A cél fontossága

„Kérdés: Hogyan lehet helyesen felépíteni azt a vágyat, hogy »az adakozás érdekében kapjunk«?

Válasz: Az adakozás érdekében kapni rendkívül nehéz dolog, és egyelőre nem érdemes ezen gondolkodni. Az első feladatunk az, hogy az egónk fölé emelkedjünk. Az pedig, hogy az egónkat is »az adakozás érdekében« használjuk, már igen magas követelmény.

Megjegyzés: De a saját természetünk elhagyása sem kevésbé »magas követelmény«.

Válasz: Nem, ez jóval alacsonyabb szint. Minden azzal kezdődik, hogy az ember lenullázza önmagát a csoport előtt. A növekedés és a cél fontosságának felhalmozódása, a Lo Lishma (nem az Ő nevéért) nevű szint még az egón belül megy végbe, miközben az ember fokozatosan halad afelé, hogy kilépjen belőle.

Az egóból való kilépést a Machsom (gát) átlépésének nevezzük: ez egy feltételes határ a két világ, az anyagi és a spirituális között. Ezután az ember emelkedni kezd az »adakozás az adakozás érdekében« szintjein, eléri az ötödik, legmagasabb szintet, és csak később jut el a »megszerzés az adakozás érdekében« szintjére.

Kérdés: És ha nincs bennem vágy arra, hogy másokkal összekapcsolódjak, akkor mi történik?

Válasz: Senkiben sincs meg ez a vágy. A szükség azonban kötelez rá. Ha el akarod érni az élet célját, mindezen keresztül kell menned; ha pedig nem, akkor akaratod ellenére kell majd végigmenned rajta. Kezdetben nincs benned vágy arra, hogy az egóddal szemben dolgozz: teljesen egészséges ember vagy. A cél fontossága azonban arra kötelez, hogy elkezdj vele szemben dolgozni.”

Rav Dr. Michael Laitman szavaiból, a szentpétervári kongresszus harmadik napjának 5. leckéjéből, 2014. szeptember 21.

Van abban valami különös szomorúság, amikor minden erődet az életnek adod, mégis úgy érzed, hogy igazán még el sem kezdtél élni. Dolgozol, teljesíted a kötelességeidet, leküzdöd a nehézségeket, és azt mondogatod magadnak, hogy az értelem majd később érkezik. Később, amikor lesz elég pénz. Később, amikor valaki végre felismeri az értékedet. Később, amikor eltűnik a távolság aközött, aki vagy, és aki lenni szeretnél. Közben pedig telnek a napok. A szív belefárad abba, hogy folyton várakozásra kérik.

A cél fontossága ezt a szomorúságot érinti meg. Az, amit a legértékesebbnek tartunk, meghatározza, hogyan éljük meg a nekünk adatott órákat. Egy cél miatt úgy érezhetjük, hogy a jelen csupán ár, amelyet egy jövőbeli jutalomért kell megfizetnünk. De olyan közel is kerülhet a szívünkhöz, hogy a felé tett legkisebb őszinte mozdulat is magában hordoz már valamit a beteljesüléséből. A spirituális életben ez annak felfedezését jelenti, hogy a Teremtővel való kapcsolat keresése maga is élő kapcsolattá válhat. Az úti cél kezd megjelenni magában az útban.

Ez a lehetőség nem szünteti meg a nehézséget. Azt változtatja meg, hogy mit jelent számunkra a nehézség. Amikor magát a kapcsolatot értékeljük, a gondozására fordított erőfeszítés többé nem üres várakozás. Már azelőtt is valami értékes történik bennünk, hogy tisztán látnánk, még akkor is, amikor a vágyakozásunk válasz nélkül marad.

Amit a szív az első helyre tesz

Minden életnek van középpontja, akár tudatosan választottuk, akár hagytuk, hogy a szokás alakítsa ki. Figyelmünk újra meg újra visszatér hozzá. Félelmeink köré gyűlnek. Sikereinket és csalódásainkat a követelményeihez mérjük. Aki a gazdagságot helyezi a középpontba, az az élet jelentős részét a nyereség és a veszteség kérdésén keresztül tapasztalja meg. Aki az elismerésért él, egy pillanatnyi helyeslésért feláldozhatja a kényelmét, a pénzét és a nyugalmát. A tárgy változik, a mozgatórugó azonban ismerős: az irányítja az embert, ami a legfontosabbnak tűnik számára.

A fontosság tehát több puszta véleménynél. Beszélhetünk szépen a szeretetről, miközben minden beszélgetésünket annak a vágynak rendeljük alá, hogy nekünk legyen igazunk. Dicsérhetjük a nagylelkűséget, miközben napjainkat a saját előnyünk védelme köré szervezzük. A szív abból mutatja meg, mit helyez előtérbe, hogy mit hajlandó szolgálni, minek az elvesztését nem bírja elviselni, és mire emlékszik akkor, amikor senki sem figyeli.

Fájdalmas lehet őszintén megvizsgálnunk a célunkat. Rádöbbenünk, hogy vágyakozásunk mekkora részét vettük át a körülöttünk élőktől. Arra vágytunk, amit csodáltak, attól féltünk, amit elítéltek, és olyan eredményeket hajszoltunk, amelyek értékét soha nem álltunk meg megkérdőjelezni. Néha azért érezzük magunkat kimerültnek, mert egész életünkben valaki más sikerfogalmának próbáltunk megfelelni.

Ez a felismerés mégis teret nyit a választásnak. Elkezdhetjük megkérdezni, mi érdemli meg egy emberi élet odaadását. Mi felé közeledhetnénk anélkül, hogy minden el nem ismert erőfeszítésünket hiábavalónak éreznénk? Milyen beteljesülés mélyítené el a szeretetre való képességünket? A spirituális keresésben ezek a kérdések a Teremtő felé, az élet forrása felé vonzzák a szívet, és afelé, hogy képessé váljon egy adakozáson alapuló kapcsolatra.

Amikor az erőfeszítés kezdi magában hordozni a jutalmát

Rendszerint az erőfeszítés és a jutalom külön helyet foglal el. Valami nehezet teszünk azért, hogy valami kívánatoshoz jussunk. A munka itt van, az elégedettség máshol. Ha a kívánt eredmény elmarad, keserűen tekinthetünk vissza mindarra, amit befektettünk. Csalódásunk az eredményre vonatkozik, de visszafelé is hat, és mintha magát az erőfeszítést is megfosztaná az értékétől.

Másféle tapasztalat is lehetséges. Gondoljunk valakire, aki olyan mélyen szeret egy mesterséget, hogy már a gyakorlása is egyfajta beteljesülést jelent számára. A fejlődés továbbra is fontos. Vannak bosszúságok, befejezetlen munkák és megerőltető órák. Mégsem tekinti elveszettnek a mesterségbeli tudás megszerzését megelőző valamennyi órát. A célból valami már magában a tevékenységben is jelen van.

Egy spirituális cél is így léphet be az életünkbe. Ha a Teremtővel való kapcsolat csak azért fontos, mert rendkívüli élvezetet várunk tőle, akkor a mai erőfeszítésünk továbbra is üzlet maradhat. A fizetség reményében viseljük el a keresést. Amikor azonban maga a kapcsolat válik értékessé, a keresés vágya, a meghallására tett kísérlet és a változásra való készség önálló értéket kezd hordozni. Már ekkor is azt a kapcsolatot gondozzuk, amelyre vágyunk.

Ez finom változás. Nem idézhetjük elő azzal, hogy megparancsoljuk magunknak: érezzük boldognak magunkat. Úgy növekszik, ahogy a cél fontosságának érzése növekszik bennünk. Az ember továbbra is érezhet fáradtságot, bizonytalanságot vagy bánatot. Ezek alatt az érzések alatt mégis ott lehet egy csendes felismerés: ez az őszinte erőfeszítés ahhoz tartozik, amit szeretek. Olyasmit teszek, aminek már most jelentősége van.

A cél így közelebb került anélkül, hogy kisebbé vált volna. Továbbra is teljesebb kapcsolatra vágyunk, de többé nem kell spirituálisan üresnek tekintenünk a jelent. A Teremtő felé fordulás maga is a kapcsolat részévé vált.

Az első vágy lehet az, hogy vágyni akarjunk

Sokan szembesülnek egy kellemetlen igazsággal, amikor egy magasabb célért próbálnak élni: nem vágynak rá annyira, amennyire szerintük kellene. Értik a szavakat. Csodálják a lehetőséget. Aztán jön egy hétköznapi csalódás, és a szívet elönti a büszkeség, a sértettség vagy a kényelem iránti igény. A nagy cél elhalványul.

Ezt személyes kudarcként élhetjük meg. Összevetjük tényleges vágyainkat a legmagasabb rendű meggyőződéseinkkel, és olyan távolságot találunk közöttük, amelyet puszta erővel nem tudunk áthidalni. Még az ima is nehéznek tűnhet, mert hiányzik a legmélyebb kérés. Az ajkunkkal közelséget kérhetünk, miközben a szívünk könnyebb körülményekért és megnyugtatásért fohászkodik.

Még itt is lehetséges az őszinteség. Kérhetjük magát a vágyat. A vágyakozás hiányát is bevihetjük a kapcsolatba: nem tudom, hogyan értékeljem azt, ami igazán fontos. Látom, milyen könnyen megfeledkezem róla. Segíts, hogy képessé váljak olyan kapcsolatra vágyni, amely túlmutat a saját közvetlen hasznomon.

Ez az ima előzi meg a teljesebb imát. Mielőtt a szív teljes erejéből kérhetné az átalakulást, talán azt kell kérnie, hogy szükségét érezze az átalakulásnak. A vágy hiánya így olyasmivé válik, amit elismerhetünk, és amivel dolgozhatunk, ahelyett, hogy hangzatos szavak mögé kellene rejtenünk.

Van valami gyengédség az ilyen kezdetben. Nem kell eleve belső teljességgel megérkeznünk. Már az a kívánság is valódi kiindulóponttá válhat, hogy ne éljünk tovább ilyen beszűkülten. A fordulás őszintesége számít, bármilyen kicsinek érezzük is.

Akik segítenek emlékeznünk

Egy cél fontosságát ritkán tudjuk egyedül fenntartani. Környezetünk folyamatosan szól hozzánk, gyakran szavak nélkül. Megmutatja, mi érdemel csodálatot, mi számít kudarcnak, és mely vágyak észszerűek. Magunkba szívjuk az értékrendjét, míg végül a sajátunknak érezzük.

Ez a hatás az összehasonlításhoz és a megszerzéshez láncolhat bennünket. De abban is segíthet, hogy gondját viseljük egy célnak, amelyet pillanatnyi érzéseink még nem képesek fenntartani. Olyan emberek között, akik becsülik a nagylelkűséget és a kapcsolódást, egy másik lehetőség érzelmileg is jelenvalóvá válik. Másvalaki őszintesége felébreszti a miénket. Kitartása súlyt ad egy célnak, amely már távolinak kezdett tűnni.

Az ilyen közösség különösen akkor fontos, amikor nincs világos spirituális érzékelés, amely bátorítana bennünket. Kísértést érezhetünk arra, hogy az elköteleződéssel megvárjuk a bizonyosságot. A körülöttünk élők azonban segíthetnek cselekedni akkor is, amikor ez a bizonyosság hiányzik. Bátorítást meríthetünk a törődésükből, hozzájárulhatunk az erőfeszítéseikhez, és felfedezhetjük, hogy a részvétel által a saját készségünk is növekszik.

A kapcsolat kölcsönös. Nem fordulhatunk másokhoz csupán azért, hogy ihletet merítsünk belőlük. Mi is segítünk megteremteni azt a légkört, amelyből mindenki erőt kap. A figyelmes meghallgatás, a jelenlét akkor is, amikor alábbhagy a lelkesedés, és a másik ember küzdelmének észben tartása mind tartalommal tölti meg azt a fontosságot, amelyet állításunk szerint közösen tulajdonítunk a célnak.

A közösség ereje megkülönböztető képességet is kíván. A közös meggyőződés sok mindent fontossá tehet az érzéseinkben, olyasmit is, ami nem érdemli meg az odaadásunkat. Újra meg újra fel kell tennünk a kérdést, mit eredményez a köztünk lévő kötelék. Segít felelősséget vállalnunk? Elmélyíti a törődést, és teret hagy az őszinte kérdéseknek? Kényszer nélkül ösztönzi a belső fejlődést? A közösség akkor szolgálja a célt, ha segít az embernek képessé válni a szabadon választott adakozásra.

Néha egyetlen ember apró, feltűnés nélkül tett erőfeszítése is elég ahhoz, hogy visszaadja valaki más bátorságát. Talán soha nem tudjuk meg, milyen sokszor segített saját készségünk másvalakinek felidézni, miért is indult el.

Amikor a cél rejtve marad

Fájdalmas kérdés kíséri a spirituális keresőt: ha a Teremtővel való kapcsolat ennyire fontos, miért nem érezzük félreérthetetlenül? Miért kell a szívnek a bizonytalanságon át felé nyúlnia? Csábító azt képzelni, hogy egyetlen mindent elsöprő feltárulás mindent megoldana, és erőfeszítés nélkülivé tenné az odaadást.

A mindent elsöprő élvezet azonban nem feltétlenül tenne szabaddá bennünket. Ha a vonzereje ellenállhatatlan volna, talán ugyanazzal a mohósággal hajszolnánk, amellyel most a kényelmet vagy az elismerést keressük. Nagyobb kielégülést találtunk volna anélkül, hogy a megszerzéshez való viszonyunk megváltozott volna. Továbbra is az a vágy irányíthatna bennünket, hogy magunknak szerezzünk.

Az elrejtés ezért a spirituális fejlődésen belüli védelem egyik formájaként is érthető. Teret hagy a szándék felépítésére, mielőtt magával ragadna bennünket a beteljesülés. Ellenállhatatlan vonzás hiányában elkezdhetjük megkérdezni: csak azért értékeljük-e a kapcsolatot, amit kapunk tőle, vagy képessé szeretnénk válni arra, hogy adjunk benne?

Az a belső védelem, amelyre szükségünk van, annak képessége, hogy a vágy előtt megálljunk, és megválasszuk a válaszunkat. A spirituális nyelv ezt olykor szűrőnek nevezi: ellenállás annak, hogy kizárólag önmagunkért kapjunk. Célja, hogy az élvezet összeegyeztethető legyen az adakozó szándékkal. Az ember megtanul törődni azzal, hogyan hat a megszerzés magára a kapcsolatra.

Ez nem jelenti azt, hogy minden fájdalmas eseményt jótékonynak kell neveznünk, vagy hogy a szenvedést tétlenül kellene elviselnünk. A munka a spirituális célhoz való belső viszonyunkra irányul. Ahelyett, hogy minden fátyol azonnali eltűnését követelnénk, erőt kérhetünk ahhoz, hogy teljesebb feltárulással találkozhassunk anélkül, hogy elveszítenénk a szeretet szabadságát. A kérdés így a vágyakozás mellett a felkészültségről is szól.

Felelősségvállalás a bizalmon belül

Két meggyőződés találkozik a spirituális életben. Az egyik közvetlenül a mi kezünkbe helyezi a felelősséget: senki sem hozhatja meg helyettünk a belső döntésünket. A másik a Teremtőt ismeri el a valóság mögött álló egyetlen forrásként. Eleinte lehetetlennek tűnhet a kettőt együtt tartani. Ha minden ebből a forrásból ered, mi marad nekünk tennivalóul? Ha számít az erőfeszítésünk, hogyan bízhatunk egy nálunk nagyobb vezetésben?

Megpróbálhatunk úgy menekülni e feszültség elől, hogy elhagyjuk az egyik oldalt. Kinevezhetjük magunkat minden egyedüli létrehozójának, és bezárhatjuk a szívünket a ráutaltság előtt. Vagy a bizalommal mentegethetjük a saját visszahúzódásunkat. Várunk, elkerüljük a szükséges erőfeszítést, és tétlenségünket elfogadásnak nevezzük.

Az élő kapcsolat többet kér tőlünk. Annak komolyságával cselekszünk, akinek számít a részvétele. Megválasztjuk a környezetünket, segítséget keresünk, megvizsgáljuk a szándékunkat, és megtesszük azt az erőfeszítést, amelyre ma képesek vagyunk. E tevékenységen belül olyan változást kérünk, amelyet pusztán akaraterővel nem tudunk létrehozni. A kérést előkészíthetjük; a szív átalakulásának nem parancsolhatunk.

A cél az, hogy a felelősséget és a bizalmat egyetlen szándékban egyesítsük. Erőfeszítésünknek nem kell azzal végződnie, hogy értelmetlennek nyilvánítjuk. A Teremtő jelenlétének nem kell eltüntetnie az embert. A kapcsolat teljesebbé válik, ahogy az ember tudatosan részt vesz benne, és felébredt vágyát összhangba hozza az adakozás minőségével.

Méltóság rejlik ebben a megértésben. Kérdéseinkkel és erőnkkel együtt állhatunk a kapcsolatban. Nem kell úgy tennünk, mintha tehetetlenek volnánk. A szabadon választott szeretetnek olyan mélysége van, amellyel a puszta engedelmesség nem rendelkezhet. Feladatunk annak a szabadságnak a kifejlesztése, amely által ez a választás valósággá válik.

Közelség azáltal, ahogyan szeretünk

Mit jelent közeledni a Teremtőhöz? A fizikai távolság erre nem ad választ. Állhat valaki egy másik ember mellett úgy, hogy belül mégis távol marad tőle. Nagy távolságok által elválasztott emberek olyan mélyen osztozhatnak egy szándékban, hogy közelinek érzik egymást. Spirituális értelemben a közelséget a tulajdonságok hasonlóságán keresztül értjük meg.

A formák azonosságának elve gyakorlati értelmet ad a célnak. Amilyen mértékben kifejlesztjük az adakozás szándékát, belül annyival kerülünk nagyobb összhangba a Teremtőnek tulajdonított minőséggel. A közelség attól függ, hogyan használjuk a vágyat. A kérdés túlmutat érzéseink intenzitásán, és arra irányul, hogyan viszonyulunk egymáshoz.

Egy erős érzelem érintetlenül hagyhatja az önzésünket. Érezhetjük magunkat emelkedettnek, miközben továbbra sem vagyunk hajlandók meghallgatni, megbocsátani vagy lemondani valamely előnyünkről. Ezért a cél fontosságának fokozatosan befolyásolnia kell jellemünk hétköznapi megnyilvánulásait. Vágyakozásunk akkor válik tartalmasabbá, amikor megkérdezzük, mit kíván attól az embertől, aki vágyakozik.

Ez a munka sokat követel, mert a vágy nem tűnik el. Továbbra is élvezetre, elismerésre és biztonságra vágyunk. A változás az ezeket a vágyakat vezető szándékot érinti. Támogathatja-e a megszerzés a törődésen alapuló kapcsolatot? Szolgálhatnak-e az erősségeink valamit, ami túlmutat saját kielégülésünkön? Maradhatunk-e teljesen elevenek úgy, hogy közben egyre kevésbé ural bennünket az az igény, hogy minden körülöttünk forogjon?

A cél az adakozásban való érett részvétel. Egyéniségünknek feladata van ebben. A szív nagyobb kapcsolódásra válik képessé, ahogy megtanulja saját mélységét, kitartását és érzékenységét e kapcsolat szolgálatába állítani.

A hétköznapi életbe átvitt cél

A cél fontossága azokban az órákban kerül próbatételre, amelyek a legkevésbé tűnnek különlegesnek. Egy csendes pillanatban őszintén beszélhetünk a szeretetről, majd nyerssé válhatunk, ha félbeszakítanak. Vágyhatunk spirituális közelségre, miközben észre sem vesszük azt, akinek a figyelmünkre van szüksége. A törekvés és a viselkedés közötti távolság a mindennapi életben válik láthatóvá.

Itt kezdhet a cél megjelenni az eszközökben. A megélhetés biztosítása, a családról való gondoskodás, egy kötelesség teljesítése és a másik emberrel folytatott beszélgetés egyaránt alkalmat kínál a szándékunk megvizsgálására. A külső cselekvés ismerősnek tűnhet. Belül azonban feltehetjük a kérdést, hogyan végezhetnénk nagyobb őszinteséggel és törődéssel.

Tegyük fel, hogy valaki, aki közel áll hozzánk, beszélni kezd, miközben mi a saját terveinkkel vagyunk elfoglalva. Késztetést érzünk arra, hogy sürgessük. Ha fontos a kapcsolat, van valami konkrét, amivel dolgozhatunk: a türelmetlenség, amelyet elismerhetünk, a figyelem, amelyet felajánlhatunk, az a kis tér, amelyet a másik ember valóságának adhatunk. Nem oldottuk meg egész természetünk kérdését. Egyetlen találkozásban helyet adtunk a célnak.

Vagy rájövünk, hogy főként a dicséretért cselekedtünk. Ez a felismerés fáj, mert feltárja az eszményünk és a tényleges indítékunk közötti különbséget. Ugyanakkor pontos változtatási kéréssé is válhat. Ahelyett, hogy védekeznénk, visszatérhetünk ahhoz a célhoz, amelyet szolgálni szeretnénk, és egy kicsivel nagyobb őszinteséggel újra megpróbálhatjuk.

Nem kell elhagynunk hétköznapi felelősségeinket ahhoz, hogy fontossá tegyük a célt. Legmélyebb célunkat kell belevinnünk az e felelősségekhez való viszonyunkba. Egy spirituális törekvést az a gondosság tesz hitelessé, amellyel az ember él.

Az egyre növekvő vágyakozás

Ha maga az erőfeszítés is beteljesülést adhat, miért érezzen továbbra is hiányt a szív? Mert egy élő kapcsolat egyszerre képes magában hordozni a hálát és a vágyakozást. Becsben tarthatjuk a most elérhető kapcsolatot, miközben felismerjük, mennyivel mélyebben szeretnénk belépni abba.

Van olyan fájdalmas elégedetlenség, amely azt mondja, értéktelenek vagyunk, amíg el nem érünk valamiféle elképzelt tökéletességet. És létezik a szeretet vágyakozása is, amely azért akar többet adni, mert fontos neki a kapcsolat. Az első minden kezdetet szégyenteljessé tehet. A második lehetővé teszi, hogy megbecsüljük a kezdetet anélkül, hogy ürüggyé tennénk a megállásra.

A fejlődés gyakran olyan vágyakat tár fel, amelyeket korábban észre sem vettünk. Tudatosul bennünk, mennyi dicséretet várunk, milyen gyorsan védekezünk, mennyire feltételes marad a nagylelkűségünk. A felfedezés visszaesésnek tűnhet. Indítékaink tisztább meglátása mégis őszintébbé teheti a munkánkat. Most már tudunk valami konkrétat, amit bevihetünk az erőfeszítésünkbe és az imánkba.

Ezt a fejlődést nem lehet ráerőltetni másra, és önmagunkban sem siettethetjük megvetéssel. A vágy ismételt választások, támogatás és belső tisztázás révén érik. Vannak időszakok, amikor elevennek érezzük a munkát, és olyanok is, amikor a hozzá való visszatérés szinte minden rendelkezésünkre álló erőnket igénybe veszi.

Ezeken a nehéz napokon a cél fontossága szerény formában jelenhet meg. Keressük azt a társaságot, amely segít emlékeznünk. Hangzatos kérés helyett őszinte kérést fogalmazunk meg. Elvégezzük a gondoskodás egy szükséges cselekedetét. Irányt adunk a következő órának. A szív talán még mindig fáj, de fájdalma már tudja, hová forduljon.

A mai napot az igazán fontosnak szentelni

Nem mindig választhatjuk meg, mit fogunk érezni, amikor eljön a reggel. Azt azonban elkezdhetjük megválasztani, hogy mire segítünk emlékezni egymásnak, mely vágyakat tápláljuk, és mire fordítjuk azt az erőfeszítést, amelynek megtétele ránk tartozik. Idővel ezek a választások súlyt adnak a célnak a szívben.

Talán az a legmélyebb félelmünk, hogy teljesen feléljük önmagunkat, és rájövünk: olyasvalaminek adtuk az életünket, ami túl kicsi ahhoz, hogy befogadja. Ez a félelem őszinte választ érdemel. Olyan célra van szükségünk, amely méltó a szeretetre való képességünkhöz, amely belenyúlik a jelenbe, és arra kér, hogy nyitottabban álljunk az élet rendelkezésére.

Amikor a Teremtővel való kapcsolat értékessé válik, az előttünk álló munkában is kezdjük felismerni a hívását. Kérjük a hiányzó vágyat. Elfogadjuk mások segítségét, és annyi erőt adunk nekik, amennyit csak tudunk. Felelősséget vállalunk anélkül, hogy azt képzelnénk, egyedül is át tudjuk alakítani önmagunkat. E mozdulatok mindegyikében már elkezdett formát ölteni a kapcsolat.

A szív talán még mindig azt suttogja, hogy óriási a távolság. Elismerhetjük ezt a távolságot, és hűek maradhatunk a következő őszinte lépéshez. Aki adni vágyik, és segítséget kér ahhoz, hogy képessé váljon az adakozásra, máris valami valóságosat hoz a világba.

Ekkor ez a nap minden befejezetlenségével együtt értékessé válik. A ma nyújtott törődés a célhoz tartozik. A ma megfogalmazott őszinte kérés is hozzá tartozik. És hozzá tartozik az az erőfeszítés is, amellyel a feledés után visszatérünk. Azt tanuljuk, hogyan éljünk azon a célon belül, amelyet keresünk, és hogyan helyezzünk önmagunkból egyre többet, szabadon és szeretettel ebbe az élő kapcsolatba.