Kérdés: Honnan tudhatom biztosan, hogy pillanatnyilag mi irányít engem: a megszerzés vágya vagy az adakozás vágya?
Válasz: Attól függ, milyen környezet vonz. Nincs más mérce, amellyel ezt ellenőrizhetnénk. Kiindulópontunk az élvezetszerzés vágya. A megfelelő környezet segítségével elkezdem elemezni a helyzetet, és felismerem egoista szándékomat.
Korábban nem vettem észre magamban a gonosz hajlam erejét, most azonban megváltoztattam az ellenőrzés mércéjét. A Teremtő nincs előttem. Ezért a környezethez mérem magam, és annak értékei alapján állapítom meg, melyik hajlam uralkodik bennem: a jó vagy a gonosz.
Lehet, hogy izzó vágy él bennem a spirituális cél elérésére, miközben a családom és régi barátaim azt mondják: „Összezavarodtál. Mit találtál ott? Mit nyertél vele? Ennek rossz vége lesz. Inkább gyere velünk, mi élvezzük az életet.” Az ő szemszögükből elmerültem a rosszban, és olyan célt próbálok elérni, amely a gonosz hajlamból ered.
Minden viszonylagos, és mindenki maga határozza meg, mi irányítja. Ezért ha a Teremtő nézőpontjából szeretnéd megítélni magad, egy jó környezethez, a csoporthoz kell kalibrálnod magad, és azt kell viszonyítási alapként használnod.
Rav Dr. Michael Laitmantól, a 2010. november 1-jei napi kabbalalecke első részéből: „És a gyermekek tusakodtak benne”
Eljön egy pillanat, amikor gyanítani kezdem, hogy a valóság, amelyben mindig megbíztam, nem maga a valóság.
Látok, hallok, érintek, emlékezem, összehasonlítok, és következtetéseket vonok le. Az eredményt „világnak” nevezem. Mégis minden, amit tudok, érzékszerveim szűk nyílásain keresztül jutott el hozzám, majd belépett vágyam belső kamrájába. Amit megtapasztalok, nem feltétlenül az, ami rajtam kívül létezik. Inkább annak a módja, ahogyan természetem reagál a létezőre.
Nem magát a világot érzékelem. A világot önmagamban érzékelem.
Minden ember, akivel találkozom, az ítéleteimen keresztül jut el hozzám. Minden eseményt a személyes öröm és fájdalom mérlegén mérek meg. Ami közelebb vonz, azt jónak érzem; ami fenyeget vagy ellentmond nekem, azt rossznak. Még amikor tárgyilagos próbálok lenni, a mérést végző rejtett műszer akkor is hozzám van kalibrálva.
Az igazságomat az edényem formálja.
Ha pedig az edény önmaga számára akar megszerezni, akkor mindent, amit érzékel, befelé hajlít. A világ lehet végtelenül tágas, én mégis saját természetem kicsiny fekete dobozában tapasztalom meg.
Hogyan tudhatnám akkor valaha is, mi létezik rajtam kívül?
A fekete doboz
Olyan régóta élek ebben a fekete dobozban, hogy számomra ez maga az egész világegyetem.
Meghitten ismerem a falait: emlékeimet, félelmeimet, vágyaimat, sérüléseimet, elvárásaimat és meggyőződéseimet. Tudom, mi vigasztal meg, és mi vált ki belőlem elutasítást. Ismerem az érveket, amelyekkel igazolom magam, és a történeteket, amelyek révén fenntartom azt az embert, akinek hiszem magam.
Az öt érzékszerv jeleket hoz ebbe a dobozba. Amint azonban ezek a jelek belépnek, lefordítódnak a saját nyelvemre. Nem magát a forrást tapasztalom meg, hanem azt a benyomást, amelyet rám gyakorol.
Ez nem erkölcsi kudarc. Ez az egoista érzékelés természetes szerkezete.
Mégis rettenetes magány rejtőzik benne. Lehet, hogy emberek vesznek körül, mégis csupán a róluk bennem kialakuló benyomásokat érzem. Beszélhetek szeretetről, miközben továbbra is a szeretet iránti szükségletembe vagyok zárva. Kereshetem az igazságot, miközben csak azt fogadom el, amit jelenlegi elmém képes befogadni.
A fekete doboz kifinomulttá, műveltté és spirituálisan ékesszólóvá válhat. Megtanulhat gyönyörű szavakat, és nagyszerű magyarázatokat alkothat. De amíg minden észlelést az önös haszon alapján mérek, addig benne maradok.
Nem az a kérdés, hogyan díszítsem fel a dobozt.
Az a kérdés, hogyan jussak ki belőle.
Érzék ahhoz, ami rajtam túl létezik
Ahhoz, hogy az önmagamon kívüli valóságot érzékeljem, többre van szükségem élesebb szemnél, nagyobb értelemnél vagy a tények bőségesebb gyűjteményénél. Mindezek továbbra is ugyanabban a belső rendszerben működnek.
Egy másik érzékre van szükségem.
Ez a hatodik érzék a szívben lévő pontként kezdődik: apró, megmagyarázhatatlan vágyódásként valami után, ami meghaladja a jelenleg ismert életet. A hétköznapi beteljesülések nem elégítik ki, mert nem tartozik teljes egészében a megszerzés közönséges akaratához. Egy magasabb valósággal való lehetséges kapcsolat pontja ez.
Egy pont azonban még nem kifejlett műszer. Nem érti automatikusan, mit keres. Növekednie kell, növekedése pedig az egoista vágy növekedésétől teljesen eltérő törvényt követ.
Az egoista vágy úgy növekszik, hogy egyre többet von önmagába. A szívben lévő pont úgy növekszik, hogy kilép önmagából.
Akkor fejlődik, amikor olyan tulajdonságokra teszek szert, amelyek megfelelnek az érzékelni kívánt valóságnak. Ha a magasabb valóságot az adakozás uralja, akkor nem érzékelhetem egy olyan edényen keresztül, amelyet teljes egészében az önmagáért való megszerzés irányít. A műszernek hasonlóvá kell válnia ahhoz, amit befogad.
Ez a formaegyezés törvénye.
Nem hallhatok olyan frekvenciát, amelyet a vevőkészülékem nem képes visszaadni. Nem érzékelhetem az adakozás valóságát, amíg kizárólag a személyes nyereséghez vagyok kalibrálva. Valaminek bennem ugyanazt a belső „hullámot” kell létrehoznia, mint a rajtam kívül létező tulajdonság.
Csak ekkor kezdődik meg a vétel.
Amikor a feketét fehérnek nevezik
A nehézség akkor kezdődik, amikor a magasabb fokozat olyan mércét ad, amely ellentmond mindannak, amit jelenleg látok.
A szemem azt mondja: fekete. Az értelmem megerősíti: fekete. A tapasztalataim mindig feketének nevezték. A magasabb fokozat azonban azt mondja: „Íme, ezt fehérnek nevezik.”
Mit kellene tennem?
Becsukhatom a szemem, és ismételgethetem: „Ez fehér.” Az ismétlés azonban nem változtatja meg az érzékelést. Elnémíthatom kérdéseimet, és az engedelmességet hitnek nevezhetem, de az értelem elnyomása nem hoz létre magasabb érzéket. Meggyőzhetem magam arról, hogy kételkedni tilos, az ellentmondás azonban továbbra is eleven marad a szavak mögött.
Ez nem kalibrálás. Ez önámítás.
A valódi spirituális munka megköveteli, hogy teljes egészében lássam az ellentmondást. Jelenlegi edényem szerint a fekete továbbra is fekete. Nem hamisítom meg azt, amit érzek. Nem törlöm el az értelmemet, és nem teszek úgy, mintha a bizonyítékok eltűntek volna.
Ehelyett felteszek egy sokkal fájdalmasabb kérdést:
Mi van, ha nem a valóságban van a hiba, hanem abban a műszerben, amellyel érzékelem?
Mi van, ha a magasabb fokozat nem arra kér, hogy hazudjak a feketéről, hanem arra, hogy engedjem átalakulni a fényről és a sötétségről alkotott belső meghatározásomat?
Ekkor az „Ez fehér” szavak kalibrációs adattá válnak. Olyan fokozatból érkeznek, amelyen már egy másik törvény működik, és amelynek értelmével én még nem rendelkezem. Nem ellenőrizhetem ezt éppen azzal a műszerrel, amely javításra szorul, ahogyan egy sérült mérleg sem állapíthatja meg saját pontosságát azzal, hogy újra és újra megméri önmagát.
Külső viszonyítási alapra van szükségem.
Arra van szükségem, hogy a magasabb fokozat megmutassa, hol van valójában a nulla.
A műszer visszaállítása nullára
Minden pontos műszert kalibrálni kell, mielőtt megbízhatnánk benne.
A mérleget nullára kell állítani. A rádiót a megfelelő frekvenciára kell hangolni. A mérőeszközt egy saját pillanatnyi leolvasásán túl létező etalonhoz kell igazítani.
A lélek szintén érzékelő műszer.
Kezdeti nullpontja azonban nem semleges. Az önszeretethez van kalibrálva. Minden az „énből” indul ki: mit akarok, mit értek, mit érzek, mit tudok megindokolni, és mit vagyok hajlandó elfogadni.
Amíg én maradok a megkérdőjelezhetetlen nullpont, addig az egész valóságot az egómhoz viszonyítva mérem.
A spirituális kalibrálás akkor kezdődik, amikor hajlandóvá válok megkérdőjelezni ezt a középpontot.
Önmagam „lenullázása” nem személyiségem, értelmem vagy érzéseim eltörlését jelenti. Azt jelenti, hogy többé nem tekintem őket a spirituális igazság végső mércéjének. Jelenlegi érzékelésem megmarad, de már nem koronázom meg legfőbb tekintélyként.
Arra kérem a magasabb fokozatot, hogy adja át nekem saját megkülönböztetéseit: mit nevez adakozásnak, szeretetnek, igazságnak, kapcsolatnak és életnek.
Eleinte idegennek érzem a mércéit. Akár képtelenségnek is tűnhetnek. Amit én veszteségnek nevezek, azt ő nyereségnek nevezheti. Amit én önvédelemnek hívok, azt ő elkülönülésnek. Amit én ürességként élek meg, azt ő az adakozás lehetőségének tekintheti. Amit én sötétségnek nevezek, azt ő pontosan annak az állapotnak hívhatja, amelyből feltárulhat a fény.
A két érzékelés közötti távolság az a hely, ahol megszületik az értelem feletti hit.
A hit, amely nem rombolja le az értelmet
Az értelem feletti hit nem a tudás hiánya. Nem az értelem behódolása egy önkényes állításnak. Nem követeli meg, hogy naivvá, észszerűtlenné vagy könnyen manipulálhatóvá váljak.
Az értelem feletti hit teljes egészében megőrzi jelenlegi értelmem tanúságtételét, és fölötte kapcsolatot épít a magasabb fokozattal.
Tegyük fel, hogy ezer dollárt várok, de csak kilencszázkilencvenkilencet számolok meg. Az értelem alatt nem vagyok hajlandó számolni. Az értelmen belül elfogadom a számításom által mutatott összeget. Az értelem felett világosan látom a hiányt, de arra törekszem, hogy az adakozó érzékelését jelenlegi érzetemnél hitelesebbnek fogadjam el.
Ez nem azt jelenti, hogy úgy teszek, mintha a hiányzó dollár létezne. Azt jelenti, hogy valódi spirituális betöltésre van szükségem, amely képes teljessé tenni azt, amit jelenlegi edényeim hiányként élnek meg.
Ezt a betöltést nem teremthetem elő képzelőerővel. Nem hozhatom magam olyan érzelmileg felfokozott állapotba, amelyben már nem veszem észre a különbséget. Ha csupán azt mondom: „Elfogadom”, miközben titokban azt várom, mit nyerhetek vele, továbbra is ugyanabban a számításban maradok.
Az új érzékelésnek a természetemmé kell válnia.
Ehhez valódi kapcsolatra van szükségem a magasabb fokozattal. Tudnom kell, hogy valóban magasabb – nem azért, mert vakon annak nyilvánítottam, hanem mert felkészülés, erőfeszítés, támogatás és az önérdek fölé emelkedés ismételt kísérletei révén kapcsolat épült ki vele.
Csak ekkor kérhetem, hogy megkapjam az értelmét és a szívét.
Saját igazságom elvesztésének rémülete
Van valami félelmetes ebben a kérésben.
Jelenlegi értelmem nem pusztán egy általam használt eszköz. Belefonódik az identitásomba. Ítéleteim mondják meg, ki vagyok. Emlékeim magyarázzák meg, mi történt velem. Meggyőződéseim biztosítják számomra a talajt, amelyen állhatok.
Egy magasabb fokozat értelmének elfogadása eleinte olyan érzés, mintha kicsúszna a talaj a lábam alól.
Ha jelenlegi tényeim megváltoznak, ki leszek?
Ha az, amit egykor igazságnak neveztem, egy korrigálatlan edény mérésének bizonyul, akkor miben bízhatok?
Az ego megsemmisülésként értelmezi a kalibrálást. Azt hiszi, hogy ha többé nem ő a középpont, semmi sem marad.
A spirituális kalibrálás azonban nem pusztítja el az embert. Kiszabadítja az érzékelést az egyetlen természet börtönéből.
Nem veszítem el az értelmemet. Képessé válok arra, hogy kizárólagos uralma fölé emelkedjek. Nem törlöm el tegnapi önmagamat. Olyan edényekre teszek szert, amelyeken keresztül megláthatom, miért tartoztak tegnapi következtetéseim a tegnapi fokozathoz.
A változás olyan mélyreható lehet, hogy visszatekintve már nem értek egyet azokkal a tényekkel, amelyek egykor uraltak. Nem azért, mert a múlt eltörlődött, hanem mert megváltozott az azt értelmező műszer.
Egy seb, amely egykor azt bizonyította, hogy a világ kegyetlen, azzá a hellyé válhat, ahol megszületett bennem a kapcsolódás iránti vágy. Egy elutasítás, amely egykor igazolta a gyűlöletet, az adakozás megtanulásának anyagává válhat. Egy üresség, amely egykor értelmetlennek tűnt, meghívássá válhat egy, a megszerzésen túli valóság keresésére.
Az esemény megmarad. Spirituális jelentése megváltozik.
Ráhangolódás a kívülről érkező hullámra
Képzeljünk el egy rádiót, amelyet számtalan adás vesz körül, mégis csak zajt képes hallani. A levegő tele van zenével, hangokkal és információval, de mindebből semmi sem válik érzékelhetővé, amíg a vevőkészülék rá nem hangolódik a megfelelő frekvenciára.
A csend nem bizonyítja, hogy nincs adás.
Csak azt bizonyítja, hogy a vevőkészülék még nem egyezik a hullámmal.
Így van ez a spirituális világgal is. Az adakozás tulajdonsága körülveszi és fenntartja a valóságot, de nem érzékelhetem, amíg belső frekvenciám ellentétes vele. Csak azt érzem, ami belép az egoista vágyba, és működésbe hozza az öt érzékszervet.
Az értelem feletti hit lehetővé teszi, hogy ráhangoljam a hatodik érzéket.
A magasabb fokozat megkülönböztetést ad nekem. Megpróbálom kialakítani magamban annak megfelelőjét. Ismét kudarcot vallok. Régi kalibrációm ismét érvényesíti magát. A fekete ismét feketének látszik, a veszteséget ismét veszteségnek érzem, az önfeladást pedig halálnak.
Mégis tovább kérek – nem azért, hogy vakká váljak, hanem hogy igazabban lássak.
Lassan kialakul egy belső megfelelés. Ami korábban csak a magasabb értelemként létezett, eleven megkülönböztetéssé válik bennem. Többé nem kívülről ismétlem az adakozás nyelvét. Valami a szívemben felismerni kezdi.
A vevőkészülék és a hullám találkozik.
Első alkalommal nem csupán azt érzékelem, hogyan hat rám a valóság, hanem valamit magából a rajtam kívül létező valóságból.
A fekete doboz kinyílik.
Kalibrálás kapcsolaton keresztül
Egyetlen műszer sem képes kizárólag saját torz mérése alapján kalibrálni önmagát. Nem menekülhetek ki az egoista érzékelésből úgy, hogy kizárólag az egoista érzékelésre támaszkodom.
Önmagamon kívüli viszonyítási alapra van szükségem.
Ezért nélkülözhetetlen a magasabb fokozattal való kapcsolat. Nem fogadom el könnyelműen annak megkülönböztetéseit. Meg kell bizonyosodnom arról, hogy valóban magasabb, hogy iránya az adakozás felé mutat, és hogy nem használom a spirituális nyelvet önmagam megtévesztésére.
A magasabb fokozat nem hízeleg az egónak. Nem ígéri, hogy minden jelenlegi ítéletem megerősítést nyer. Olyan értékeket ad, amelyek feltárják, milyen teljes mértékben önmagamhoz viszonyítva mérem a valóságot.
Ahol én a megszerzés fontosságát látom, ott megmutatja az adakozás fontosságát. Ahol én az uralkodásban látok nagyságot, ott feltárja az önfeladás nagyságát. Ahol én egy másik embert hasznosnak vagy akadálynak látok, ott ő egy rajtam kívüli edényt mutat meg, amelyen keresztül magasabb valóság érhető el.
A kapcsolat az igazság laboratóriumává válik.
Minden ellentmondás megmutatja, hol nincs még kalibrálva a műszerem. Minden ellenállás feltár egy újabb belső mércét, amelyet az önszeretet ural. Minden kérés, hogy ezen ellenállás fölé emelkedjek, közelebb visz a formaegyezéshez.
Hasonlóvá válni ahhoz, amit érzékelni akarok
A spirituális világot nem lehet távolról megismerni. Nem figyelhetem meg az adakozást úgy, hogy belsőleg ellentétes maradok vele, és közben mégis azt várom, hogy megértsem.
Az adakozás megismeréséhez szert kell tennem az adakozásra.
A szeretet megismeréséhez olyan edényt kell építenem, amely képes a másik ember vágyában élni.
A magasabb fokozat megismeréséhez engednem kell, hogy annak tulajdonságai formát öltsenek bennem.
Ezért pontosabb a formaegyezés fogalma az olyan nagyszabású szavaknál, mint a tökéletesség vagy az örökkévalóság. Az ego a tökéletességet úgy képzelheti el, mint mindennek a birtoklását, az örökkévalóságot pedig mint vég nélküli élvezetet. Csendben még a spiritualitást is a végső személyes szerzeménnyé változtatja.
A formaegyezés nem kínál ilyen menedéket. Nem azt kérdezi, mit fogok birtokolni, hanem azt, mivé fogok válni.
„Amiként Ő irgalmas, úgy légy te is irgalmas.”
Nem azért, mert az irgalom nemesnek láttat engem. Nem azért, mert az adakozás jutalmat biztosít. Hanem azért, mert a tulajdonságok hasonlósága az egyetlen módja annak, hogy érzékeljem a magasabb valóságát.
A műszernek hasonlóvá kell válnia a fényhez.
Felemelkedés ismételt újrakalibrálással
A kalibrálás nem egyszeri esemény. Minden új fokozat elégtelenné teszi korábbi bizonyosságomat.
Amit tegnap elfogadtam, ma értelemmé válik. Fölötte új ellentmondás jelenik meg, és ismét a következő fokozat érzékelését kell keresnem.
Így húz folyamatosan fölfelé az értelem feletti hit.
Minden felemelkedés megváltoztatja a bennem lévő tényeket – nem pusztán a külső adatokat, hanem azokat az edényeket is, amelyek meghatározzák, mit jelentenek ezek az adatok. Megváltoznak a vágyaim, az értékeim és a középpont, amelyből kiindulva a valóságot értelmezem.
Nem fogalmak felhalmozásával emelkedem. Úgy emelkedem, hogy újra és újra engedem újjáépülni a spirituális műszert.
Ezért a valódi felemelkedés sohasem válhat önelégültté. Abban a pillanatban, amikor végleg megtelepszem abban, amit már értek, ismét bezárom magam egy befejezett dobozba.
A magasabb fokozat mindig jelenlegi kalibrációmon túlról szólít.
Ezt mondja: „Több valóság létezik annál, mint amennyit most érzékelni tudsz. Ne pusztítsd el az értelmedet. Állj rá. Lásd meg a határát. És kérd, hogy olyan értelmet és szívet kapj, amely képes befogadni azt, ami ezen túl van.”
Az első tiszta jel
Talán sok próbálkozás után valami új lép be a szívbe.
Egy rövid pillanatra már nem aszerint mérek egy másik embert, hogy mit kaphatok tőle. Megérzem létezésének fontosságát, függetlenül a saját hasznomtól.
Egy pillanatra értékessé válik egy addig üresnek tűnő állapot, mert lehetőséget kínál arra, hogy jutalom nélkül is kapcsolatban maradjak.
Egy pillanatra megérzem, hogy az adakozás nem erkölcsi teher, hanem az élet egy másik dimenziója.
Ez az első tiszta jel.
Talán szinte azonnal eltűnik. Visszatér a hétköznapi frekvencia, és a fekete doboz ismét körém zárul. Mégis történt valami visszafordíthatatlan. Most már tudom, hogy lehetséges egy másik érzékelés.
Bármilyen halványan is, de meghallottam az önmagamon kívüli hullámot.
Ettől a pillanattól kezdve a kalibrálás többé nem elvont gondolat. Vágyódássá válik.
Azt akarom, hogy a hatodik érzék állandóvá váljon. Azt akarom, hogy a magasabb fokozat értelme a természetemmé váljon. Nem csupán testem reakcióiban akarok élni, hanem formaegyezésben a valóságot körülvevő adakozó erővel.
Tudni akarom, mit jelent ott a „fehér”.
Új igazság, új szív
A kalibrálás legmélyebb célja nem az, hogy egyetértsek valamely tanítással. Az a célja, hogy új ember szülessen meg bennem.
Az önszeretethez kalibrált ember töredezett világot tapasztal, amely tele van vetélytársakkal, idegenekkel, fenyegetésekkel és fogyasztásra szánt tárgyakkal. Az adakozáshoz kalibrált ember elkezdi érzékelni a kapcsolatot, a kölcsönös egymásba foglaltságot és az egyetlen életet, amely számos edényen halad keresztül.
A külső világ látszólag változatlan maradhat. Ugyanazok az emberek maradnak, ugyanazok a kötelességek várnak, és ugyanaz a test folytatja hétköznapi létezését.
Az érzékelt valóság azonban többé nem ugyanaz.
A műszer megváltozott.
Az értelem feletti hit egy magasabb fokozaton értelemmé vált. Ami egykor erőfeszítést követelt, most igaznak érződik. Ami egykor önmegtagadásnak tűnt, az a szűk identitásból való felszabadulásként tárul fel. Ami egykor rajtam kívülállónak látszott, lelkem edényének részévé válik.
Azután egy újabb fokozat szólít.
Ismét felfedezem, hogy jelenlegi igazságom csupán kezdet. Ismét nullára kell állítanom magam. Ismét figyelnem kell egy olyan frekvenciára, amely túl van mindazon, amit már ismerek.
Ez a spirituális felemelkedés végtelen gyengédsége és szigora: soha nem kérik tőlem, hogy hazudjak arról, amit látok. Arra kérnek, hogy váljak képessé többet látni.
Nem arra kérnek, hogy hagyjam el az igazságot.
Arra kérnek, hogy engedjem: az igazság újrakalibráljon engem.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás