„Nagyon körültekintően kell használnunk a »Nincs más Rajta kívül« kifejezést, és nem szabad minden körülmények között erre hivatkoznunk, hogy igazoljuk magunkat.
Elérted már Őt, akiről azt mondod: »Nincs más Rajta kívül«? Nem. Mégis használod ezt a kifejezést, valahányszor kényelmes számodra. Nincs jogod alapelvként használni azt, amit a kabbalisták az elérésük edényeiből, a kélimből vezettek le. Neked nincsenek ilyen edényeid! Mégis kész képletként veszed át ezt a fogalmat, és használni kezded. Ez helytelen; ezt nem teheted!
Minden, amit mondok, azokból az edényekből fakad, amelyekben jelenleg létezem. Ha megvannak bennem ezek az érzések és elérések, akkor ebből a képletből indulok ki, mert képes vagyok alkalmazni. Ha viszont nincsenek meg, akkor mi haszna a szavaimnak?
Ha nem vagyok ezen a szinten, akkor miért gondolkodnék róla, és miért képzelődnék? Ha pusztán elméletben tanulok, az más kérdés. A gyakorlatban azonban, a csoportban végzett munka során, ha mindig csak azt mondogatom, hogy »Nincs más Rajta kívül«, akkor nem fogok fejlődni, és kis állat maradok. Minden vallásos hívő ezt mondja.
Kérdés: Hogyan kapcsolódik a »Nincs más Rajta kívül« fogalma ahhoz, hogy saját erőfeszítéseket kell tennünk?
Válasz: A munka megkezdése előtt az ember nem fogadja el a »Nincs más Rajta kívül« elvét, és mindent a saját erőfeszítésével tesz meg.
Báál HáSzulám a 16. levelében azt írja, hogy az embernek mindennap, mielőtt munkához látna, ezt kell mondania: »Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?«, és mindent meg kell tennie, ami a mindennapi kenyér megkereséséhez szükséges.
Este azonban, miután befejezte a munkáját, azt mondja: »Nincs más Rajta kívül«, mert a Teremtő előre gondoskodott róla, és mindazt, amit megkeresett, nem a saját erőfeszítéseinek köszönheti, hanem annak, hogy ennek így kellett történnie.”
Rav Dr. Michael Laitman szentpétervári kongresszuson elhangzott tanításából, „Harmadik nap”, 2014. szeptember 21., 6. lecke
A hiteles spirituális úton vannak pillanatok, amikor a szív sem az egyedüllét súlyát, sem azt a gondolatot nem bírja elviselni, hogy a döntéseinek nincs jelentőségük. Tudnunk kell, hogy az erőfeszítésünknek van értelme. Arra is vágyunk, hogy valami nálunk nagyobbhoz tartozzunk, ami meghaladja saját bizonytalan erőnket. Szeretnénk a saját lábunkon állni anélkül, hogy magunkra maradnánk, és szeretnénk, ha megtartanának bennünket anélkül, hogy eltűnnénk.
Ebben a vágyban két kijelentés találkozik: „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” és „Nincs más Rajta kívül.” Az egyik arra hív, hogy teljes emberi felelősségünket vállaljuk. A másik az egész létezést a Teremtő egységébe helyezi. Ha figyelmetlenül bánunk velük, úgy tűnhet, hogy bármelyik érvényteleníti a másikat. Ha mélyen megéljük őket, olyan kapcsolat felé vezetnek, amelyben az ember egyre teljesebben van jelen, és képessé válik arra, hogy éppen az adakozásnak azt a minőségét válassza, amelyet a Teremtő testesít meg.
A kettő összeegyeztetése többet jelent annál a megnyugtató hitnél, hogy végül minden rendbe jön. Arra hív, hogy belenőjünk a tudatos részvételbe. Fel kell fedeznünk, mi tartozik a saját erőfeszítésünkhöz, minek a megkapását csak kérhetjük, és hogyan férhet össze a Teremtőtől való függés egy olyan szabadsággal, amely valódi marad. Annak a szívnek, amely belép ebbe a munkába, meg kell tanulnia, hogyan álljon meg a saját lábán, és hogyan forduljon ahhoz az Egyhez, aki előtt áll.
A felelősség, amelyet senki sem vállalhat helyettünk
A „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” úgy hangozhat, mint egy magányos ember kijelentése, aki segítség nélkül készül túlélni. A spirituális munkában azonban pontosabb a jelentése. Senki sem léphet a helyünkbe abban a belső döntésben, hogy részt veszünk. Mások megerősíthetnek bennünket. A körülmények felébreszthetnek. Olyan helyről is érkezhet hívás, amely kívül esik mindazon, amit mi szerveztünk meg. Mégis marad egy erőfeszítés, amelynek a sajátunkká kell válnia.
Éveket tölthetünk azzal, hogy egy olyan erős érzésre várunk, amely majd előrevisz bennünket. Úgy képzeljük, ha egyszer megérkezik a bizonyosság, végre elkötelezzük magunkat. Közben pedig halogatjuk a következő őszinte cselekedetet. Arra várunk, hogy nagylelkűnek érezzük magunkat, mielőtt figyelmet adnánk; hogy ihletet érezzünk, mielőtt kapcsolatot keresnénk; és hogy spirituálisan biztonságban érezzük magunkat, mielőtt elismernénk, mennyire szükségünk van segítségre.
A személyes felelősség megszakítja ezt a várakozást. Azt kérdezi, mit tehetünk a most rendelkezésünkre álló vággyal és körülményekkel. Talán közeledhetünk olyan emberekhez, akik ugyanazt a célt tartják értékesnek. Talán elég időre felhagyhatunk egy régi szokás védelmezésével ahhoz, hogy megvizsgáljuk. Talán teret adhatunk egy kérésnek, amely sosem volt egészen őszinte, mert sosem engedtük meg magunknak, hogy átérezzük a mögötte húzódó hiányt.
Ez a kijelentés különösen sokat követel tőlünk, ha már hiszünk a Teremtő irányításában. Ha minden Tőle származik, a felelősségvállalás szinte elbizakodottságnak tűnhet. Pedig éppen itt van szükség belső erőfeszítésre. Reggel fel kell kelnünk, és mozgósítanunk kell magunkat a részvételre akkor is, amikor az elménk spirituális magyarázatot kínál arra, hogy passzívak maradjunk. A munka abban áll, hogy saját, élő válaszunkat vigyük a kapcsolatba.
Az egység, amely már magában foglalja a keresést
A „Nincs más Rajta kívül” annak felismerését fejezi ki, hogy a valóság mögött egyetlen forrás áll. Túlmutat azokon a pillanatokon, amelyeket spirituálisnak nevezünk, és magában foglalja azt a létezést is, amelyben minden keresésünk zajlik. Ezt a forrást nem mi hozzuk létre az erőfeszítésünkkel. Az a feladatunk, hogy képessé váljunk a felismerésére és a vele való kapcsolatra.
Ez a különbségtétel azért fontos, mert könnyen elképzelünk egy egyszerű sorrendet: először egyedül cselekszem, majd a tetteim eredményeként megjelenik a Teremtő. Ám már az Ő keresésére irányuló erőfeszítés is valamilyen Vele való kapcsolaton nyugszik. Lehet, hogy vigaszt várunk ettől a kapcsolattól, vagy adni szeretnénk. Érezhetünk vonzást, késztetést, vagy nyugtalaníthat bennünket egy kérdés, amelyet nem tudunk félretenni. A kapcsolat mindegyik esetben már mozgásban tart bennünket.
A kezdet zavaros és önérdekű lehet. Talán azért keressük a Teremtőt, mert reméljük, hogy kapunk valamit. Ez nem jelenti azt, hogy a valóságosnál tisztább indítékot kellene színlelnünk. Azt jelenti, hogy kiindulhatunk a már létező kapcsolatból, és dolgozhatunk azon, hogy megváltozzon a szándéka.
Erőfeszítésünk tehát nem hoz létre egy második forrást az isteni egységen kívül. Azt a képességünket fejleszti, hogy ezen az egységen belül részt vegyünk. A Teremtő nem arra vár, hogy a keresésünk végén létrejöjjön. Azt tanuljuk, hogyan lehetünk jelen egy olyan kapcsolatban, amelynek mélységét még nem tudjuk érezni.
Ebben van vigasz, de követelmény is. Nem használhatjuk a forrás jelenlétét arra, hogy mentsük saját válaszunk hiányát. Éppen az a kapcsolat szólít ébredésre, amely megtart bennünket.
Miért nehéz összeegyeztetni a két kijelentést
Mindkét kijelentés tagadással fogalmazódik meg. A „Ha én nem vagyok magamért” azzal a lehetőséggel szembesít, hogy nem vállalom a saját részemet. A „Nincs más Rajta kívül” a versengő források és független erők látszatával szembesít. Erejük azzal szemben válik nyilvánvalóvá, ami látszólag ellentmond nekik.
Ha egyszerűen követem a késztetéseimet anélkül, hogy bármilyen belső kapcsolatban lennék a Teremtővel, lehet, hogy tevékeny vagyok, de a spirituális feszültség még nem jelent meg. Annak a vágynak megfelelően mozgok, amely éppen irányít. Alig merült még fel bennem a Teremtő előtti tudatos részvétel kérdése.
Ugyanígy, ha a „Nincs más Rajta kívül” szavait ismételgetem, miközben hagyom, hogy minden kérdést elnémítsanak, belül fejletlen maradhatok. A kijelentés helyes lehet az ajkamon, miközben a hozzá való viszonyom passzív marad. Még nem fedeztem fel, hogyan illeszkedik a saját szabadságom abba, amit állítok.
Az ellentmondás akkor válik személyessé, amikor érzem a cselekvés szükségességét, és ugyanakkor felismerem a rajtam túlmutató irányítást. Az elmém azt szeretné, ha az egyik állítás győzne, hogy a másikat elvethesse. A munka azonban megköveteli, hogy mindkettővel együtt maradjak. Mi ez az önállóság, amelyet a függésen belül kell gyakorolnom? Milyen egység képes magában foglalni egy választó embert?
Ezeket a kérdéseket nem lehet pusztán egy kiegyensúlyozottnak hangzó mondattal eldönteni. Ahogy a szándékunk változik, világosabbá válnak. Ami először két állítás küzdelmének tűnik, fokozatosan annak lehetőségévé válik, hogy két mozdulat egyetlen cselekedetben egyesüljön.
Erőfeszítésünk egy valódi szükséglet felé irányul
A felelősség nem jelenti azt, hogy puszta elszántsággal elő tudjuk állítani a spirituális átalakulást. A ránk bízott erőfeszítésnek meghatározott iránya van: összegyűjteni az őszinte kéréshez szükséges vágyakozást. Olyan mély szükségletet keresünk a Teremtő feltárulására, amely élő fohásszá válhat.
Eleinte még ez a szükséglet is hiányozhat. Értjük, hogy a kapcsolatnak fontosnak kellene lennie, de nem érezzük elég erősen a jelentőségét. Figyelmünk szétszóródik a sürgető örömök és a megszokott aggodalmak között. Lehet, hogy egy apró megaláztatás jobban felzaklat bennünket, mint a jelenlegi szándékunk és az adakozás képessége közötti távolság.
Itt kezdjük el az összegyűjtést. Bátorítást kapunk a barátoktól, elgondolkodunk azon, mi ébreszti fel a szívet, és olyan közegbe helyezzük magunkat, ahol fontosabbá válhat számunkra a cél. Erőfeszítést teszünk azért, hogy megszerezzünk egy olyan vágyakozást, amelyet egyedül még nem tudunk fenntartani.
Ekkor lehetővé válik egy őszintébb kérés: segíts akarnom azt, amit még nem tudok igazán akarni. Építsd fel bennem a kapcsolat iránti szükségletet. Engedd megéreznem, milyen szegényes csak önmagamért élni, anélkül, hogy ezt a felismerést önmagam gyűlöletévé változtatnám.
Ez ima az ima előtt, hiány a hiány iránt. Annak beismerése, hogy még ahhoz is segítségre van szükségünk, hogy kérni tudjunk. Erőfeszítésünkkel előkészítjük a fohászt; a Teremtő pedig megformálja és korrigálja azt a befogadóképességet, amelyben egy teljesebb kapcsolatot kaphatunk. Ezt a befogadóképességet edénynek nevezzük: ez az a vágy, amelyen keresztül a spirituális élet tudatosan megtapasztalhatóvá válik számunkra.
Nem kell elrejtenünk ennek a kezdetnek a sebezhetőségét. Az ember, aki még nem tud úgy szeretni, ahogyan szeretne, ezt a képtelenségét is beviheti a kapcsolatba. A kérés talán kicsiny, de már nem kölcsönvett.
A bennünket felébresztő környezet megválasztása
A keresett szükséglet a másokkal való kapcsolatunk révén növekszik. Ezért a környezetünk megválasztása és ápolása központi kifejeződése annak, hogy „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” Úgy vállalunk felelősséget, hogy olyan emberek közösségéhez közeledünk, akik segítenek értékelnünk a célt, és hozzájárulunk ahhoz a légkörhöz, amely őket is megtartja.
Nem várhatjuk el észszerűen, hogy állandó spirituális érzésünk legyen, mielőtt megtesszük ezt az erőfeszítést. Az emberek a környezetük révén akkor is erőteljes eszményeket sajátítanak el, ha azok tárgya távoli vagy láthatatlan. A társas befolyás egy egész életet szervezhet egy eszme köré. A spirituális munkában ez a jól ismert emberi képesség a tudatos választás anyagává válik.
Energiát fektetünk másokba, meghallgatjuk őket, részt veszünk, és megtesszük azt, amire lehetőségünk van. Ugyanakkor a Teremtőhöz fordulunk, felismerve, hogy e cselekedetek belső hatását nem parancsolhatjuk meg. Azt kérjük, hogy a találkozás megérintsen bennünket, és hogy amit másoktól kapunk, a kapcsolat iránti megújult vággyá váljon. A felelősség és a bizalom ugyanabban a kapcsolatban van jelen.
Még az odatartozás is búvóhellyé válhat. Egy csoport enyhülést nyújthat a közös nehézségben, miközben mindenki hallgatólagosan beleegyezik abba, hogy változatlan maradjon. A melegség valódi, de a cél elhalványul. Felelősséget vállalni azt jelenti, hogy annyira törődünk a kötelékkel, hogy segítsünk neki felébreszteni a résztvevőket, ahelyett, hogy csupán védelmet nyújtana a vonakodásuknak.
A közös meggyőződés ereje őszinte mérlegelést is kíván. Egy eszmény hatása önmagában még nem bizonyítja annak igazságát vagy értékét. Az általunk ápolt közösségnek a tudatos, szabadon választott részvételre való képességünket kell erősítenie. Saját ítélőképességünk továbbra is a munka része.
Találkozás a Teremtővel az előttünk álló világon keresztül
Úgy képzelhetjük, hogy a Teremtőnek más formában kell megjelennie ahhoz, hogy jelenlegi életünk spirituális jelentőséget kapjon. Eltekintünk az ismerős emberek és körülmények fölött, valami félreérthetetlenül magasabb rendűre várva. E felfogás szerint azonban az előttünk álló világ már most is az a forma, amelyen keresztül fejlődésünk jelenlegi fokán találkozunk a Teremtővel.
A falak, otthonok, emberek, kötelezettségek és kapcsolatok, amelyek kitöltik a napunkat, nem esnek kívül e kapcsolat terén. Az a feladatunk, hogy a kapott adottságokon keresztül dolgozzunk. Nem követelhetjük a következő szakaszt ahelyett, hogy részt vennénk abban, amelyik most van jelen.
Ezt nehéz lehet elfogadni, amikor a hétköznapi élet ismétlődőnek vagy kiábrándítónak érződik. A szív olyan feltárulásra vágyik, amely elsöpörné a bizonytalanságot. Ám tényleges munkánk talán éppen abban a beszélgetésben rejlik, amelyet folyton kerülünk, abban a közösségben, amelyet nem ápoltunk, vagy abban az erőfeszítésben, hogy értékeljünk egy még távolinak érződő célt.
Az isteni egység felismerése az élet terében nem szünteti meg a megkülönböztetés és a cselekvés szükségességét. Felelősségünk maga is ennek a térnek a része. A kérdés továbbra is az: hogyan válaszolok arra, ami előttem áll? A Teremtőhöz intézett fohász kísérheti azt a gyakorlati cselekvést, amelyet a helyzet megkövetel.
A kapcsolat közelebb kerül, amikor felhagyunk azzal, hogy addig halogassuk, amíg a valóság lenyűgözőbbnek nem tűnik. Elkezdhetjük ott, ahol éppen állunk, azokkal az emberekkel, akiknek ismerjük a nevét, és azzal a vággyal, amely valóban a szívünkben van.
Elrejtés és a választás szabadsága
Miért nem érezzük mindig közvetlenül a kapcsolatot? Az egyik válasz az élvezet erejével függ össze. Egy olyan feltárulás, amely minden más vágyat elárasztana, arra késztethetne bennünket, hogy ugyanazzal az ösztönös mohósággal törekedjünk a Teremtőre, amellyel bármely ellenállhatatlan kielégülést hajszolunk. Rabul ejthetne bennünket anélkül, hogy belül szabaddá válnánk.
Az elrejtés teret hagy egy másfajta szándék kifejlesztésének. Megtanulhatunk törődni azzal, hogyan fogadunk el, és mit jelent az elfogadásunk a kapcsolat számára. Szükségünk van arra a képességre, hogy ellenálljunk az élvezet kizárólag önmagunk kedvéért való megszerzésének. Ezt a belső védelmet szűrőnek nevezzük.
A szűrő lehetővé teszi, hogy a vágy a beteljesülés jelenlétében is aktív maradjon. Ilyen szándék nélkül az élvezet kiolthatja azt az érzett éhséget, amelyet kielégít. A vágy elveszíti önálló kifejeződését abban, ami betölti. A korrigált szándék lehetővé teszi, hogy az elfogadás tudatos válasszá váljon, amely arra irányul, hogy örömet szerezzen a forrásnak.
A „visszavert fény” kifejezés a teremtménytől a Teremtő felé irányuló válasznak ezt a mozgását írja le. Az ember adakozó viszonyulást alakít ki, ahelyett, hogy pusztán beleolvadna abba, ami érkezik. Az edény élő marad a kapcsolatban.
Ebből a nézőpontból kezdhetjük ugyanolyan mélyen kérni a felkészültséget, mint a feltárulást. Azt az erőt szeretnénk, amellyel úgy fogadhatunk el, hogy ne az elfogadás uralkodjon rajtunk. A védelem azért fontos, mert célunkhoz egy szabadon fenntartott kapcsolat is hozzátartozik. Azt tanuljuk, hogyan maradhatunk képesek a választásra még a nagy beteljesülés jelenlétében is.
A Teremtő nem azért jön, hogy eltörölje az embert
A spirituális keresésbe pusztító félreértés férkőzhet: az a hit, hogy minél közelebb kerülünk a Teremtőhöz, annál kevésbé lehet valóságos a saját létezésünk. A szentséget úgy képzeljük el, mint a vágy, az egyéniség és a kezdeményezőkészség fokozatos eltűnését. Attól félünk, hogy a végső igazság illúziónak mutatja majd egész, erőfeszítéssel teli életünket.
Az edény korrekciója azonban a vágy használatának módjára vonatkozik. Az edénynek meg kell maradnia. Különben ki tapasztalná meg a kapcsolatot? Ki egyezne bele tudatosan, ki válaszolna és ki adna? Az élő kapcsolathoz olyan teremtményre van szükség, aki képes megállni benne.
Ezért tévedés azt mondani: először azt hittem, hogy én cselekszem, majd rájöttem, hogy egyáltalán semmit sem tettem, és az önállóságom csupán tévedés volt. Ez a következtetés elvágja annak a két szálnak az egyikét, amelyet éppen össze akarunk kapcsolni. Nem hagy helyet az érett emberi részvételnek a végső kapcsolatban.
A mélyebb folyamat mindkettőt megőrzi. Az ember felismeri a Teremtő egységét, és választása egy ennek megfelelő szándékban teljesedik ki. Minden egyes felülkerekedéssel teljesebbé válik az ember fejlődése. A vágy mélységre és erőre tesz szert. A korrekció célja, hogy ezt az élő képességet az adakozás minőségéhez tegye hasonlóvá.
Van valami mélyen megindító ebben a lehetőségben. Nem kell attól félnünk, hogy a szeretet belső kihunyásunkat követeli. Egész felébredt lényünket belevihetjük. Annak az igénynek kell megváltoznia, hogy önmagunkat tegyük minden elszigetelt középpontjává.
A bátorság az önálló helytálláshoz
A spirituális önállóság meghökkentő érzés lehet, mert arra kéri az embert, hogy szakítsa meg az automatikus engedelmességet mindazzal szemben, amit a természete diktál. Késztetéseket, szokásokat és vágyakat fedezünk fel magunkban, és elkezdjük azt mondani: meg akarom érteni és választani azt a szándékot, amelyből élek.
Ebben az értelemben az embernek talán úgy kell helytállnia, mintha a Teremtő irányítása nem volna jelen, és a cselekvés teljes követelményét önmagára kell helyeznie. Ez a felelősség munkáján belül felvett belső hozzáállás. Teret teremt egy olyan „én” számára, amely tudatossá válhat a forráshoz fűződő kapcsolatában.
Még a kérdezés, az ellenállás és a tagadás késztetése is jelezheti, hogy az ember nem akar spirituálisan passzív maradni. Azért is küzdhet, mert egy örökölt hitvallás már nem elégíti ki az élő kapcsolat iránti igényét. Az ilyen ellenállás a fejlődés részévé válhat, ha őszinte tisztázáshoz és szabadon választott egyetértéshez vezet. Az ellenkezés önmagában még nem teljesíti be a munkát.
Itt rejlik egy komoly követelményt támasztó paradoxon: a Teremtőtől kérünk erőt ahhoz, hogy önállóvá váljunk Előtte. A helytállás, a kérdezés és a választás képességét keressük, hogy az adakozás minőségével való egyetértés a sajátunkká válhasson. Éppen ahhoz kérünk segítséget, hogy aktívabb résztvevőkké váljunk.
A gyermeke érettségének örülő szülő képe melegséget visz ebbe a nehéz gondolatba. Egy szerető szülő örülhet annak, amikor gyermeke ítélőképességet fejleszt ki, és valóban saját erejével áll helyt. A kapcsolat elmélyül, mert a gyermek válasza tudatossá vált.
A növekvő „ént” tehát nem kell a kapcsolat ellenségének tekintenünk. Éppen ez az a képesség, amelyen keresztül az érett kapcsolat lehetővé válik. Fejlesztése gondoskodást igényel, mert az erő egyaránt szolgálhatja az önmagunkba zárkózást és a szabadon választott adakozást.
Amikor a szent szavak meneküléssé válnak
Azok a szavak, amelyek az egyik embert felébresztik, a másikat tétlenségbe ringathatják. Még az isteni egység kijelentése is ürüggyé válhat arra, hogy abbahagyjuk a keresést. Ha a Teremtőre való emlékezés arra indít, hogy feladjuk a saját részvételünk fejlesztésére irányuló erőfeszítést, akkor úgy használtuk a szavakat, hogy akadályozzák a keresett célt.
A kérdés mélységesen személyes. Mi történik bennem, amikor azt mondom: „Nincs más Rajta kívül”? Figyelmesebbé és felelősségteljesebbé válok? Készségesebben vizsgálom meg a szándékomat és keresek segítséget? Vagy úgy érzem, megszabadultam annak szükségességétől, hogy bármi nehezet tegyek?
Különböző embereknek a munka különböző formáira és mértékeire van szükségük. Az egyszerű, hálás elfogadás a spirituális élet megfelelő állapota lehet. Akit azonban a tudatos kapcsolat mélyebb igénye ébresztett fel, az nem csendesítheti el ezt az igényt pusztán az alávetettség valamely formulájának átvételével. A többletvágyat fejleszteni és korrigálni kell.
Ez a fejlődés évekig tarthat. Az önállóság gondos növekedését igényli, együtt azzal a képességgel, hogy az adakozás felé irányítsuk. Senki sem kényszeríthet ilyen folyamatot egy másik ember szívébe. A kényszer aláásná azt a szabadságot, amelynek éretté válása maga is a cél része.
Még önmagunkon belül sem helyettesítheti az erőszak a fejlődést. Kitartásra és őszinte erőfeszítésre van szükségünk, de egy vágy belső kegyetlenség hatására nem válhat szabadon beleegyezővé. Megértésre, fontosságra és a választás erejére kell szert tennie.
Két mozdulat egyetlen szándékon belül
Mi történik, amikor a „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” és a „Nincs más Rajta kívül” eggyé válik? Egyesülésüket összetapadásnak nevezzük: ez a teremtmény és a Teremtő szándékának közelsége. Az emberi mozdulat és az isteni mozdulat az adakozás minőségében kerül összhangba.
Ezért a végső állapot nem írható le egyszerűen az egyik kijelentés másik feletti győzelmeként. Mindkettő megvalósul. Az ember teljesen kifejlődött vággyal cselekszik, és ez a cselekedet összhangban áll azzal a forrással, amelyhez belül hasonlóvá vált. Az önállóság egy tudatosan választott kapcsolatban találja meg beteljesülését.
Az együtt mozgó ló és lovas képe érzékeltethet valamit ebből az egységből. Először az egyik oldalon parancsot, a másikon engedelmességet képzelünk el. A tökéletes összhangban a mozgás egynek látszik. A képnek megvannak a korlátai, de olyan teljes egyetértésre utal, amelyet már nem annak küzdelmeként élünk meg, hogy melyik mozdulat volt előbb.
A spirituális partnerség ugyanígy nem jelenti azt, hogy egy elszigetelt ego a Teremtő vetélytársává vált. A kapcsolaton belüli szándék egyezéséről van szó. A teremtmény szert tett arra a képességre, hogy adakozással válaszoljon. Ebben a közös szándékban az ember részvétele teljesen élő.
Az irányadó elv a formaazonosság: a spirituális közelség a tulajdonságok hasonlóságán keresztül fejlődik. A törvény nem változik meg azért, hogy alkalmazkodjon türelmetlenségünkhöz. Belső viszonyulásunk változik, és e változás révén képessé válunk másként befogadni és válaszolni. Ami számunkra csodálatosnak tűnik, egy olyan fejlődés része, amelynek rendjét korábban még nem értettük.
A két kijelentés megélése a mindennapokban
A két kijelentésnek az élet minden területén helye van. Amikor a megélhetésünkért dolgozunk, gondoskodunk valakiről, vagy részt veszünk egy közös feladatban, belevihetjük a kapcsolat szándékát abba, amit teszünk. A cselekedet alkalommá válik a felelősség gyakorlására és az adakozással való összhang keresésére.
Egy nehéz beszélgetés előtt előkészíthetjük a szavainkat, és erőfeszítést tehetünk a meghallgatásra. Kérhetjük annak a szándéknak a megváltozását is, amely csak győzni akar. Megtesszük azt, ami a gyakorlatban elérhető számunkra, miközben felismerjük, hogy a szív mélyebb korrekcióját nem lehet úgy megparancsolni, mint egy mechanikus eredményt.
Amikor távol érezzük magunkat másoktól, kereshetjük a kapcsolatot ahelyett, hogy a melegség megjelenésére várnánk. Figyelmet adhatunk még azelőtt, hogy megkapnánk a vágyott megerősítést. Ugyanakkor kérhetjük, hogy a találkozás valami olyasmit ébresszen fel, ami túlmutat az elismerés iránti igényen. Cselekvésünk helyet készít egy olyan átalakulásnak, amelynek befogadásához segítségre van szükségünk.
Amikor méltatlan indítékot fedezünk fel magunkban, ellenállhatunk mind az önmentegetésnek, mind a kétségbeesésnek. A felelősség arra kér, hogy ismerjük el, amit látunk, és tegyük meg a következő lehetséges lépést. A bizalom lehetővé teszi, hogy ezt a felismerést kéréssé alakítsuk, ahelyett, hogy végleges ítéletet mondanánk önmagunk felett.
Az erőfeszítés továbbra is kellemetlen lehet. Lehet, hogy úgy cselekszünk, hogy nem érzünk azonnali enyhülést. A kapcsolat azonban már jelen van a keresésben, a kérésben és az adakozás kísérletében. Ahogy nő a jelentősége, maga a munka is kezdi magában hordozni valamit abból a beteljesülésből, amelyre vágyunk. Már most gondoskodunk a kapcsolatról.
A vágyakozás, amely tovább mélyül
Ezen az úton az ember egyszerre érezhet hálát és azt a tartós érzést, hogy még van tennivaló. A szív látja, mennyire korlátozott még az adakozása. Még az őszinte erőfeszítés után is felfedezi az önmagával való törődés egy újabb rétegét. A teljesebb kapcsolat iránti vágy újra és újra felébred.
Ez a nyugtalanság életet hordozhat, ha a kapcsolat értékéből fakad. Azért akarunk többet, mert a kapcsolat fontos. Magában a vágyakozásban is van elégedettség, annak tudatában, hogy vágyunk olyan célra talált, amelyért érdemes elmélyülnie.
Mégis hagynunk kell, hogy a munka azon a mélységen bontakozzon ki, amely valóban a sajátunk. A másik ember önállóságának fejlesztésére irányuló kívánság nem igazolhat nyomásgyakorlást. Saját türelmetlenségünk nem érlelheti meg a szívet egyik napról a másikra. Az élő vágynak a saját részvételén keresztül kell növekednie.
Lesznek reggelek, amikor a „Ha én nem vagyok magamért, ki van értem?” szavai nehéznek érződnek. Inkább azt szeretnénk, ha hordoznának bennünket. Lesznek esték, amikor a „Nincs más Rajta kívül” távolinak tűnik, és szinte lehetetlen megtartani a bizonytalanság fájdalma mellett. Mindkét tapasztalatot bevihetjük a munkába anélkül, hogy úgy tennénk, mintha már feloldottuk volna őket.
Megtehetjük a ránk tartozó erőfeszítést, és kérhetjük azt, amit nem tudunk megadni önmagunknak. Kereshetjük azokat az embereket, akik segítenek emlékeznünk, és felajánlhatjuk nekik saját, tökéletlen készségünket. Akkor is a kapcsolatban maradhatunk, amikor a megértésünk még hiányos.
Talán itt kezdi a szív először felismerni a két kijelentés mélységét. Helytállásra kapok hívást, mert a válaszom számít. A Teremtőhöz fordulok, mert Tőle származik az élet, amelyben állok. A szabadságomnak van hová fordulnia, a függésemben pedig van hely egy élő, választó én számára.
Olyan kapcsolatra vágyunk, amelyben semmi sem vész kárba abból, ami értékes bennünk: a nehézségek árán kivívott erő, a szükség által feltárt gyengédség és a vágy, amely megtanult kérni. Mindezt egyetlen szándék felé visszük. És ahogy megtanuljuk szabadon odaadni magunkat ennek a szándéknak, a felelősség és a bizalom ugyanabban a szívben kezd együtt mozdulni.
Vélemény, hozzászólás?