Az ellentétek között születő béke

„….. Ekkor valóban szüksége van arra, hogy a Teremtő segítsen neki. A Teremtő pedig neki adja »az Én békeszövetségemet«. Vagyis a Teremtő ajándékot ad neki: az adakozás edényeit, amelyek által kiérdemli a Dvekutot [összetapadást] a Teremtővel. Ekkor beteljesedik a vers: »Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből«, ahogyan bölcseink mondták: »mindkét ösztönöddel, a jó ösztönnel és a rossz ösztönnel«. Ezt nevezik »az Én békeszövetségemnek«.…«

RABASH: Mi a béke a munkában?

Van a békének egy fajtája, amelyet mindannyian ismerünk. Ez a kimerültség békéje, amikor két embernek már nincs ereje tovább harcolni. Ez a kompromisszum békéje, amikor mindkét fél lemond valamiről, hogy az élet folytatódhasson. Ez a kényelem békéje: „Ne ártsunk egymásnak. Találjunk olyan megoldást, amely mindkettőnknek előnyös.”

Ez a béke hasznos. Olykor még szükséges is. De nem ez az a béke, amelyről a spirituális munkában szó van.

A spirituális béke nem úgy jön létre, hogy addig csökkentjük a konfliktust, amíg elviselhetővé nem válik. Nem két hasonló vágy megállapodása, és nem is udvarias egyezség olyan felek között, akik külön maradhatnak. Két olyan mélységesen ellentétes erő között születik, amelyek mindegyike úgy tűnik, lehetetlenné teszi a másik létezését.

Az egyik oldalon a teremtmény áll, akinek lényege maga a kapni akarás: hogy betöltsék, megvédjék, megértsék, szeressék és kielégítsék. A másik oldalon a Teremtő áll — az adakozás, a szeretet és az önmagával nem törődő adás minősége.

Ezek nem pusztán különböző minőségek. Ellentétekként állnak egymással szemben. A kapni akarás ezt mondja: „Mindennek belém kell lépnie, és az én életemet kell szolgálnia.” Az adakozás minősége ezt mondja: „Mindaz, amim van, a másikért létezik.”

Hogyan születhet valaha béke közöttük?

A béke egyik oldalt sem törli el

Gyakran úgy képzeljük, hogy a spiritualitás megköveteli az egoista vágy elpusztítását. Ha a kapni akarás okozza az elkülönülést, talán el kell hallgattatni, meg kell gyengíteni vagy el kell törölni. A vágy azonban a teremtés lényege. Nélküle nincs teremtmény, aki érezhetné a Teremtőt, befogadhatná az Ő bőségét, vagy válaszolhatna az Ő szeretetére.

A megoldás tehát nem a vágy elpusztítása, hanem az átalakítása.

A kapni akarás megmarad. Az változik meg, hogy milyen szándék irányítja. Ahelyett, hogy önmagáért kapna, megtanul úgy kapni, cselekedni, örülni, sőt még szenvedni is, hogy szándéka a Teremtő felé irányul.

Ez a spirituális béke megdöbbentő titka: egyik ellentét sem tűnik el. A teremtmény teremtmény marad; a Teremtő Teremtő marad. A teremtmény mégis elsajátítja a Teremtő szándékát. A teremtmény anyaga és a Teremtő formája összekapcsolódik.

Ami korábban kibékíthetetlen ellentmondásnak látszott, éppen az válik egyesülésük helyévé.

Valódi béke csak ott létezhet, ahol valódi háború volt. Csak olyan erők között jöhet létre, amelyek kezdetben ezt hirdették: „Vagy én létezem, vagy a másik.” Végül mindketten felfedezik, hogy egyik sem érheti el célját a másik nélkül. A vágy adja az anyagot; az adakozás adja annak korrigált irányát. Együtt teljes spirituális edényt alkotnak.

Ez a teljesség a béke. Benne még finomabb pont tárul fel: az egység, az összetapadás, az „egyesülés cseppje”, amelyben az ember és a Teremtő közös szándékban kapcsolódik össze.

A jó érzés hamis békéje

Mielőtt az ember elérné ezt a belső békét, újra meg újra összetéveszti a kellemes érzéseket a spirituális közelséggel.

Egy felemelkedés idején, amikor a szív nyitott, és a tanulás elevennek érződik, az ember ezt mondja: „A Teremtő jó. Közel vagyok Hozzá. Béke van közöttünk.”

Amikor azonban eltűnik az életerő, az edények üresnek érződnek, az ima kiszárad, és az út sötétnek látszik, ugyanaz az ember ezt kérdezi: „Hol van a Teremtő? Miért hagyott el? Miért teszi ezt velem?”

Az ítélet mindkét állapotban ugyanazon a mércén alapul: hogyan érzem magam a kapni akarásomon belül. Amikor betöltést kapok, jónak nevezem a Teremtőt. Amikor üres vagyok, rossznak nevezem Őt.

Ez még nem spirituális béke. Inkább olyan, mintha ezt mondanánk: „Legyen béke közöttünk — feltéve, hogy azt teszed, amit én akarok.”

A döntő kérdés nem az, hogy örömöt vagy fájdalmat, bizonyosságot vagy zavart érzek-e. Hanem ez: Merre irányul a figyelmem? Önmagamba nézek, és vég nélkül azt mérem, mit kaptam, és mi hiányzik? Vagy kezdek annak az Egynek a vágyában élni, aki velem szemben áll?

A spirituális út fokozatosan áthelyezi az ember életének középpontját. Kezdetben minden az énben kezdődik és ott is ér véget. Még a spiritualitás utáni vágyakozás is rendszerint arra irányul, hogy betöltést kapjak, megértsek, megszabaduljak az ürességtől, vagy egy magasabb és tartalmasabb életet birtokoljak.

Ez a kezdet természetes. Az ember ezzel a kérdéssel ébred fel: „Mi az életem értelme?” A hangsúly még mindig az én életemen van. A Teremtő, a Sechina és annak lehetősége, hogy örömet szerezzünk Neki, még rejtve van.

A válság akkor kezdődik, amikor az ember felfedezi, hogy valódi spirituális betöltést nem kaphat, amíg önmagába zárva marad. Ahhoz, hogy megtalálja a Teremtőt, el kell sajátítania valamit az Ő természetéből. Az önmagával való törődés belső edényét fokozatosan olyan edényre kell cserélnie, amely az Ő vágyában él.

Ez olyan érzés, mintha egy egész világot veszítene el. Csak később fedezi fel, hogy a világ, amelynek elvesztésétől félt, eleve sohasem adott valódi életet.

Megtanulni Benne érezni a bánatot és az örömöt

Ez az átalakulás a legbensőbb helyekig hatol: bánatunkig, örömünkig, imánkig, valamint a sikerről és a kudarcról alkotott érzésünkig.

Amikor az ember hibázik, az ösztönös bánat személyes: „Kudarcot vallottam. Elvesztettem az állapotomat. Távolabb kerültem. Most szenvedni fogok.”

Amikor az ember sikerrel jár, az öröm is személyes: „Valami jót tettem. Kiérdemeltem egy felemelkedést. Most megérdemlem a kellemes érzést.”

A spirituális munka nem követeli meg ezeknek az érzelmeknek az elfojtását. Azt kéri, hogy vizsgáljuk meg az irányukat, majd fokozatosan fordítsuk meg azt.

Miért vagyok szomorú? Azért, mert üres, sebzett és csalódott vagyok? Vagy azért, mert az elkülönülésem megakadályoz abban, hogy örömet szerezzek a Teremtőnek?

Miért örülök? Azért, mert az edényeim megteltek? Vagy azért, mert ez az állapot lehetőséget ad az adakozásra, a kapcsolódásra és a teremtés céljának szolgálatára?

Eleinte ezek a kérdések mesterkéltnek tűnhetnek. Hogyan törődhetnék azzal, mit érez a Teremtő, amikor ténylegesen csak önmagamat tudom érezni? Ám éppen ez a képtelenség válik a munka anyagává.

Az ember az igazsággal kezdi: „Csak magamra gondolok.” Ekkor mélyebb bánat ébred: „Nem tudok kiszabadulni önmagamból. Még amikor a Teremtőhöz kiáltok is, csak azért kiáltok, mert rosszul érzem magam.”

Ez már jelentős fejlődés. Az ember többé nem merül el öntudatlanul az önmagával való törődésben. Elkezdte kívülről látni azt.

A bánat tárgya fokozatosan megváltozik. Nem egyszerűen azért szenvedek, mert rosszul érzem magam, hanem azért, mert nem tudom Felé irányítani a szívemet. Azért gyászolok, mert nem tudok szeretni. Azért sírok, mert nem tudok örömet szerezni Annak, akihez közeledni szeretnék.

Ezen a ponton a Teremtő vágyából valami formát kezd ölteni az emberben. Új belső tér születik — az a rész, amely az egoista énnel szemben áll. A béke azért válik lehetővé, mert immár mindkét pont, az „én” és az „Ő”, jelen van ugyanabban az emberben.

A kiáltás, amely végül imává válik

Az ima útja olyan egyszerű és tehetetlen kiáltással kezdődik, mint egy csecsemőé: „Fáj. Üres vagyok. Segíts.”

Ebben a kiáltásban nincs semmi megvetendő. Őszinte. Valódi hiányt tár fel. Ám a spirituális korrekcióhoz szükségesnek csak az egyik felét tárja fel.

A másik fele a hiány fölötti szándék.

Mit szeretnék, mit hozzon létre a fájdalom? Csak enyhülést akarok, vagy a szívem irányának megváltozását? Azt kérem a Teremtőtől, hogy töltse meg a jelenlegi edényemet, vagy azt, hogy adjon nekem új, adakozásra képes edényt?

A fentről érkező válasz mindig korrekció. Ha csak a hiányt tártam fel — „Rosszul érzem magam” —, akkor még nem tártam fel azt, amit korrigálni kell. Kaphatok átmeneti enyhülést, vagy a fájdalom elmélyülhet, hogy valódi célja világosabbá váljon. A kiáltás azonban még nem érett teljes imává.

Sok finom megforduláson keresztül érik meg:

„Rosszul érzem magam.”

„Azért érzem rosszul magam, mert csak magamra gondolok.”

„Képtelen vagyok abbahagyni, hogy csak magamra gondoljak.”

„Képtelen vagyok a Teremtő felé irányítani a kiáltásomat.”

„Képtelen vagyok örömet szerezni Neki.”

„Adj erőt, hogy az Ő vágyában éljek, ne a sajátomban.”

A személyes betöltést követelő kiáltás fokozatosan kifordul önmagából. Az ember már nem pusztán a fájdalom elől akar menekülni. Maga a fájdalom válik az elkülönülés kiáltásává, az adakozás utáni sóvárgássá és az összetapadás vágyává.

Ekkor az ima „meghallgatásra talál” — nem azért, mert a Teremtő korábban süket volt, hanem mert végre kialakult a korrekció iránti teljes hiány.

A szent kétségbeesés

Ez segít megérteni, miért válhat a kétségbeesés az út egyik legboldogabb állapotává.

Van olyan kétségbeesés, amely önmagába zárja az embert: „Semmim sincs. Nem tudok sikerrel járni. Soha semmi nem fog megváltozni.” Ez még nem spirituális kétségbeesés. Ez a kapni akarás gyásza az üres edénye fölött.

A valódi kétségbeesés a saját erőnkbe vetett remény elvesztése, miközben a cél továbbra is élő, ragyogó és nélkülözhetetlen marad.

Az ember ezt mondja: „Egyedül nem tudom elérni az összetapadást. Semmilyen számítás, okosság, fegyelem vagy érzelmi erőfeszítés nem képes létrehozni bennem az adakozás minőségét. Mégis jobban vágyom erre a minőségre, mint magára az életre.”

Két erő van jelen egyszerre: egy teljesen üres edény és a fény iránti heves sóvárgás.

A sóvárgás nélkül csak bánat van. A tehetetlenség felismerése nélkül csak az ego saját képességébe vetett bizalma marad. Amikor mindkettő teljessé válik, megszületik a valódi ima.

Az ember többé nem azt kéri, hogy az ego erősebbé, sikeresebbé vagy spirituálisan díszesebbé váljon. Olyan természetet kér, amely jelenleg nem létezik benne.

Miért tűnik lehetetlennek az út?

A spirituális fejlődés nem a hétköznapi fejlődés meghosszabbítása. Megszoktuk, hogy felhalmozott tudás és tapasztalat által tanulunk. Értelmesebbé, érzelmileg érettebbé vagy hozzáértőbbé válunk. Azt várjuk, hogy a spiritualitás is ugyanígy haladjon: több megértéssel, erőteljesebb érzésekkel és nagyobb uralommal.

A spirituális munka azonban nem csupán új tartalmat ad a régi szívhez és elméhez. Új szívet és új elmét épít — új edényt, második természetet.

Ezért tűnik az út oly gyakran logikátlannak. Új valóságot próbálunk megérteni a régihez tartozó edényekkel. Az adakozást a kapás logikája szerint próbáljuk megítélni.

Az ember úgy érezheti, két világ között csavarodik: már képtelen ártatlanul visszatérni a hétköznapi egoista élethez, de még nem képes a Teremtő minőségében élni. Az egyik pillanatban ihletet érez, a következőben elutasítást. Az egyik pillanatban hálát, a következőben haragot. A két forma még nem kapcsolható össze.

Ez nem annak bizonyítéka, hogy a munka kudarcot vall. Ez maga a munka. Az ellentmondás éppen azt a helyet tárja fel, ahol a békét fel kell építeni.

A Tórában és a Próféták könyveiben leírt valamennyi háború olvasható e belső küzdelemként: vágyak a vágyak ellen, szándékok a szándékok ellen, felemelkedések, zuhanások, bűnök, menekülések, vádak, korrekciók és újabb közeledések. A külső történetek azt a drámát ábrázolják, amely az emberi szívben zajlik, miközben az fokozatosan a saját edényét a Teremtő edényére cseréli.

A marionettbábu és az egyetlen szál

A kabbalisták erőteljes képet kínálnak: az ember olyan, mint a sok zsinórral mozgatott marionettbábu.

Vágyaink anélkül ébrednek fel, hogy megkérdeznének bennünket. Gondolatok jelennek meg. Hangulatok változnak. A körülmények lökdösnek. Függetlennek nyilvánítjuk magunkat, mégis ritkán tudjuk, honnan érkezik majd a következő vágy, félelem, ítélet vagy döntés.

Ennek felismerése fájdalmas. Ám a sok zsinór közé egyetlen különleges szál került — a szívben lévő pont.

E ponton keresztül az ember magához vonhatja a körülölelő fényt. A tanulás, a kitartás, a csoport hatása és az adakozás felé irányuló ismételt erőfeszítések által a „marionettbábu” emelkedni kezd a szál mentén Ahhoz, aki mozgatja.

A cél nem csupán annak megértése, ki húzza a zsinórokat. Hanem az Ő elméjének, érzésének, vágyának és szándékának elsajátítása — hogy önmagunkat és az egész utat az Ő oldaláról lássuk.

Ekkor az ember felfedezi, hogy a vezetést nem kellett jobbá tenni. Sem hozzáadni, sem elvenni nem kellett belőle. Ami önkényes csapásoknak és zavarba ejtő fordulatoknak tűnt, az az új edényt formálta.

Ez az igazi szabadság. A szabadság nem azt jelenti, hogy minden irányító erő elől megszökünk, és valamilyen képzeletbeli területen létezünk a Teremtőn és a teremtésen kívül. Azt jelenti, hogy megszűnünk öntudatlanul az egoista természet uralma alatt állni, és tudatosan az adakozás természetével való azonosulást választjuk.

Gyakorlati szabadságunk elsősorban a gyorsításban rejlik. A folyamat eléri majd a célját, de segíthetjük. Kitarthatunk, tanulhatunk, kapcsolódhatunk, és újra meg újra a helyes szál felé fordulhatunk. Az úton a bölcsesség nem az a képesség, hogy minden nehéz állapotot elkerüljünk. Hanem az, hogy ezeket az állapotokat felhasználva gyorsabban haladjunk a szándékolt átalakulás felé.

Egy pont: az ember, a Teremtő és a cselekedet

Honnan tudhatjuk, hogy megragadtuk a helyes szálat?

Mindenben, amit az ember tesz, igyekeznie kell három, egyetlen pontban egyesült elemet elképzelni:

• Az ember
• A Teremtő
• Az elvégzett cselekedet

Ezeket nem szabad spirituális üzleti ügyletként elrendezni: „Teszek valamit Érte, utána pedig Ő ad majd nekem valamit.” A cselekedetet sem szabad részekre osztani — valamennyit a Teremtőnek, valamennyit pedig titokban az énnek fenntartva.

Az irány egyetlen osztatlan pont felé mutat, ahol nincs elkülönülés az ember szándéka, a cselekedet és a Teremtő között. Ez az „összetapadás pontja”, az „egység cseppje”.

Eleinte az ember csak elképzelni tud egy ilyen állapotot. Ez a kép azonban nem haszontalan fantázia. Ha el tudok képzelni egy olyan állapotot, amelyben mélyebben kapcsolódom a Teremtőhöz, mint most, ez a kép máris egy magasabb fokra mutat.

Nem kell tökéletesen elképzelnem. A képemben lehetnek hibák, gyermeki feltételezések és egoista torzulások. Ami számít, az az irány: ott, a következő állapotban, összekapcsolódom Vele.

Minden alacsonyabb fok álomhoz hasonlít a fölötte lévőhöz képest. Az ember csak a következő fokra ébredve érti meg az előző állapotot és mindannak a célját, ami benne történt.

Senki sem járja végig egyedül ezt az utat

A teljes imához nemcsak üres edényre, hanem a Teremtő iránti erőteljes vonzódásra is szükség van. Az embernek éreznie kell, hogy a cél nagy, örök és minden erőfeszítést megér.

Éppen a nehéz állapotokban azonban az egyén egymaga nem képes létrehozni ezt a fontosságot. Az üres edény fájdalmasan jelen van, de eltűnik Annak a nagysága, akiért használni kellene.

Ezért nélkülözhetetlen a csoport.

A barátok nem adhatják át egymásnak a spirituális elérést. Még az sem képes egyszerűen átadni ezt az érzést egy másik embernek, aki érzi a Teremtőt. A fontosságot azonban közvetíthetik. Beszélhetnek a Teremtő nagyságáról, az összetapadás nagyságáról és a közös munka nagyságáról.

Még erőteljesebben közvetíthetik ezt a fontosságot a cselekedeteikkel.

Amikor valaki láthatóan a csoportért dolgozik — szolgál, részt vesz, felelősséget vállal és erőfeszítést tesz —, a barátok élő üzenetet kapnak: „A spiritualitás fontos. A cél megéri a fáradságot.”

A példa oda is behatol, ahová a jelszavak nem. Irigységet, tiszteletet, vágyakozást és megújult erőt ébreszt. A barátokon keresztül az ember megkapja a Teremtő nagyságának hiányzó benyomását. Az üres edény és a fényhez való vonzódás újra egyesül, és az ima felemelkedhet.

A spirituális békéhez vezető út ezért sohasem magánjellegű menekülés az emberiség elől. A Teremtő minősége az adakozás, az adakozást pedig a kapcsolódás terében kell gyakorolni. A csoport azzá a műhellyé válik, amelyben az új edény összeáll.

Amikor a csapások felfedik a szeretetet

A legradikálisabb átalakulás akkor történik, amikor az ember visszatekint azokra az állapotokra, amelyeket egykor kegyetlenségként, elhagyatottságként vagy büntetésként élt meg.

A kapni akaráson belül ezek csapásoknak érződtek. Miután azonban az ember elsajátít valamit az adakozási szándékból, belső jelentésük megfordul. Felfedezi, hogy éppen ezek az állapotok lazították fel az önszeretet uralmát, mélyítették el az imát, és teremtettek helyet a Teremtő minőségének.

Az ember nem pusztán felmenti a múltat. Felfedezi a benne rejtőző szeretetet.

Ez nem azt jelenti, hogy a szenvedés kellemes volt, vagy hogy keresnünk kellene a fájdalmat. Azt jelenti, hogy amikor az edény megváltozik, az ember érzékeli a fájdalomban addig elrejtett célt.

A csapás és a szeretet ugyanazon vezetés kétféle, különböző edényekben megjelenő érzékeléseként tárul fel.

Talán ez minden béke közül a legmélyebb: nem csupán béke azzal, ami most történik, hanem béke az egész úttal. Az ember látja, hogy minden felemelkedés és zuhanás, minden válasz nélkül maradt kiáltás, minden kudarc és ellentmondás ugyanahhoz az egységponthoz vonzotta őt.

A végső megfordulás

Az út elején az ember azt akarja, hogy a Teremtő lépjen be az életébe, és adjon neki betöltést. A rejtett követelés ez: „Légy része az én világomnak. Tégy teljessé. Adj nekem békét.”

A végén az irány megfordul: „Engedd, hogy belépjek a Te vágyadba. Adj erőt, hogy örömet szerezzek Neked. Hadd éljenek Benned a gondolataim, érzéseim, bánatom, örömöm és cselekedeteim.”

Az ember nem tűnik el. A vágy nem tűnik el. Semmi lényeges nem pusztul el. A teremtmény ehelyett elsajátítja a Teremtő szándékát, és a vágy teljes intenzitását a szeretet szolgálatába állítja.

Ekkor a két ellentét már nem akarja eltörölni egymást. A teremtmény vágya edényt ad a szeretetnek; a Teremtő szándéka örök irányt ad az edénynek.

Ez nem a vereséggel végződő vita utáni csend. Nem beletörődés, nem önmegsemmisítés a szó hétköznapi pszichológiai értelmében, és nem is a kölcsönös kényelem kedvéért kötött egyezség.

Ez az élő teljesség, amely akkor születik, amikor az „én” és az „Ő”, a kapás és az adakozás, a hiány és a betöltés, a teremtmény és a Teremtő egyetlen szándékban találkozik.

Ez a spirituális béke.

És mélyen e békén belül, ahol végül minden háború feltárja, miért volt szükséges, ott ragyog a legkisebb és legteljesebb pont — az egység cseppje, az összetapadás pontja, ahol a szív többé nem ezt kérdezi: „Mit fogok kapni?”

Csak ezt kérdezi:

„Hogyan szerezhetek örömet Neked?”