mondta: „Inkább meghalok, mint éljek”, milyen örömöt érez, amikor megkapja a kielégítést!

A munkáról beszélve az embernek el kell jutnia olyan hiányhoz, hogy nincs Dvekut [összetartozás] a Teremtővel, hogy azt mondja: „Ha nem érem el a Dvekut-ot a Teremtővel, ez a hiány olyan kínokat okoz nekem, hogy azt mondom: „Inkább meghalok, mint élni.”

Ezt „valódi vágyakozásnak” nevezik, és ez a vágyakozás méltó a kielégítésre.

— RABASH, 5. cikk (1989), „Mit jelent az, hogy a világ teremtése nagylelkűségből történt?”

Az igazi ima lényege

Baal HaSulam a szív mélyéből fakadó igazi ima három feltételéről ír.

A harmadik, utolsó feltétel a legkeményebb. Megköveteli, hogy valóban érezzük, nem metaforaként vagy költői túlzásként, hanem kézzelfogható, élő igazságként, hogy ha nem érjük el spirituális és emberi célunkat az életben – ha nem érjük el a kapcsolatot és a kapcsolódást a Teremtővel azáltal, hogy egyenrangúvá válunk az Ő isteni tulajdonságaival és szándékaival, a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretettel és adakozással –, akkor életünk nem érdemes élni.

Egy ilyen, a Forrástól elszakadt életet egyáltalán nem lehet „életnek” nevezni. Ez egy illúzió, a létezés árnyéka, mivel ellentétben állunk és elszakadunk az egyetlen valódi erőtől – az élet egyetlen jótékony forrásától.

A spirituális út megköveteli, hogy olyan erős, lángoló kapcsolatra törekedjünk, amelynek révén természetesen elérjük a szív mélyéből fakadó imádság három feltételét. Ez a legbelső kérdés minden kérdés közül: Tényleg a szívem mélyéből sírok, vagy csak a számmal beszélek? Mindannyian tegyük fel magunknak ezt a kérdést, és irányítsuk a szívünket a kapcsolat középpontjába – az összes lélek közös szívébe.

Abból az egyesült központból, a közös vágyakozás pontjából képesek leszünk a szívünkből felemelni a kiáltást egyenesen a Teremtőhöz. Ezt a tehetetlenségből és teljes odaadásból született kiáltást a szív mélyéből jövő imának nevezik.

Az élet és a szenvedés két dimenziója

Ha mélyen elgondolkodunk azon, hogy mit jelent az „élet” és mit jelent a „szenvedés”, akkor két teljesen különböző létezés világát kezdjük látni: az egyiket fizikai és önközpontú, a másikat pedig spirituális és Teremtő-központú.

A testi élet és az öröm arról szól, hogy magamat érzem. Ez a saját érzéseim állandó megtapasztalása – hogy hogyan érzek, mennyi van nekem, mennyit tudok elviselni, mennyit tudok irányítani vagy legyőzni. Ez az önmagába merülő élet, ahol az egész univerzum csak azért létezik, hogy kielégítse a személyes vágyaimat.

A testi életben mindent a saját érdekeim szűk látószögén keresztül érzékelek. Minden örömöm és minden fájdalmam ugyanazon a központ körül forog – az én körül. Az örömöm abból fakad, hogy kielégítem vágyaimat, a szenvedésem abból, hogy megtagadják őket. Ez a szenvedés az üresség szenvedése, a soha nem csillapítható éhség szenvedése, amelyet soha nem lehet igazán kielégíteni. Az ego mindig többet akar, és abban a pillanatban, amikor megkapja, újra akar.

A fizikai világban az élet két elkerülhetetlen határ – a születés és a halál – között élni, és a kettő között a múló elégedettség érzését üldözni. Az ilyen élet az én beleegyezésem nélkül kezdődik és az én engedélyem nélkül végződik. Magamért élek, és ezt az üldözést „életnek” nevezem.

De a spirituális élet teljesen más. Ez nem az én magamban való élet – ez az én magamon kívüli élet, az élet kölcsönös partnerségben az egyetlen jóságos és irányító erővel, amely az egész valóságot áthatja. Ez az erő, a Teremtő, maga az élet, és Ő csak az adás, a szeretet és az önzetlenség által él. Spirituálisan élni azt jelenti, hogy olyanokká válunk, mint Ő – ugyanolyan tisztasággal cselekszünk és szándékozunk, ugyanolyan teljességgel szeretünk.

A kölcsönösségért folytatott küzdelem

Ahhoz, hogy elérjem ezt a kölcsönös kapcsolatot a Teremtővel, el kell érnem az Ő isteni tulajdonságaival való formai egyenértékűséget. De itt rejlik a legnagyobb paradoxon: én teljes ellentétben vele születtem. Egész természetem az adakozás ellentéte – az a vágy, hogy csak magamnak kapjak. Önérdekből épültem fel, és ezért teljesen összeférhetetlen vagyok a spirituális világgal.

Így a spirituális élet azt jelenti, hogy felülkerekedem a saját természetemen. Ez nem az élet elnyomása – ez egy újfajta élet, magasabb és szabadabb, ahol már nem vagyok az ego diktatúrájának rabszolgája.

Spirituálisan létezni azt jelenti, hogy élesen és élénken érzem a kontrasztot aközött, aki voltam, és akivé váltam. Ez azt jelenti, hogy mindkettő paradoxonjában élek – megtartva az ego tudatosságát, miközben fölötte létezem, összhangban a Teremtő természetével.

A gonosz felismerése és a halál íze

Ezen a spirituális úton át kell mennünk egy keserű ébredés szakaszán, amelyet a gonosz felismerésének neveznek.

Ez az a pillanat, amikor kézzelfoghatóan rájövök, hogy nincs bennem semmi eredendően spirituális – hogy teljesen el vagyok választva a Teremtőtől. Ez a felismerés nem intellektuális, hanem érzelmi, egzisztenciális. Az az érzés, hogy el vagyok vágva magától az Élet Forrásától, és ezért a halál érzése.

Ezen a ponton rájövök, hogy természetes állapotom rosszabb, mint az állatoké. Az állatok legalább ösztönösen élnek harmóniában a teremtéssel, betöltve szerepüket a természet tökéletes egyensúlyában. De én, aki ésszel és tudattal vagyok megáldva, megzavarom ezt az egyensúlyt. Fogyasztom, pusztítom és kizsákmányolom a körülöttem lévő világot a saját kielégülésem érdekében. Rákos daganattá válok a teremtésben.

Amikor ez a felismerés elég mélyen hat, elkeseredésbe esem – olyan mély egzisztenciális ürességbe, hogy már nem is akarok ilyen romlott formában létezni. Úgy érzem, ha nem tudok egyenrangúságot és partnerséget elérni a Teremtővel – ha nem tudok adakozásban és szeretetben élni –, akkor inkább megszűnnék létezni.

Ez nem depresszió vagy önsajnálat. Ez spirituális kétségbeesés – annak felismerése, hogy a Teremtőhöz való ragaszkodás nélküli élet nem érdemes élni. Ezen a ponton az ego, kimerülten és erőtlenül, megadja magát. És ez a megadás a megváltás kezdete.

A spirituális vágy születése

Ebből az üresség és kétségbeesés állapotából új vágy születik – egy valódi vágy.

Ez a vágy nem a kényelemre, az örömre vagy a sikerre irányul. Az igazságra, a Dvekutra, a Teremtővel való kapcsolatra irányul. Ez lesz életem egyetlen égő pontja.

Ez az elválasztás fájdalma – ez a tapadás iránti elviselhetetlen vágy – új spirituális létezésem méhévé válik. És abban a pillanatban, amikor elérem ezt a szenvedés fokát, a Teremtő elkezd válaszolni.

Ahogy a kabbalisták írják: „Nincs boldogabb pillanat egy ember életében, mint amikor felfedezi teljes tehetetlenségét.”

Ebben a pillanatban válik imám tiszta és őszinte. Már nem magamért kérek – csak azért, hogy megszabaduljak önmagamtól. Szavaim kiáltássá válnak: „Teremtő, szabadíts meg önmagamtól, a kőkemény szívtől, amely fogva tart. Adj nekem új szívet – húsból való szívet, szeretetre képes szívet.”

Spirituális félelem és a lélek megtisztulása

Ez a halál és újjászületés folyamata egy újfajta szenvedést eredményez – a spirituális szenvedést. Ez már nem a beteljesületlen vágyak fájdalma, hanem a Teremtőtől való elszakadás fájdalma.

Ez a szenvedés megtisztít. A lelket szeretetre képes edényré formálja. Spirituális félelmet szül – nem a büntetéstől való félelmet, hanem attól, hogy elveszítjük a kapcsolatot a Teremtővel. Ez a félelem lesz a hit alapja, a szeretet védelmezője.

Ezen félelem révén megtanulom őrizni a kapcsolat finom szálát, mindenekelőtt a Teremtő jelenlétét ápolni. Ez a félelem alakít át engem a teremtés hűséges társává.

A közös erőfeszítés ereje

De ezt az utat nem lehet egyedül bejárni. Az ego túl ravasz, túl kitartó. Ezerféle módot talál, hogy igazolja magát és megtéveszthesse a keresőt.

Ezért a Teremtő adott nekünk gyógymódot: a Tízet. Csak egy kis baráti csoportban, akik ugyanazt a célt követik, akik elkötelezettek egymás és a Teremtő iránt, tudunk felülkerekedni az egónkon.

Minden barát tükörként, emlékeztetőként, inspirációként szolgál. Együtt egy kollektív vágyat alkotnak, egy szív, amely a Teremtő felé ver. Erősítik egymást, amikor az egyik elesik, felébresztik egymást, amikor az egyik elalszik.

Amikor imáikat egyesítik, vágyuk eggyé válik, és a Teremtő megnyilvánul kapcsolatukban. A Tíz közös hiányossága lesz az Ő jelenlétének edénye.

A kollektív kiáltás és az egy szív születése

Amikor minden barát együtt fordítja szívét a Teremtő felé, hangjaik egyetlen kiáltássá olvadnak össze. Ez már nem az egyének imája, hanem egyetlen lélek kollektív igénye, amely vágyakozik Teremtője után.

Ez az egyesült kiáltás áttöri minden akadályt. Közvetlenül a legmagasabb gyökérhez emelkedik. A Teremtő, aki régóta várt erre a harmóniára, azonnal válaszol. Válaszát nem szavakban halljuk, hanem hirtelen csendként, melegségként a szívben, a végtelenhez való tartozás érzéseként érezzük.

Ez az a pillanat, amikor a Shechina – az Isteni Jelenlét – a barátok között nyugszik, amikor a Teremtő a csoport szíveként nyilvánul meg.

Élet vagy halál: az utolsó ima

Amikor végre eljutunk a Teremtőhöz való igazi imádsághoz, kérésünknek élet vagy halál kell lennie. Teljes tudatossággal kell éreznünk, hogy a spirituális élet – a Teremtőhöz való ragaszkodás – az egyetlen igazi élet. Minden más csak halál, amely mozgásnak álcázza magát.

Éreznünk kell, hogy a Teremtő mindig közel van, és várja pontos, teljes szívű kérésünket. Folyamatosan gondoskodik rólunk, még akkor is, ha mi még nem érezzük. De Ő nem tudja teljesíteni a kapcsolatot, amíg imádságunk nem tökéletesedik – amíg nem születik kölcsönös odaadásból és közös vágyakozásból.

Ezért kell éreznünk, mennyire összeköt minket ez az út. Csak együtt tudunk egymásért élni. Csak együtt tudjuk feltárni a Teremtő szívét, amely közöttünk, kapcsolatunk középpontjában dobog.

Nem szabad elmenekülnünk a kampányból. Bármi is történjék, hűségesek maradunk egymáshoz és a célhoz. Közös támogatásunk lesz a győzelem garanciája.

El kell jutnom egy mély és szent érzéshez, hogy az életem már nem az enyém. És pontosan azért, mert már nem az enyém, örök értéket nyer. Amikor felülemelkedem önmagamon, és másokért élek, akkor kezdem el igazán élni.

A megújulás titka

Valahányszor elbukom, amikor elvesztem az erőmet és a motivációmat, amikor úgy érzem, hogy elborít a sötétség, a kulcs mindig ugyanaz: csak másokkal törődni. Csak az ő fejlődésükre, fényükre, örömükre gondolj.

Akkor csodálatos módon visszatér hozzám a fény. A sötétség hajnalba fordul. Az üresség imádsággá válik. Az imádság pedig ragaszkodássá.

Ez a nagy paradoxon: abban a pillanatban, amikor abbahagyom az önmagamért való élést, elkezdem érezni az igazi élet pulzusát.

Ez az a pillanat, amikor a lélek halkan suttog a Teremtőnek:

„Most már értem. Nem a haláltól féltem, hanem az elválástól. És most, hogy Te vagy nekem, még a szenvedésem is édes.”

Az Egy Szív kinyilatkoztatása

Mindezen belső háborúk és imák végén egy kinyilatkoztatás jelenik meg: az Egy Szív kinyilatkoztatása.

Ez annak a felismerése, hogy minden vágyunk, minden erőfeszítésünk, minden szenvedésünk és imánk a Teremtő műve volt a kezdetektől fogva, amely minket eme egyetlen egyesülés pillanatához vezetett.

Amikor minden szív egyesül és egyként kiált, a Teremtő kinyilatkozik ebben az egységben. Akkor a szétválasztottság illúziója feloldódik, és látjuk, hogy soha nem volt „én” és „Ő” – csak az egyetlen adakozási akarat, amely végtelen formákban fejeződött ki.

A fizikai élet és szenvedései átalakulnak spirituális életté és örök örömmé. A halál születéssé válik. A száműzetés hazatéréssé válik.

És abban a végső pillanatban, amikor egyesülünk, megértjük Rabash szavainak mélységét:

„Ha nem tudok Dvekutot elérni a Teremtővel, inkább meghalok, mint hogy éljek.”

Mert ez nem a kétségbeesés kiáltása – ez az örök szerelem kinyilatkoztatása.

A lélek már nem akar a Teremtőtől elválasztva létezni. Csak arra vágyik, hogy örökké Benne, Rajta keresztül és Érte éljen.