„...Az alapvető, elsődleges elv a hiány növelése, mert ez az az alap, amelyre az egész építmény épül. Az építmény szilárdságát pedig az alapjának szilárdsága határozza meg...”
Baal HaSulam, Shamati 213. A hiány feltárása
Ahogy haladunk a spirituális úton, sajátos fájdalommal jár, amikor változni szeretnénk, de azt tapasztaljuk, hogy a szívünk nem engedelmeskedik. Értjük az adás szépségét, mégis visszatérünk önmagunkhoz. A kapcsolódás felé nyúlunk, majd visszahúzódunk, amikor a másik ember szükséglete kényelmetlenné válik számunkra. Olyan fájdalmassá válhat a távolság aközött, amivé válni szeretnénk, és aközött, amit valójában érzünk, hogy már a remény is teherként nehezedik ránk.
Talán azt képzeljük, hogy az a feladatunk, hogy saját erőnkből hidaljuk át ezt a távolságot: azonnal szeretettelivé váljunk, elhallgattassuk az önmagunkkal való törődést, és valódi adakozást valósítsunk meg, még mielőtt képesek lennénk rá. Az ilyen elvárások súlya alatt a szív kimerül. Úgy tűnik, mintha az egoizmus minden újabb felismerése azt jelezné, hogy ismét kudarcot vallottunk.
A munkánk azonban az, hogy előkészítsük a korrekció iránti valódi szükségletet. Az úgynevezett reformáló Fény egyedülálló korrigáló ereje változtatja meg a vágy szándékát. A mi feladatunk az, hogy kialakítsuk azt a vágyakozást és szükségérzetet, amely a Fény működése felé fordít bennünket, és a rendelkezésünkre álló eszközökkel újra meg újra megújítsuk ezt a kérést.
A kívánság mögött rejlő szükséglet
Kezdetben talán mindazért vágyunk a spiritualitásra, amit reményeink szerint adhat nekünk. Enyhülést szeretnénk a bizonytalanságunkra, a beteljesülés érzését keressük, esetleg választ arra a magányra, amelyet az önmagunkba zárt élet jelent. Ezek a kívánságok elvezethetnek bennünket az úthoz. Fokozatosan azonban egy mélyebbre hatoló vágynak kell kialakulnia: annak a vágynak, hogy a saját szándékunk változzon meg.
A helyes vágyakozásnak iránya van. Kezdünk az adakozás minőségére vágyni, a Teremtővel való kapcsolatra azáltal, hogy hasonlóvá válunk az Ő adakozásához. Szeretnénk képessé válni arra, hogy törődjünk a másikkal anélkül, hogy ennek feltételéül szabnánk a saját jutalmunkat. Az általunk keresett beteljesülés egyre inkább magában foglalja annak megváltozását is, hogy kit és mit szolgálunk.
A szükségérzet akkor erősödik, amikor ez a változás már nem tűnik választható lehetőségnek. Meglátjuk, hogyan korlátozza az önmagunkkal való törődés a kapcsolódási képességünket, és kezdjük szükségét érezni egy másfajta viszonyulásnak. A fájdalom egyre pontosabban körvonalazódik. Egy meghatározott hiányt érzünk: annak a képességnek a hiányát, hogy olyan szándékkal adjunk, amelyet jelenlegi természetünk nem képes létrehozni.
Nem kell elrejtenünk ezt a képtelenséget. Ennek is helye van a kérésben. Az a szív, amely elismeri, milyen távol van az adakozástól, onnan kérheti a korrekciót, ahol arra valóban szükség van.
A barátok segítenek újra vágyni
Az ébredés egy pillanatában kapott vágy önmagától nem marad eleven. Ami tegnap még létfontosságúnak tűnt, ma távolivá válhat. Emlékszünk a szavakra, de sürgető erejük eltűnt. Ha csupán a saját változó érzéseinkre hagyatkozunk, sokáig várhatunk arra, hogy a cél újra értékessé váljon számunkra.
A barátok lehetőséget adnak arra, hogy részt vegyünk ennek megújításában. Gyakorlati segítséggel, közös erőfeszítéssel és a cél fontosságának kifejezésével teszünk a környezetünkért. Ezután teret adunk annak, hogy kapjunk tőlük. Kitartásuk felébreszthet bennünket. Törekvésük feltárhat bennünk egy olyan hiányt, amelyet már nem éreztünk. Törődésük emlékeztethet bennünket egy olyan minőségre, amelyet még mindig szeretnénk megszerezni.
Ez a kölcsönhatás valami mélyen személyeset kíván tőlünk. Engednünk kell, hogy a másik ember erőfeszítése többet számítson, mint a róla alkotott megszokott ítéletünk. Talán kisebbé kell válnunk a saját szemünkben ahhoz, hogy a példája elérhessen bennünket. Az a szív, amely ragaszkodik ahhoz, hogy nincs mit kapnia, zárva marad egy újabb vágy előtt.
Befektetett munkánk és befogadókészségünk révén az eredeti vágyakozás olyan többlettel gazdagodik, amely a saját részvételünkhöz kapcsolódik. Hozzájárultunk annak a környezetnek a felépítéséhez, amelyből erősebb szükségérzet tér vissza hozzánk. Még ha nem is tudunk tiszta szándékot létrehozni, akkor is van munka, amelyet elvégezhetünk a szándék korrekciójának előkészítéséért.
A szükséglet bevitele a tanulásba és az imába
Sok órát tölthetünk tanulással úgy is, hogy közben távol tartjuk magunktól a változás szükségességét. A megértés önmagában is kielégítővé válhat. Megtanuljuk, hogyan írják le a korrekciót, miközben elfelejtjük keresni annak a saját tulajdonságainkra gyakorolt hatását.
A kapcsolódás révén feltárt szükségletet magunkkal kell vinnünk a tanulásba. Behozzuk azt az ellenállást, amellyel valóban találkoztunk: a vonakodást a segítségnyújtástól, az elismerés iránti vágyat, annak nehézségét, hogy elfogadjunk valamit egy baráttól. Azt a reformáló hatást keressük, amely megváltoztathatja az ezekben a vágyakban rejlő szándékot.
Ezt a célt tanulás közben is meg kell újítanunk. A figyelmünk elkalandozik, és a kérés elhalványul. Az erőfeszítés része, hogy visszatérünk hozzá. A mennyiség az idő és a kitartás révén folytonosságot ad; a minőség pedig ezt a részvételt a reformáló Fény felé irányítja.
Az ima egészen egyszerűen is kezdődhet. Látom, hogy még nem úgy törődöm másokkal, ahogyan szeretnék. Szeretném mélyebben érezni a korrekció szükségességét. Szeretném, ha az adakozás fontossága elevenné válna bennem. Néha még egy ilyen kérés megfogalmazása is nehéz, és a nyitást az a vágy jelenti, hogy képesek legyünk kérni.
Ezek az előkészület belső mozdulatai. Nem követelik meg, hogy már megváltozott emberként mutassuk magunkat. Azt kívánják meg, hogy őszintén forduljunk afelé a változás felé, amelyet egyedül nem tudunk véghez vinni.
A korrekciót a Fényre bízni
Ijesztőnek tűnhet lemondani az eredmény feletti irányításról. Megszoktuk, hogy az erőfeszítést azon mérjük le, amit azonnal létre tudunk hozni. Itt a mi felelősségünk a szükséglet előkészítése és megújítása, míg a szándék átalakítása a Fény feladata.
Ez a különbségtétel kapaszkodót ad, amikor tehetetlennek érezzük magunkat. Tehetünk a barátokért. Befogadóvá válhatunk a törekvésük iránt. Visszatérhetünk a tanuláshoz a korrekció kérésével. Az, hogy képtelenek vagyunk a teljes adakozásra, nem teszi elérhetetlenné ezeket a lépéseket.
A szívünk továbbra is nehéz lehet. Még mindig felfedezhetjük az önmagunkkal való törődést egy olyan cselekedetben, amelyet nagylelkűnek reméltünk. Ezt a felismerést azonban bevihetjük a következő kérésbe, ahelyett hogy arra használnánk, hogy elzárjuk magunk elől a továbblépés útját. Valós vágyunkból több vált láthatóvá, és most már ebből is többet foglalhatunk bele a változás iránti szükségletbe.
A feladatunk az, hogy újra meg újra előkészítsük ezt a találkozást a hiányunk és a korrigáló hatás között. Vágyjunk a változásra, a kapcsolódás révén növeljük annak szükségességét, és térjünk vissza, amikor a vágyakozás elhalványul. A szív, amelyet hozunk, lehet fáradt és megosztott, mégis kereshet segítséget az általa felépített kapcsolatokon keresztül. Ott, a barátok között, újra felébredhet egy vágy; ezzel a vággyal fordulunk a Fényhez.
Vélemény, hozzászólás?