A cselekedetről, a szándékról és az adás spirituális útjáról
„A cselekedet egyszerűen azt jelenti, amit az ember tesz — akár kapással foglalkozik, vagyis önmagának akar örömet szerezni, akár adással, vagyis másoknak akar adni.
De ott van a szándék kérdése. Vagyis amikor valaki adó cselekedetet hajt végre, például jótékonykodik vagy alamizsnát ad, ám az a szándéka, hogy cserébe kapjon valamit, ezt úgy nevezzük: »kapás érdekében«. Más esetben a szándéka az adás, amikor az adó cselekedetért semmilyen jutalmat nem kíván. Hasonlóképpen, amikor valaki kapó cselekedeteket végez, hogy örömet szerezzen magának, mert élvezni akar, ki akarja elégíteni az élvezet iránti szükségletét és szenvedélyét — vagy azért szerez örömet magának, mert ez a Teremtő kívánsága. Vagyis ha a Teremtő nem akarná, hogy az emberek élvezzék az életet — hiszen az Ő vágya az, hogy jót tegyen teremtményeivel —, akkor az ember sem akarna élvezetet kapni.”
RABASH: Vegyes feljegyzések 205. — Cselekedet és szándék
Szinte minden tettünk mélyén ott rejlik egy halk kérdés:
Kiért teszem ezt?
Két cselekedet kívülről teljesen egyformának tűnhet. Két ember elfogyaszthatja ugyanazt az ételt, átadhatja ugyanazt az ajándékot, tanulmányozhatja ugyanazt a könyvet, vagy gondoskodhat ugyanarról a barátról. Belül azonban tetteik egészen különböző világokhoz tartozhatnak. Az egyik a saját megelégedésére cselekszik; a másik ugyanazon tett által arra vágyik, hogy megelégedést szerezzen a Teremtőnek.
A cselekedet nem változott meg, a szándék mégis mindent átalakít.
A szentség mércéje elsősorban nem az, hogy mit tesz az ember, hanem a cselekedetben élő szándék. A tett fontos, mert feltárja és valóra váltja a szándékot, ám a belső irány — hogy valaki önmagáért vagy az adás érdekében cselekszik-e — a spirituális élet valódi lényege.
Az egész spirituális út a szándékok útja. Minden spirituális fokozat azt jelenti, hogy egyre inkább képesek vagyunk adó szándékot helyezni az egyre erősebb kapni akarás fölé. A spirituális növekedés nem a vágy megsemmisítését kívánja, hanem céljának átalakítását.
A kapni akarás
A teremtett lény alapvetően élvezetet akar kapni. Ez nem erkölcsi hiba és nem is szerencsétlen véletlen. Ez maga az anyag, amelyből a teremtmény létrejött.
Nem léphetünk ki ebből a természetből. A befogadás edényein keresztül érzünk, értünk és kapcsolódunk. Még a szeretet, a hála, az odaadás és az ima is egy beteljesedést kereső vágyban ébred fel.
A spirituális átalakulás tehát nem azt jelenti, hogy többé nem kapunk. Azt fedezzük fel, hogy miért és kiért kapunk.
Amikor az ember csupán a saját megelégedésére fogad be élvezetet, a cselekedet az én határain belül marad. Amikor azonban ugyanazt az élvezetet azzal a szándékkal fogadja be, hogy megelégedést szerezzen Annak, aki adja, a kapás jelentése megváltozik. Belső lényegét tekintve a kapás adássá válik.
Ez a spirituális élet egyik nagy paradoxona: a teremtett lény mindig kap, a szándék révén mégis hasonlóvá válhat a Teremtőhöz.
Képzeljünk el egy vendéget, aki vendéglátója előtt ül, az pedig bőséges lakomát készített számára. A vendég éhes; a vendéglátónál ott az étel és az adni akarás. Az éhség és az étel nem akadályozza kapcsolatukat. Éppen általuk válhat láthatóvá a kapcsolat.
A vendég eleinte csak az ételt látja. Fokozatosan azonban megváltozik valami. Az ételen keresztül érzékelni kezdi azt, aki elkészítette. Az öröm többé nem csupán a fogások ízéből fakad, hanem a bennük rejlő szeretetből.
A vendég ekkor már nem pusztán az étel kedvéért akar elfogadni belőle, hanem azért, mert az elfogadás örömet szerez a vendéglátónak. Az éhség és az élvezet megmarad, mégis a két különálló lény közötti szeretet megteremtésének eszközévé válik.
A szent munka két formája
A helyreigazított spirituális munkának két alapvető formája van: adás az adás érdekében, illetve kapás az adás érdekében.
Az adás az adás érdekében a viszonylag könnyű vágyakhoz kapcsolódik. Ezekben az ember még nem éli át erősen a kapást, az élvezetet vagy azt a szégyent, hogy ő a befogadó. Ez a spirituális kicsinység állapota: az ember képes a közvetlen önérdek fölött maradni, de a befogadás legmélyebb edényeit még nem használja.
A kapás az adás érdekében magasabb rendű és nagyobb igényű munka. Itt a vágyak erőteljesek. Az ember világosan érzi az élvezetet, az étvágyat és az ént, amely élvezni akar. E vágy fölé azonban ernyő kerül. Az ember befogadja az élvezetet, de azzal a céllal, hogy örömet szerezzen a Teremtőnek.
A szándék mindkét állapotban azonos lehet, ám a másodikban mélyebb az a vágy, amely fölött működik. Ezért a spirituális fokozat is magasabb.
A spirituális felemelkedés nem teszi az embert kevésbé élővé, érzékennyé vagy vágyakozóvá. Épp ellenkezőleg: fokozatosan egyre nagyobb vágyak tárulnak fel. A kérdés az, hogy össze lehet-e kapcsolni őket a szeretet és az adás szándékával.
Egy spirituális fokozat magasságát az méri, hogy valódi önmagunkból — éhségünkből, szenvedélyünkből, egyéniségünkből és kapni akarásunkból — mennyit tudunk tudatosan bevonni a Teremtővel való kapcsolatba.
A spirituális érzékelés küszöbe
A testi és a spirituális érzékelés közötti határt Machsomnak nevezzük. Átlépni rajta nem azt jelenti, hogy egy másik helyre utazunk, hanem azt, hogy megszerezzük az első valódi adó szándékot.
Az átlépés előtt az ember csodálhatja az adást, beszélhet róla, tanulmányozhatja, utánozhatja és vágyakozhat rá. Ám még nem tett szert arra a tényleges erőre, amellyel az önérdek fölé emelkedhetne. A spirituális valóság rejtve marad.
Abban a pillanatban, amikor megszületik egy valódi adó szándék — még a legkisebb formájában is —, az ember már a spirituális valóságban találja magát.
Nincs olyan spirituális váróterem, ahol valaki már rendelkezik egy magasabb fokozat tulajdonságaival, de még nem lépett be oda. A spirituális helyet a belső tulajdonságok határozzák meg. Amint megjelenik a megfelelő tulajdonság, az ember már az annak megfelelő fokozathoz tartozik.
A lélek egy elektromos vagy mágneses térben lévő tárgyhoz hasonlítható. A tárgy tulajdonságai határozzák meg a helyét ebben a térben. Ugyanígy a lélek sem szavak, képzelet vagy önértékelés által jelöli ki spirituális helyzetét. Tulajdonságai határozzák meg, hol van.
Nem kell erővel feltárnunk a menny kapuit. Belsőleg kell alkalmassá válnunk a rajtuk túli valóságra.
A szeretet számítása
Az őszinte szándék nem maradhat a cselekedettől elszakított, lelkesítő gondolat. Mielőtt befogadunk egy élvezetet, belső számítást kell végeznünk:
Képes vagyok ezt úgy elfogadni, hogy közben ne veszítsem el a kapcsolatot a Teremtővel? Átélhetem az élvezetet úgy, hogy annak eredményét továbbra is Felé irányítom? Mennyit használhatok ebből a vágyból anélkül, hogy az uralma alá kerülnék?
Az élvezet különböző fajtái és mértékei a vágy különböző fokozatait képviselik. A spirituális kérdés nem egyszerűen az, hogy szabad-e kapni. Hanem az, hogy mennyit lehet kapni úgy, hogy az adó szándék bizonyosan megmaradjon.
Ez a számítás nem hideg számtan. Annak az embernek a vizsgálódása, aki a Teremtővel való kapcsolatot többre becsüli magánál az élvezetnél.
Ha a számítás igaz és teljes, meghatározza az utána következő cselekedetet. A szándék ezért a lényegi spirituális cselekedet: jelentést ad mindannak, ami később a vágyon belül történik.
A munka a legkisebb olyan vággyal kezdődik, amely biztonságosan helyreigazítható. Az ember nem ragadja meg egyszerre az egész kapni akarást. Kiválaszt egyetlen vágyat, megtanulja helyesen irányítani, majd továbblép egy nagyobbra.
Az út türelmes. A szeretet fokozatonként növekszik.
Egy hétköznapi élvezet is találkozási hellyé válhat
A spiritualitás nem korlátozódik drámai vagy rendkívüli élményekre. Még a legegyszerűbb élvezet is a Teremtővel való találkozás helyévé válhat.
Az ember elfogyaszthat egy hétköznapi ételt, és közben felismerheti magában:
„Te készítetted nekem ezt a világot. Te adtad az étvágyat, az ételt és a körülményeket, amelyek között élvezhetem. Téged akarlak érezni az élvezet mögött. Nem csupán annak akarok örülni, amit kaptam, hanem annak is, hogy Tőled kaptam.”
Az étel ekkor többé nem pusztán fizikai tárgy. A teremtmény és a Teremtő közötti kapcsolódás pontjává válik.
Új hiány kezd ébredni — nem az étel iránti éhség, hanem az igény arra, hogy érezzük annak adóját. Ha nem érezzük Őt, nincs kinek köszönetet mondanunk. A Teremtő rejtettsége fájdalmassá válik, mert felébredt a hála, de nincs hová irányulnia.
A köszönetmondás vágya a feltárulás kezdetévé válhat. Amikor a hála őszinte, a Teremtő érzékelésének igénye többé már nem csupán személyes tudásra irányul, hanem a kapcsolatra és az adásra.
Az élet egyetlen része sem túl jelentéktelen ahhoz, hogy az örökkévalóság kapujává váljon.
A forma változása spirituális mozgás
Az anyagi világban a mozgás a fizikai hely megváltoztatását jelenti. A spiritualitásban a mozgás a forma változása.
A Teremtő tulajdonsága az adás. Közeledni a Teremtőhöz tehát annyit jelent, hogy egyre hasonlóbbá válunk Hozzá. Ellentétes tulajdonságokban maradni annyi, mint távol maradni. A spirituális távolság a tulajdonságok különbözősége; a spirituális közelség pedig a formaazonosságuk.
A Teremtőt egy spirituális tér középpontjaként képzelhetjük el. A lélek ebben a térben létezik, és helyét belső tulajdonságai határozzák meg. Minél inkább hasonlítanak ezek a tulajdonságok a Teremtő adó minőségére, annál közelebb kerül a lélek a középponthoz.
Ez pontos jelentést ad a spirituális erőfeszítésnek. Ha valaki ma akár csak egy kicsivel inkább a szeretet, a hála, a kapcsolódás és az adás felé fordul, mint tegnap, valódi spirituális mozgás történt. Lehet, hogy ezt senki más nem látja. Külsőleg talán semmi sem tűnik másnak. A lélek azonban megváltoztatta helyét.
Ha az ember Teremtőhöz fűződő viszonyában egész élete során semmi sem változik, biológiai élete ugyan végbement, de a lelke nem mozdult.
A spirituális létra a forma egyre nagyobb azonosságának fokozataiból áll. Úgy emelkedünk rajta, hogy hagyjuk: tulajdonságaink egyre inkább hasonlóvá váljanak a Teremtő tulajdonságához.
A cél az összetapadás, a Dvekut. Az összetapadás azonban nem azt jelenti, hogy eltűnünk a Teremtőben. A teremtmény nem veszíti el egyéniségét, és nem szűnik meg létezni. Tulajdonságai a Teremtő tulajdonságaihoz válnak hasonlóvá, miközben a Teremtő és a teremtmény különálló marad.
Így őrződik meg a kapcsolat csodája. A szeretethez egység és különállás egyaránt szükséges. Ha a teremtmény eltűnne, nem lenne senki, aki szeret, és senki, aki befogadja a szeretetet. A végső állapot nem a megsemmisülés, hanem két, továbbra is különálló lény teljes közelsége.
A leereszkedésekben rejlő mozgás
Időnként úgy tűnik, hogy a spirituális haladás megállt. Minden, amit korábban elértünk, mintha eltűnne. Elillan a lelkesedés, elnehezül a szív, szétszóródnak a gondolatok, a vágyak pedig durvává válnak. Ami egykor elevennek tűnt, ízét veszti.
A látszólagos leereszkedés azonban nem feltétlenül visszaesés. Lehet, hogy a vágy egy mélyebb rétegét tárja fel, amely korábban rejtve volt, ezért nem lehetett helyreigazítani.
Egy zavaró körülmény, amely látszólag eltaszítja az embert, a Teremtővel való kapcsolat következő pontjává válhat. Azon a helyen, ahol fájdalmat érzünk, talán új felismerés formálódik. Amit most sötétségként élünk át, később egy új fény edényévé válhat.
Ez nem jelenti azt, hogy romantikus színben kell feltüntetnünk a szenvedést. Azt jelenti, hogy egyetlen állapot sem céltalan. Nem az a feladat, hogy csodáljuk a sötétséget, hanem hogy használjuk: mélyebbre tekintsünk, igazabban lássuk önmagunkat, és a zavarodottságon belül forduljunk a Teremtő felé.
Az út a feltáruláson keresztül halad előre. Olykor a fény tárul fel, máskor a még helyreigazításra váró vágy, amelynek szüksége van a fényre.
Mindkettő az utazás része.
A Teremtő sohasem távolodott el
Ahogy a teremtmény közeledik a Teremtőhöz, mély felismerésre jut: a Teremtő részéről sohasem volt távolság.
A Teremtő nem váltogatja a közelséget és a távolságot. Nem hagyja el, majd tér vissza a teremtményhez. A teremtményt mindig Önmagában tartja, és a végső helyreigazítás állapotából tekint rá.
A teremtmény érzékelése az, ami változik.
Amilyen mértékben tulajdonságaink ellentétesek az adással, olyan mértékben élhetjük meg a Teremtő szeretetteljes viszonyulását nyomásként, sötétségként vagy szenvedésként. Maga a fény nem változott; a helyreigazítatlan edény fordított formában érzékeli.
Nem azért igazítjuk helyre magunkat, hogy javítsunk a Teremtő hozzánk való viszonyán. Azért igazítjuk helyre edényeinket, hogy megtapasztalhassuk a már most is felénk áradó szeretetet.
A spirituális út ezért nem arra irányul, hogy meggyőzzük a Teremtőt: jöjjön közelebb. Olyan átalakulás, amely lehetővé teszi, hogy felfedezzük: Ő mindig közel volt.
A független én születése
Ha a tökéletes állapot már létezik, mit ad hozzá a teremtmény a saját munkájával?
Tudatos részvételt ad hozzá. Egy független „ént”.
A kizárólag a Teremtő által létrehozott tökéletesség az Ő oldaláról teljes, a teremtmény azonban még nem szerezte meg azt sajátjaként. A teremtménynek át kell haladnia a rejtettségen, a hiányon, a vágyakozáson, az erőfeszítésen és a helyreigazításon, hogy tudatosan elérje a kapcsolatot.
Képzeljünk el két régi barátot. Egyikük meggazdagodott, a másik szegény maradt. A gazdag barát megnyitja otthonát, és őszintén azt mondja: „Mindenem a tiéd.” A szegény barátban azonban megmarad egyetlen fájó hiányérzet: „Mindezt te érted el, nem én.”
Mindent meg lehet osztani, kivéve annak belső méltóságát, hogy az ember önállóan érte el az adott állapotot. A legnagyobb ajándék tehát nem pusztán a gazdagság, az élvezet vagy a bőség, hanem annak lehetősége, hogy saját fejlődésünk révén egyenrangúvá váljunk.
A Teremtő nem csupán élvezettel akarja megtölteni a teremtményt. Tudatos társi viszonyra és formaazonosságra akarja emelni — olyan állapotba, amelyben a teremtmény nem passzív befogadóként áll Előtte, hanem olyan lényként, amely szabadon megszerezte az Ő tulajdonságát.
A hála útja
A spirituális út hatalmasnak és összetettnek tűnhet: korlátozás, ernyők, edények, fokozatok, rejtettség, feltárulás és végső helyreigazítás. Eleven kezdete mégis nagyon egyszerű lehet.
Állj meg egy pillanatra, mielőtt átadod magad egy élvezetnek.
Ismerd fel, hogy valahonnan érkezett.
Próbáld megérezni az adót az ajándékban.
Engedd, hogy felébredjen benned a vágy: köszönetet mondj Neki.
Majd figyeld meg, milyen gyorsan eltűnik a szándék. Figyeld meg, hogyan ejti rabul az élvezet a szívet, hogyan feledkezik meg az én a forrásról, és milyen nehéz megőrizni a kapcsolatot.
Ne ess kétségbe. Már ez a felismerés is igaz anyagot ad a munkához.
Térj vissza újra.
Ezekből a visszatérésekből áll az út: felejtésből és emlékezésből, kapásból és új irányba fordulásból, az ajándékba való belemerülésből és az adó ismételt kereséséből.
Minden őszinte visszatérés megváltoztatja a szív formáját. Minden belső változás mozdít a lélek helyén a spirituális térben. Minden vágy, amely a hálához kapcsolódik, újabb lépéssé válik a középpont felé.
Végül lehetővé válik annak felfedezése, hogy a Teremtő jelen volt minden élvezetben, minden hiányban, minden kérdésben és minden vágyakozásban. Rejtve ott volt az ételben és az éhségben, a hálában és a köszönetmondásra való képtelenségben, a felemelkedésben és a leereszkedésben.
Az egész utazás a tudattalan kapástól a tudatos szeretet felé vezető mozgás.
A szándék tehát jóval több annál, mint hogy egy cselekedet előtt a helyes gondolatra gondolunk. Azt tanuljuk általa, hogy felismerjük Azt, aki ad. Azt tanuljuk, hogy olyan tudatosan, hálásan és szeretettel fogadjuk Tőle az életet, hogy maga a befogadás is öleléssé váljon.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás