Az igazi erőfeszítés

„Kérdés: Azt olvassuk, hogy az igazak fájlalják, ha hiányzik az életükből a szenvedés, hiszen a fájdalom tágítja az érzékelés edényét.

Válasz: Nem az ego szenvedéséről van szó, amikor az ember visszatekint a megélt életére, és rosszul érzi magát az elszalasztott lehetőségek miatt: »Ott elmulasztottam a meggazdagodás lehetőségét, itt a szeretkezést, amott pedig a pihenést!« És így tovább, míg végül öregkorában csak önmagát vádolja és emészti. Ez szörnyű állapot!

Spirituális értelemben nincs ilyesmi, hiszen azt vizsgáljuk meg, hogy az életem során hol nem tudtam további erőfeszítést tenni a másokkal való kapcsolódásért, az ő korrekciójukért és a sajátomért, azért, hogy egoizmusunk fölé emelkedjünk egy magasabb szintre, az emberi fokozatra.

Ez azonban nem szenvedés, mert amilyen mértékben most átélem, ugyanolyan mértékben azonnal korrigálom is.

Kérdés: Akkor mit értenek az igazak »szenvedés« alatt?

Válasz: Bántják őket az elszalasztott lehetőségek, és azonnal be is teljesítik azokat.

Hiszen továbbra is vannak vágyaik. Mintegy ott folytatják, ahol az életükben valamilyen »befejezetlen ügyet« hagytak. Például jelenleg azt szeretném, hogy a tanítványaimat tökéletes állapotban lássam. Ez a legnagyobb vágyam, és ez már minden mást is megvalósít.”

Rav Dr. Michael Laitman szavai a KabTV „Az integrális társadalom alapjai” című műsorából, 3/11/12

Egy barátunk halkan elmondja, hogy megbántottuk. Még be sem fejezte, mi már tudjuk a választ. Elmagyarázhatjuk, mekkora nyomás alatt voltunk, helyesbíthetünk egy részletet, és emlékeztethetjük mindarra a jóra, amit tenni szándékoztunk. Úgy is lezárhatjuk a beszélgetést, hogy az önmagunkról alkotott képünk sértetlen marad. Vagy hagyhatjuk, hogy végigmondja, és elég sokáig jelen maradhatunk ahhoz, hogy meghalljuk, mibe kerültek neki a tetteink. Abban a pillanatban a meghallgatás többet követelhet tőlünk, mint egy egész napi munka.

Valahányszor a spirituális út megkövetel tőlünk valamit, a kényelem pedig kibúvót kínál, a nehezebb munka felé kell fordulnunk. Minden ilyen alkalommal megtanuljuk, mire képes a saját erőnk, és hol vannak a határai. Ha elég őszinte erőfeszítést teszünk, olyan bizonyossághoz juthatunk el, amely megrendít bennünket. A változás annyira szükséges, mint maga az élet, mégsem tudjuk véghez vinni. Csak a Teremtő adhatja meg nekünk azt az erőt, amely hiányzik belőlünk. Az igazi erőfeszítés az a munka, amely egészen eddig a bizonyosságig, majd az ebből fakadó imáig vezet bennünket.

A nehezebb munka választása

A könnyebb lehetőséghez gyakran meggyőző magyarázat társul. Majd holnap beszélünk, amikor már mindenki nyugodtabb. Majd akkor vállalunk felelősséget, ha a többiek is hajlandók ugyanerre. Majd akkor adunk többet magunkból, ha ismét érezzük azt a melegséget, amely egykor könnyűvé tette az adást. Mindegyik indokban lehet némi igazság. A kérdés az, hogy valódi szükségletre figyelünk-e, vagy azért alkudozunk, hogy engedélyt kapjunk a kényelmünk megőrzésére.

A nehezebb lehetőség azt kívánja, hogy lemondjunk arról a jutalomról, amely kellemessé teszi számunkra a munkát. Talán szívesebben maradunk bent késő estig egy mindenki számára látható feladaton dolgozva, mert ez könnyebbnek tűnik, mint tíz percet eltölteni egy baráttal, akinek végig kellene hallgatnunk a csalódottságát. Egy látványos vállalkozás menedéket nyújthat egy csendes kötelesség elől. Ahhoz, hogy felismerjük, melyik választás követel nagyobb erőfeszítést, meg kell kérdeznünk, mit őrizhetünk meg az egyes választások révén. Néha a jó hírünket védjük. Néha pedig a jogot ahhoz, hogy sértettnek érezhessük magunkat.

A cél mutatja meg, melyik nehézséget kell vállalnunk. Képzeljük el, hogy egy keskeny ösvényen haladunk, amelyet egy sziklatömb zár el. Azért foglalkoztat bennünket a súlya, mert erre kell mennünk. Egy közeli mezőn fekvő, még nehezebb sziklatömb évekre leköthet bennünket, miközben az ösvény továbbra is elzárva marad. A barátokkal végzett munkánkban az akadály lehet az, hogy engednünk kell egy döntésben, felelősséget kell vállalnunk egy okozott sérelemért, vagy valami olyasmit kell tennünk, aminek hasznát veszik, de amire senki sem fog emlékezni. Valahányszor újra választás elé kerülünk, afelé a követelmény felé fordulunk, amelyet a cél támaszt velünk szemben, bármilyen keveset nyerhet is a büszkeségünk azzal, ha eleget teszünk neki.

Saját erőnk határának felfedezése

Van olyan munka, amely minden erőnket igénybe veszi, mégis képesek vagyunk elvégezni. Előkészíthetjük a termet, mielőtt a többiek megérkeznek, megejthetjük a nehéz telefonhívást, vagy visszatérhetünk egy beszélgetéshez, amelyet inkább elfelejtenénk. Lehet, hogy a végére kimerülünk. Ez a munka azért fontos, mert elég közel visz ahhoz, hogy meglássuk, meddig juthatunk az erőfeszítés révén. Amíg valóban meg nem próbáljuk, könnyen összetéveszthetjük a vonakodást a képtelenséggel. Azt is képzelhetjük, hogy a szívünk megváltozik, amint úgy döntünk, hogy meg kell változnia.

Aztán eljön egy nap, amikor mindent megteszünk, amire csak képesek vagyunk. Bocsánatot kérünk, és komolyan is gondoljuk. Tovább hallgatjuk a másikat akkor is, amikor könnyebb lenne elmenni. Valahol legbelül mégis arra várunk, hogy a másik elismerje: nekünk volt igazunk. Szeretnénk szabadon törődni vele, és közben azt látjuk, hogy a törődést ismét alkudozássá változtatjuk. Meg tudjuk állni, hogy kimondjunk egy bántó szót. Ahhoz azonban, hogy belül is elengedjük a követelésünket, másfajta erőre van szükség.

Ekkor találkozunk azzal, amihez emberfeletti erő kellene. Az első súly nehéz volt, de megtanultuk felemelni. Most olyan súllyal kerülünk szembe, amelyet nem tudunk megmozdítani azzal, hogy még többet merítünk ugyanazokból a tartalékokból. Felfedezzük, meddig juthatunk fegyelemmel, és milyen mélyen ural még mindig bennünket az önmagunknak való megszerzés vágya. Ez a felismerés azért fáj, mert valódi erőfeszítés előzi meg. Emlékszünk azokra a pillanatokra, amikor őszintén adni akartunk, és látjuk, milyen gyorsan tért vissza a régi követelés, amint volt veszítenivalónk.

Amikor a szükséglet élet-halál kérdésévé válik

A nem vagyok rá képes szavak különös megkönnyebbülést hozhatnak. Ha a feladat meghaladja az erőnket, talán letehetjük, és folytathatjuk úgy, mint korábban. Az igazi erőfeszítés ennél fájdalmasabb pontra vezet. Bizonyossá válik számunkra, hogy ezzel a változással nekünk kell szembenéznünk. Ugyanolyan bizonyossá válik az is, hogy nem tudjuk véghez vinni. A két tény egyszerre áll előttünk, és egyik sem enged.

Időbe telik, amíg a kapcsolódás ennyire szükségessé válik. Elég hosszú időn át kell odaadnunk magunkat neki ahhoz, hogy megérezzük, mit jelent, amikor egy kötelék megszakad. Látjuk, hogy egy barátunk hosszabb hallgatás után ismét szabadon kezd beszélni, és ráébredünk, mennyire hiányzott a hangja. Eszünkbe jut az a sok este, amikor elégedetten mentünk haza, mert megnyertünk egy vitát, miközben a köztünk lévő távolság egyre nőtt. Lassanként nehezebben viseljük annak az árát, hogy olyanok maradunk, amilyenek vagyunk, mint annak az árát, hogy szembenézzünk azzal, aminek meg kell változnia.

Ez teszi a szükségletet a belső munkában élet-halál kérdésévé. Olyan életre vágyunk, amelyben a saját nyereségünk szűk mérlegelésén túl is képesek vagyunk adni és szeretni. Eljutottunk oda, ahol ez az élet attól függ, hogy átjutunk-e az akadályon, a saját erőnk azonban nem tud átvinni rajta. A bizonyosság egy csendes pillanatban is megszülethet. Talán egyedül ülünk, miután a többiek elmentek, és már nincs min vitatkoznunk. Tudjuk, mi áll az utunkban. Tudjuk, mibe kerül, ha ott hagyjuk. Tudjuk, hogy elértük annak a határát, amit a megmozdításáért tehetünk.

A barátok, akik segítenek kitartani

Nehéz egyedül megmaradni egy ilyen akadály előtt. Lejjebb adhatunk a célból, amíg már csak annyit követel, amennyit eleve képesek vagyunk adni. Olyan barátok között, akik újra és újra az egymásról való gondoskodást választják, megtestesülni látjuk a célt. Valaki teljes figyelmével fordul felénk egy olyan napon, amikor alig tudunk valamit nyújtani. Valaki helyet ad nekünk azután is, hogy megnehezítettük a dolgokat. Tetteik segítenek emlékeznünk arra, mire kérünk képességet.

A munkából továbbra is ki kell vennünk a saját részünket. Eljöhetünk, figyelhetünk, segíthetünk, és helyrehozhatjuk azt, ami rajtunk múlik. Hagyhatjuk, hogy a barátok olyan tettekben lássák meg a törődésünket, amelyeket be tudnak fogadni. Támogatásuk segít, hogy egy visszaesés után visszatérjünk, és őszintébben megvizsgáljuk, mi történt. Ahogy a munka mélyül, felfedezzük, hol hagy bennünket még a legjobb példa és a legkitartóbb gyakorlás is egy sajátunkon túlmutató erőre szorulva.

Az ima, amelyre csak a Teremtő válaszolhat

Eleinte talán azt kérjük a Teremtőtől, hogy könnyítse meg a munkát, vagy tüntesse el az akadályt. Amikor világossá válik a szükségletünk, a kérés is megváltozik. Éppen azt a képességet kérjük, amelyről felfedeztük, hogy hiányzik belőlünk. Szeretnénk képesek lenni meghallani azt a barátot, akinek a szavai fenyegetik a büszkeségünket. Szeretnénk örülni annak, ami neki jó, akkor is, ha nekünk semmit sem hoz. Szeretnénk szabadon, teljes szívből adni.

Csak a Teremtő tud erre a szükségletre a gyökerénél választ adni. Saját próbálkozásainkon keresztül jutunk el ehhez a felismeréshez: minden alkalmon át, amikor azt tapasztaltuk, hogy az akadály még mindig ott van, és azon az egyre erősödő bizonyosságon át, hogy át kell jutnunk rajta. Amit egykor azért mondtunk, mert hittünk benne, az olyasmivé válik, amit belülről tudunk. Ha a Teremtő megadja az erőt ehhez a lépéshez, képesek leszünk megtenni. Minden, amit tettünk, elvezet ahhoz a ponthoz, ahol egész lényünkkel kérjük ezt az erőt.

Ez az értelem feletti erőfeszítés. Tapasztalatunk pontosan megmutatja, mire képes jelenlegi természetünk. Tiszteletben tartjuk ezt a tudást, és mégis a Teremtőhöz fordulunk olyan erőért, amelyet a tapasztalatunk nem tud megadni. Az ima lehet olyan egyszerű, mint maga a szükséglet. Teremtő, meg kell tanulnom itt szeretni. Minden általam ismert erőmmel próbálkoztam. Add meg az erőt ahhoz, amire egyedül nem vagyok képes.

A következő lépés megtétele

A válasz egy olyan apró pillanatban válhat láthatóvá, amelyet akár észre sem vennénk. Egy barátunk valami fájdalmasat mond, és most az egyszer előbb halljuk meg a fájdalmát, mint a vádat. Van bennünk hely ahhoz, hogy hagyjuk beszélni. Ugyanazok a szavak, amelyek korábban azonnali védekezésre késztettek volna, most olyan helyre érkeznek bennünk, amely képes befogadni őket. Felismerjük az ajándékot, mert emlékszünk, hányszor álltunk ugyanott úgy, hogy nem találtunk átjárót.

Az út ismét erőfeszítést fog kívánni tőlünk. Újra választanunk kell aközött, hogy megvédjük, ami biztonságosnak érződik, vagy megtesszük, amit a kapcsolódás megkövetel. Megtehetjük a nehezebb lépést annak emlékével, hogy mi történt, amikor elértünk saját erőnk határához, és segítséget kértünk. Egy nap talán meghalljuk, amint egy barátunk megszólalásakor feltámad bennünk a régi, ismerős védekezés. A szobában maradhatunk. Neki adhatjuk a figyelmünket. És legbelül, mindazzal a szükséglettel, amelyet megtanultunk átérezni, kérhetjük a Teremtőt, hogy segítsen meghallani őt.