Az Alkotó feltárására képes edény kifejlesztése

„….. A hiány a legfontosabb, és ezt nevezzük Klinek [edénynek], amely befogadja a betöltést. A betöltés mértékét a hiány nagysága határozza meg.

Ebből következik, hogy ha pontosan ugyanaz a betöltés — sem több, sem kevesebb —, az egyik ember élvezi, gyönyörködik benne, boldog, és nem talál szavakat örömének kifejezésére, míg a másik úgy érzi, hogy semmiféle öröme nincs, amely éltetné a lelkét, és néha úgy érzi, mintha elege lenne magából az életből, mert nem lát semmilyen célt az életében…”

RABASH, Vegyes feljegyzések, 137. A hiány a Kli [edény]

Elérkezik egy pont a spirituális úton, amikor az ember kezdi megérteni, hogy az Alkotó nem azért rejtőzik, mert nem akar feltárulni.

A felső bőség nincs bezárva egy ajtó mögé. A fény nem tartja vissza magát. Az Alkotót nem kell rábeszélni, meglágyítani vagy meggyőzni arról, hogy közeledjen. Az Ő oldalán nincs ellenállás.

Mi mégsem érzékeljük Őt.

Tanulunk. Keresünk. Kérünk. Néha minden erőnkkel felkiáltunk, a szív mégis üres marad. Csodálkozunk, miért nem érkezik válasz. Azt kérdezzük, mit kell még mondanunk, milyen nagyobb erőfeszítést kell tennünk, és milyen hangosan kell kopogtatnunk.

Azután megérkezik a válasz — nem a várt betöltésként, hanem olyan felismerésként, amely a munka egész irányát megváltoztatja:

A fény jelen van. Az edény hiányzik, amely képes feltárni azt.

A feltárulás az edénytől függ

Bármit is kívánunk elérni, először azt az edényt kell megvizsgálnunk, amelyben elérhetjük. Ez még a hétköznapi életben is igaz. Az ember nem élvezhet olyasmit, amire nincs vágya. A pompás étel semmit sem jelent annak, akinek nincs étvágya. A zene nem indítja meg azt a fület, amely nem tanult meg hallani. Szeretet veheti körül az embert, mégis érzékelhetetlen maradhat, ha a szívében nincs hely annak befogadására.

A spirituális elérés ugyanezen elv szerint működik, de végtelenül mélyebb szinten.

Az Alkotóról, az örökkévalóságról, a tökéletességről, a hozzátapadásról, a szeretetről és az adakozásról beszélünk. Azt halljuk, hogy a felső fény betölti a teljes valóságot. Hihetünk ezeknek a szavaknak, sőt lelkesíthetnek is bennünket. De hallani az Alkotóról nem ugyanaz, mint birtokolni azt az edényt, amelyben Ő feltárulhat.

Az Alkotó feltárulása nem egy természetfeletti kép megjelenése a fizikai szemünk előtt. Hanem az adakozás minőségének feltárulása az emberben. Az Alkotó akkor válik érzékelhetővé, amikor a teremtmény a Vele megegyező belső formát fejleszt ki.

Az edénynek ezért a fényhez hasonlóvá kell válnia.

Ez a formaazonosság törvénye. Valamit olyan mértékben érzékelünk, amilyen mértékben osztozunk a tulajdonságaiban. Ha az Alkotó tiszta adakozás, bennünket pedig az önmagunkért való megszerzés vágya irányít, akkor a köztünk lévő rejtettség nem földrajzi természetű. A tulajdonságok különbsége választ el bennünket.

Az Alkotó közel van — végtelenül közel —, mi azonban ellentétesek vagyunk Vele.

Az edény az ellentétes anyagból épül

Az ember kapni akarás. Ösztönösen mindent aszerint mérünk, milyen örömet vagy fájdalmat okoz nekünk. Még legmagasztosabb törekvéseink is titokban ugyanazon kérdés körül foroghatnak: Mit kapok én ebből?

Vágyhatunk az Alkotóra azért, mert úgy képzeljük, hogy betölti az ürességünket, értelmet ad az életünknek, megszünteti szenvedésünket, bizonyosságot ad, és örök élvezetben részesít. Őszintén vágyódhatunk a spiritualitásra, miközben továbbra is a magunk számára megszerezhető legnagyobb nyereségként értelmezzük.

Az Alkotó feltárására képes edény azonban nem maradhat az önös haszon edénye. Meg kell szereznie az adakozás szándékát.

Itt rejlik a spirituális fejlődés nagy paradoxona: az adakozás edényét a kapni akarásból kell felépíteni. Nem kapunk kiindulásként valamiféle második, természeténél fogva önzetlen természetet. Azt a vágyat kell kézbe vennünk, amely folyton befelé fordul, és fokozatosan új irányt kell adnunk neki.

Ezért érezhetjük szenvedésnek az edény felépítését.

Az embernek nemcsak a betöltés hiányzik; el kell jutnia odáig is, hogy olyan betöltésre vágyjon, amelyet az adakozás érdekében használ fel.

A hiány tehát kettős. Nem rendelkezem a fénnyel, és még azzal a szándékkal sem rendelkezem, amellyel a fényt helyesen befogadhatom.

Az Alkotót akarom — de valóban Őt akarom, vagy azt, amit elképzelésem szerint adni fog nekem?

Hozzátapadást akarok — de kész vagyok-e hasonlóvá válni Ahhoz, akihez hozzá akarok tapadni?

Szeretetet kérek — de szeretni akarok, vagy csupán azt akarom érezni, hogy szeretnek?

Ezek a kérdések nem elítélik az embert. Felépítik az edényt.

Miért tövisekkel kezdődik az út

Minden valódi elérés az ellentétének felismeréséből születik. Nem érhetünk el hozzátapadást anélkül, hogy felfedeznénk az elkülönülést. Nem juthatunk el az adakozáshoz anélkül, hogy feltárnánk, mennyire teljesen ural bennünket a megszerzés. Nem fejleszthetünk ki valódi igényt az Alkotóra, amíg megelégszünk egy Róla alkotott, az ego vágyai szerint formált képzeletbeli változattal.

Ezért az út tövisekkel kezdődik.

A tövisek az eléréshez szükséges hiányok. Azok a fájdalmas pontok, ahol az ember felfedezi, hogy jelenlegi edénye nem képes befogadni az előtte álló spirituális fokozatot.

Eleinte ez elutasításnak érződik. Az ember azt gondolhatja: „Azért jöttem ide, hogy közeledjek az Alkotóhoz. Miért leszek egyre zavarodottabb, ellenállóbb és üresebb? Miért látok több önzést magamban, mint korábban?”

Az újonnan feltárult sötétség azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ember távolabb került az Alkotótól. Lehet, hogy az edény egy mélyebb rétege lépett be a munkába.

Amíg nem tárult fel, nem lehetett korrigálni.

Egy magasabb spirituális fokozathoz nagyobb hiány szükséges, ahogyan a gazdagabb étkezéshez is nagyobb étvágy kell. A töviseket nem azért kapjuk, hogy elpusztítsanak bennünket. Feltárják a következő eléréshez szükséges éhséget.

Ám óvatosnak kell lennünk: ez nem jelenti azt, hogy szenvedésre kellene vágynunk. Az ember soha ne kérjen nagyobb akadályokat, és ne képzeljen el rosszabb állapotokat. A jóra kell gondolnunk — az Alkotóra, a hozzátapadásra, a szeretetre, az adakozásra, a korrekcióra és a tökéletességre.

Az út magától feltárja a szükséges hiányokat. A mi munkánk nem a sötétség létrehozása, hanem az, hogy amikor a sötétség megjelenik, továbbra is a fény felé irányuljunk.

A betöltés már bőségben létezik

Természetes ösztönünk, hogy a betöltés miatt aggódjunk. Válaszol-e nekem az Alkotó? Eljön-e a fény? Elérem-e a spiritualitást? Megszabadulok-e valaha ebből az állapotból?

A kabbalisták azonban megfordítják ezt az aggodalmat: a betöltés bőségben — nagy bőségben — létezik. Legfőbb gondunknak az edénynek kell lennie.

A felső fokozat már tartalmazza az összes választ, betöltést és korrekciót, amelyre a teljes úton, a korrekció végéig szükségünk van. Nem üres. Nem távoli. Nem bizonytalan abban, hogy segítsen-e nekünk.

A megfelelésre vár.

A felső fokozat és az ember közötti nyílás akkor jelenik meg, amikor az ember vágya és kérése megfelel annak, amit a felső fokozat tartalmaz. Amikor az edény és a fény összeillik, a nyílás azonnal létrejön.

Ezt nehéz lehet elfogadni, mert a munkát bennünk helyezi el. Könnyebb elképzelni egy távoli Alkotót, aki nem hajlandó válaszolni, mint felfedezni, hogy még mindig nem tudjuk, mit kérjünk.

Ez a felismerés azonban mélységes reményt is ad. Ha az Ő oldalán nincs akadály, akkor egyetlen őszinte, az edény felépítésére irányuló erőfeszítés sem vész kárba. Minden tisztázás, minden kísérlet az önmagunkkal való törődés fölé emelkedésre, minden visszatérés a célhoz és minden korrekcióért szóló fohász hozzájárul annak a helynek a kialakulásához, ahol a feltárulás megtörténhet.

Nem a Mennyet próbáljuk erővel megnyitni.

Azt az érzéket építjük, amellyel a Menny érzékelhető.

Az ima a kérés felépítése

Az imát gyakran úgy képzeljük el, mint kopogtatást az Alkotó ajtaján: kérünk, könyörgünk, ismétlünk, sírunk, és reméljük, hogy végül beleegyezik abba, hogy megadja, ami hiányzik.

De ha az Alkotó abszolút szeretet és adakozás, miért kellene meggyőznünk?

Az ima valódi értelme nem az, hogy Őt megváltoztassuk. Hanem az, hogy a kérést változtassuk meg.

Imádkozni azt jelenti, hogy megítéljük önmagunkat: megvizsgáljuk a vágyat, felfedezzük, mire törekszik valójában, és nagyobb összhangba hozzuk a korrekció céljával. Az ima az a belső munka, amelynek során a céltalan kiáltás spirituális edénnyé válik.

Amikor az ember a helyes dolgot kéri, a helyes edényt építi.

Tegyük fel, hogy sötétségben vagyok, és csak azért imádkozom, hogy a sötétség tűnjön el. Lehet, hogy még nem korrekciót kérek; talán csupán azt, hogy ismét jól érezzem magam. Ha azt kérem az Alkotótól, hogy adja vissza a tegnapi lelkesedést, lehet, hogy csupán egy kellemes, egoista motiváció visszatérését kérem.

Fokozatosan egy érettebb ima születik:

„Ne csupán szüntesd meg ezt az állapotot. Használd fel arra, hogy közelebb vigyél az adakozás minőségéhez.”

„Ne egyszerűen kellemes érzéseket adj, hanem erőt ahhoz, hogy továbbra is Feléd irányuljak.”

„Korrigáld a vágyamat, hogy megkönnyebbülés helyett hozzátapadást keressek.”

„Add meg nekem a cél fontosságát akkor is, amikor a kapni akarásom semmilyen jutalmat nem talál benne.”

A helyes ima nem szépen megfogalmazott mondat. Olyan vágy, amely felvette az eljövendő korrekció formáját.

Miért tűnik úgy, hogy egyes imák válasz nélkül maradnak

A szülők örömmel adják meg gyermeküknek azt, ami valóban a javára válik. Ha azonban a gyermek valami ártalmasat kér, a szerető szülők nem teljesítik a kérését. Elutasításuk nem a közöny bizonyítéka. Lehet, hogy nagyobb szeretet kifejeződése, mint amit a gyermek jelenleg megérthet.

Hol van tehát a probléma — a szülőkben vagy a gyermek kérésében?

Ugyanígy, amikor egy spirituális kérés betöltetlen marad, a probléma nem az Alkotó vonakodása. Lehet, hogy a kérés még nem felel meg az ember korrekciójának.

Ez nem teszi értelmetlenné az imát. A válasz látszólagos hiánya arra kényszeríti az embert, hogy mélyebben tisztázzon. Mit akarok valójában? Miért akarom? Mit tennék a válasszal? Az Alkotót kérem, vagy védelmet attól a munkától, amely által közeledhetek Hozzá?

Minden ilyen vizsgálat finomítja az edényt.

Az imára adott válasz nem feltétlenül a tövisek eltávolítása. A válasz egy korrekció. Az Alkotó nagysága, örökkévalósága és tökéletessége valóságosabbá válik az ember számára. Ez adja a hitnek nevezett erőt — azt a képességet, hogy a jelenlegi kapni akarás számítása fölött haladjunk a cél felé.

A vágy továbbra is tiltakozhat, de az ember már nem pusztán megfosztottságként éli meg a munkát. Valami nagyobb jelent meg a látóhatáron. Az ember úgy érzi, hogy nem elveszíti az életet, hanem az élet magasabb formája felé halad.

A külső helyzet változatlan maradhat, az edény mégis megváltozott. Ez a változás a válasz.

A sötétség, amelyben megszületik az adakozás

Vannak állapotok, amelyekben az ember elveszíti minden étvágyát a spiritualitás iránt. A leckék száraznak tűnnek, a munka értelmetlennek látszik, és a szív már nem válaszol azokra a szavakra, amelyek egykor lelkesítették.

Az ember ettől megijedhet. Ám éppen ott, ahol kétségbeesés, sötétség és reménytelenség jelenik meg, kezdhet kialakulni az első vágy arra, hogy az Alkotónak adakozzunk.

Miért érezzük ezt ennyire szörnyűnek?

Mert a kapni akarás nem ismeri fel életként az adakozást. Amíg a spiritualitás személyes örömet, tudást, erőt, biztonságot vagy felemelkedést ígér, az ego támogatni tudja az utazást. Amikor azonban az út az önös hasznon túli mozgást kezd követelni, az energia megszokott forrása összeomlik.

Az ember úgy érzi, nincs miért élnie, mert az élet régi meghatározása elveszíti tekintélyét.

Ez rendkívül kényes pont. Az új vágy még nem lett elég erős ahhoz, hogy meleget adjon, a régi vágy pedig már nem képes megkérdőjelezhetetlen jelentést nyújtani. Az ember sötétségben áll a megszerzés és az adakozás között.

Nem szabad elmenekülni erről a helyről, de egyedül sem szabad benne maradni.

A sötétséget az Alkotó, a spiritualitás és a cél fontosságával kell megédesíteni. Az embernek egyszerre kell megragadnia a két véget: a feltáruló fájdalmas edényt és annak az állapotnak a nagyságát, amelyre az edény készül.

Ha a cél világít előttem, el tudom viselni edényének építését. A cél nélkül csupán értelmetlen szenvedést tapasztalok.

Amikor az ember nem képes az Alkotóhoz fordulni

Vannak idők, amikor azt mondják az embernek, hogy forduljon az Alkotóhoz, ő azonban nem képes rá. A szavak üresnek érződnek. Az Alkotó rejtve van, a szív bezárult, és még az imádkozás iránti vágy is eltűnt.

Mit tehet ilyenkor az ember?

A fogoly nem szabadíthatja ki önmagát a börtönből. A bukott állapotába zárt ember nem tud ugyanazon az állapoton belül létrehozni olyan erőt, amely szükséges ahhoz, hogy fölé emelkedjen. Az önmagunkban való vég nélküli kutatás gyakran csak még mélyebbre vezet az önmagunkkal való törődés zárt körében.

Ilyen pillanatban csak a barátok maradnak.

A közösség a közös lélek olyan részeit tartalmazza, amelyekben még lehet élet akkor is, amikor magamban semmilyen életet nem érzek. A barátok hordozhatják az Alkotó fontosságát, amelyet én elvesztettem. Befogadhatom vágyódásukat, irányukat és bizonyosságukat. Kölcsönvehetem vágyukat, amíg az fel nem ébreszti a sajátomat.

Ezért a közösség nem másodlagos támogató rendszer. Az edény felépítésének nélkülözhetetlen eleme.

A kapni akarásból az adakozni akarásba nem lehet közvetlenül átjutni. Az ego nem tudja önmagát önmaga fölé emelni. A környezet olyan értékeket és erőket biztosít, amelyek az adott pillanatban nem léteznek az egyénben.

Amikor nem tudok az Alkotóhoz fordulni, ahhoz a közösséghez fordulok, amely az Ő nagyságáról beszél. A közösségen keresztül helyreállítható a Hozzá vezető irány.

Az edény felépítése a közösségen keresztül

Eleinte a spirituális környezet anélkül is lelkesítheti az embert, hogy sok részvételt követelne tőle. Az újonnan érkező az élet céljáról, az Alkotóról, a lélekről és a korrekcióról hall. Új világ nyílik meg előtte, és úgy tűnik, hogy a csoport biztosítja a hiányzó betöltést.

Később ez a kezdeti lelkesedés elhalványul. A közösség gyengébbnek tűnhet. Szavai ismétlődőnek hangozhatnak. Tagjai közömbösnek látszhatnak. Az ember csodálkozik, miért nem adja már a csoport azt, amit egykor adott.

A válasz komoly követelményt támaszt: most az embernek kell elkezdenie építeni.

Az embernek pontosabban kell hozzáigazítania önmagát a közösséghez, és segítenie kell abban, hogy a közösség is pontosabban igazodjon a spirituális célhoz. E kölcsönös munka révén alakulnak ki a belső edények.

Ha passzívan várom, hogy a barátok lelkesítsenek, a környezet fogyasztója maradok. Ha azonban azon dolgozom, hogy felébresszem bennük az Alkotó fontosságát, válaszuk bennem is felébreszti azt. Edényük építésével a sajátom építésében is részt veszek.

Még ha a kezdet mesterkéltnek is érződik, akkor is kezdet. A cél nagyságáról beszélünk, mielőtt valóban éreznénk azt. Gondoskodóan cselekszünk, mielőtt a szeretet teljesen jelen lenne. Emlékeztetőket, példákat és kapcsolódási formákat hozunk létre, mielőtt spontánná válnának.

A külső cselekedet belső valóságot készít elő.

Minden embernek helye van ebben a munkában. Senki sem túl új, gyenge vagy jelentéktelen ahhoz, hogy felébresszen másokat. A testi munkában az emberek versenghetnek a látható szerepekért. A valódi spirituális munkában — az adakozás felé irányuló közös törekvés megteremtésének munkájában — nyitva áll a tér.

Az edény nem egy elszigetelt szívben épül fel. A szívek közötti térben épül.

Minden figyelem Őfelé irányítása

A közösségnek olyan fontosságot kell adnia az Alkotónak az ember szemében, hogy az folyton Őrá kezdjen gondolni — mintha az én nem is létezne.

Ez nem jelenti személyiségünk eltörlését vagy működésünk megszüntetését. A figyelem középpontjának megváltoztatását jelenti. Ahelyett, hogy folyton önmagunkba lépnénk — mérve személyes örömünket, fájdalmunkat, haladásunkat, fontosságunkat és jutalmunkat —, az adakozás forrásával való hozzátapadást keressük.

„Ő, Ő, Ő.”

Ennek az iránynak az egyszerűsége hatalmas belső forradalmat rejt. A kapni akarás folyton azt kérdezi: „Mi történik velem?” Az adakozás edénye azt kezdi kérdezni: „Hogyan válhat mindaz, ami történik, a Vele való kapcsolódás helyévé?”

Az ember továbbra is önmagán belül gondolkodik és vágyakozik, de figyelme az Alkotó felé irányul. Az én a hozzátapadás anyagává válik, nem pedig az imádat tárgyává.

Ezt az irányt senki sem tudja egyedül fenntartani. A közösségnek folyamatosan meg kell újítania az Alkotó fontosságát, hogy amikor valaki az önmagával való törődésbe zuhan, a többiek helyreállítsák a közös irányt.

Ezért írják le a környezet megválasztását és felépítését a szabadság legfőbb pontjaként. Az élet számtalan területén a természet, a szokások, a neveltetés és a körülmények irányítanak bennünket. De részt vehetünk annak a hatásnak a megválasztásában, amely jövőbeli vágyunkat formálja.

A látszólag előttünk álló számtalan nyílás közül ez az, amely nyitva marad.

Az edény maga a keresés

Az edény létrehozása nem egyetlen döntés. Folyamatos keresés arra a vágyra, amellyel az ember kapcsolódhat az Alkotóhoz.

Mi most a helyes vágy?

Hol rejtőzik még önös haszon a kérésemben?

A felső fokozat mely tulajdonságához kapok meghívást, hogy hasonlóvá váljak?

Mit tár fel ez a sötétség arról az edényről, amely még hiányzik belőlem?

Az ember az általa felépített vágyban építi fel önmagában az Alkotó képét.

Ez nem azt jelenti, hogy emberi képzeletünk szerint találjuk ki az Alkotót. Azt jelenti, hogy kialakítjuk az Ő minőségének hasonmását — a felső fokozatnak megfelelő edényt.

Az ember önmagát az Alkotó formájára építi.

Ezt a munkát személyesen kell elvégezni. Úgy tűnhet, hogy mindent előre elkészítettek, a teremtménynek mégis létre kell hoznia valami valóban újat: az Alkotóhoz való hasonlóság szabad vágyát, amely az ellentétes vágyból születik meg.

Ezért olyan zavarba ejtő a spirituális munka. A hétköznapi munkában a cél ismert, a szükséges erőfeszítés mérhető, a jutalom pedig előre látható. A spirituális edény építésekor még a cél valódi jelentését is az utazás során kell felfedezni.

Az ember nem irányíthatja a folyamatot a megszokott módon. A lelkét kell adnia a keresésnek.

Ne hagyd abba a keresést

A könyvek hordozzák a fényt, és kifejtik hatásukat az olvasóra, de nem kereshetnek helyettünk. Az ember évekig tanulmányozhatja a helyes szövegeket, miközben hagyja, hogy a belső keresés elöregedjen.

A legnagyobb veszély nem a zavarodottság. Hanem az, ha hozzászokunk a zavarodottsághoz.

Nem a bukás. Hanem az, ha többé nem emelkedünk fel.

Nem a válasz hiánya. Hanem az, ha többé nem építjük a kérdést.

Az edény addig fejlődik, amíg a keresés élő marad.

Minden állapot a tisztázás anyagává válik. Az öröm megtanítja, mit értékelünk. A sötétség feltárja, hol függünk még az egoista betöltéstől. A kapcsolódás megmutatja a formaazonosság egy felvillanását; az elkülönülés megteremti az igényt rá.

Semminek sem kell kárba vesznie.

Még a kiáltás is — „Miért nem válaszol nekem az Alkotó?” — érettebb, igazabb imává válhat: „Milyen edénynek kell felépülnie bennem ahhoz, hogy felismerhessem az

Ő válaszát?”

A hely, ahol az Alkotó feltárul

Az Alkotó nem a világon túl vár arra, hogy elérjük. Arra vár, hogy feltáruljon a vágy és a szándék, az ember és a közösség, valamint a teremtmény és az adakozás minősége közötti korrigált kapcsolatban.

Az utazás tehát nem abból áll, hogy közelebb hozzuk a fényt. Hanem abból, hogy az edényt egyre hasonlóbbá tesszük a fényhez.

Hiányok és betöltések, jobb és bal vonalak, öröm és sötétség által növeljük. Imával finomítjuk. Azzal óvjuk, hogy a jóra gondolunk ahelyett, hogy szenvedést kérnénk. A közösségben építjük. Az Alkotó felé irányítjuk. És a hozzátapadásra képes vágy szüntelen keresésével tartjuk életben.

Ekkor az ima többé nem kétségbeesett kísérlet az Alkotó megváltoztatására. Az edény megváltoztatásának munkájává válik.

A tövisek többé nem az elutasítás bizonyítékai. A még korrigálatlan vágy feltárult széleivé válnak.

A sötétség többé nem azt jelenti, hogy nincs fény. Megmutatja, hol kell megszületnie a fény új érzékének.

És lassan, a gyakran aprónak és bizonytalannak tűnő erőfeszítések által az ember olyan helyet készít elő a teremtésben, amely korábban nem létezett: a megszerzésből született, az adakozás felé korrigált vágyat, amely képessé vált felismerni Azt, aki mindig is betöltötte a valóságot.

Az Alkotó soha nem volt távol.

Az edény épült.