Az emberi létezés célja, amint azt Baal HaSulam mély tanításai a Shamati 42-ben megvilágítják, az, hogy feltárjuk és igazoljuk a Teremtőt, mint az egyetlen, jóságos erőt, amely az egész valóságot irányítja. Ez az út nem csupán intellektuális, hanem mélyen érzelmi is, amelynek során legbelsőbb tulajdonságainknak és szándékainknak gyökeres átalakuláson kell átmenniük, hogy összhangba kerüljenek a Teremtő határtalan szeretetével. Az „Ani leDodi, veDodi li” – „Én az én szerelmemé vagyok, és az én szerelmem az enyém” vers ezt a szent kölcsönösséget foglalja össze, azt az állapotot, amikor kapcsolatunk a Teremtővel kézzelfoghatóvá, szívből jövővé és abszolúttá válik.
Ahhoz, hogy megértsük ezt az utazást, először meg kell értenünk a teremtés célját: a Teremtő vágyát, hogy végtelen jóságot adjon teremtményeinek. Azonban, hogy elkerüljük a „szégyen kenyerét” – a meg nem érdemelt fogadás kényelmetlenségét – létrehozták a Tzimtzum (korlátozás) fogalmát. Ez a korlátozás létrehozott egy Masach (szűrő), amely átalakította velünk született befogadó edényeinket adakozó edényekké. Amikor szándékainkat az adás, és nem a fogadás felé irányítjuk, felszabadítjuk az isteni öröm rejtett fényét, teljesítve a Teremtő szándékát, hogy határtalan örömmel árasszon el minket.
Baal HaSulam azt tanítja nekünk, hogy „töröljük el akaratunkat az Ő akarata előtt”, ami azt jelenti, hogy fel kell adnunk velünk született vágyunkat, hogy magunknak kapjunk, és elfogadnunk kell a Teremtő adni akarását. Ezt a cselekedetet, amikor önszeretetünket a Teremtő iránti szeretet javára semmisítjük meg, Dvekutnak (ragaszkodás) nevezzük. Amikor befogadási akaratunkat úgy korrigáljuk, hogy befogadni akarjunk adakozás céljából, a Teremtő ránk sugározhatja fényét, feloldva a Tzimtzumot, és lehetővé téve az isteni cél – jót tenni teremtményeinek – teljes megnyilvánulását. Ez a lényege annak, hogy „én az én szerelmem vagyok”: az egoista akaratunk megsemmisítésével a Teremtő szeretetének edényei leszünk, és „az én szerelmem az enyém” következik, amikor a Teremtő örömét és gyönyörét adja nekünk.
Ez az átalakulás azonban nem jár kihívások nélkül. Ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot, ugyanolyan nagyra kell értékelnünk az Achoraimot (hátulsó), a Teremtő arcának elrejtettségét, mint az Ő jelenlétének megnyilvánulását. Ez azt jelenti, hogy örömöt kell találnunk a Teremtő rejtőzködésében, bízva abban, hogy még a lelki sötétség pillanataiban is az Ő akaratát szolgáljuk. Ilyen hit csak akkor lehetséges, ha önzetlenül, tiszta adakozásból cselekszünk. Amikor azt mondjuk: „Nem érdekel, mit érzek, mert csak a Teremtőnek akarok adni”, akkor összhangba kerülünk az Ő céljával, még ha ez azt is jelenti, hogy el kell fogadnunk a rejtőzködést. Ha azonban önmagunk befogadásának nyomai megmaradnak, kétségek merülnek fel, és nehezen hisszük el, hogy a Teremtő „jó és jót cselekvő” vezeti a világot.
Az ember célja egyértelmű: kézzelfoghatóan, mélyen megérteni a Teremtő abszolút szeretetét és gondoskodását. Ez a kinyilatkoztatás azonban a forma egyenértékűségének törvényén múlik. Csak akkor érzékelhetjük a Teremtő szeretetét, ha tulajdonságaink és szándékaink tükrözik az Ő tulajdonságait és szándékait – tiszták, önzetlenek és feltételek nélküli. Természetünknél fogva azonban egoista, kizsákmányoló hajlammal születünk, amelyet a önmegvalósítás iránti kielégíthetetlen vágy hajt. A Teremtő ezzel a vággyal teremtett minket, hogy azt tökéletes lelki beteljesüléssel töltse meg. De amíg szándékaink önzőek maradnak, ez a beteljesülés blokkolva van, és mi a mulandó anyagi örömök után rohanunk, ami üresnek, depressziósnak és rombolónak érezzük magunkat, mint egy rák, amely mindent elpusztít az útjában.
Minél inkább ezeket az átmeneti vágyakat követjük, annál mélyebb lesz a kétségbeesésünk. A mi generációnk, amely könyörtelenül törekszik az anyagi javakra, példázza ezt az ürességet. A Teremtő korlátozása a spirituális beteljesüléssel kapcsolatban csak akkor szűnik meg, ha önző szándékainkat feladjuk, és átvesszük az Ő önzetlen, szerető természetét. Egyedüli szabadságunk abban rejlik, hogy tudatosan elfogadjuk azt, amit a Teremtő adni akar nekünk, és feladjuk önző hajlamainkat, hogy feltétel nélkül szolgáljuk Őt.
Ez az átalakulás mélyreható változást igényel: nem szabad semmit sem magunknak kívánnunk, csak azért léteznünk, hogy másokkal „a Teremtőhöz hasonlóan” cselekedjünk. Mint a szív, amely vért pumpál a testbe, csak azt vesszük el, ami szükséges ahhoz, hogy az egésznek szolgálhassunk. A spiritualitás iránti vágyunknak abszolútnak kell lennie, önző indítékoktól mentesnek. Csak akkor érdemeljük meg a segítségét, ha teljesen megadjuk magunkat, és a Teremtő „műtőasztalára” fekszünk, hogy átalakuló korrekcióinak alávessük magunkat. Ekkor választja el az emberi szikránkat – független megfigyelőnket – az önző anyagtól, amelybe születettünk, és lehetővé teszi számunkra, hogy tudatos spirituális felemelkedésbe kezdjünk.
Ez az emelkedés a bennünk rejlő ego ellenállásával jár, amely spirituális növekedésünkkel egyre erősödik. A kialakuló önzetlen természetünk és a tomboló egoista vágyaink közötti ellentét teremti meg a spirituális érzékeléshez szükséges megkülönböztető képességet. Csak az önző gyűlölet hátterében tudjuk igazán megérteni az isteni szeretetet; csak a széttagoltság közepette tudjuk értékelni a Teremtő tökéletes egységét.
Ez az átalakulási folyamat nem történhet elszigetelten. Egy spirituális csoportban, egy szent térben bontakozik ki, ahol az önjavításra és a kölcsönös támogatásra elkötelezett egyének gyűlnek össze. Ebben a „laboratóriumban” megtanuljuk megtestesíteni a Teremtő tulajdonságait azáltal, hogy feltétel nélküli szeretetet és mások iránti odaadást gyakorlunk. Csak egy ilyen csoportban tudjuk kialakítani a változásért való kétségbeesett, „élet-halál” imádságot, teljes mértékben alávetve magunkat a Teremtő akaratának. Itt szembesülünk az egyre erősödő „bal oldallal” – egoista természetünkkel –, miközben ápoljuk a „jobb oldalt”, közös spirituális célunk iránti kollektív odaadásunkat.
Az empirikus spirituális tudósok, vagy „őseink” bölcsességének vezetésével, akik már végigjárták ezt az utat, egy olyan módszert követünk, amely az ő élettapasztalatukon alapul. Ez a módszer elősegíti a Teremtővel való kölcsönös kapcsolatot, és olyan állapotba vezet minket, ahol kézzelfoghatóan érezzük az „én a Szerelmemért vagyok, és a Szerelmem értem van” igazságát. Ebben az állapotban a szívünk rezonál a Teremtő szeretetével, és igazi társaivá válunk az Ő céljának, sugározva az Ő jóságát az egész valóságra.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás