„….. Mivel a mennyek királysága az értelem fölött áll, mindenki szenved az elrejtettségtől. Azok számára azonban, akik a Teremtő érdekében akarnak dolgozni, az elrejtettség nagyobb, mert nagyobb szükségük van arra, hogy tudják, hiszen a test folyton azt kérdezi: »Mi nektek ez a munka?« Ebből következik, hogy ezt a kérdést mindig annak mértéke szerint értjük, hogy az ember mennyire akar teljesen a Teremtő érdekében dolgozni…”
RABASH, Vegyes jegyzetek 909. Az elrejtettség feltárása
Eljön egy pillanat a spirituális úton, amikor az ember önmagára tekint, és csendesen megkérdezi: Mi történt velem?
Amikor elkezdtem, lángolt a szívem. Úgy tűnt, a spiritualitás a válasz, amelyet egész életemben kerestem. Semmi más nem számított. Úgy éreztem, végre hazataláltam.
De most?
Most más vágyak ébredtek fel bennem. Olyan dolgok vonzzák váratlan erővel a szívemet, amelyeket egykor félresöpörtem. A cél, amely valaha oly közelinek tűnt, eltávolodott. Imáim üresnek hatnak. Lelkesedésem megfakult. Ahelyett, hogy tisztábbá válnék, mintha azt fedezném fel, milyen mélyen önmagam uralma alatt állok.
És ebből a sötétségből fájdalmas kérdés emelkedik fel: Visszafelé haladtam?
A lecke válasza egyszerre nehéz és mélységesen vigasztaló:
Lehet, hogy egyáltalán nem távolodtál el.
Lehet, hogy most először mutatják meg neked, hol vagy valójában.
A fény, amely feltárja a sötétséget
Spirituális utunkat valódi állapotunk tudata nélkül kezdjük. Még nem érezzük, milyen messze van természetünk a Teremtőtől, mert nincs mihez mérnünk magunkat.
A folt láthatatlan a sötétben. Csak akkor válik láthatóvá, amikor felkapcsolják a fényt.
Így van ez az emberi szívvel is.
Amikor a körülölelő fény hatni kezd az emberre, halvány benyomást ad neki egy másik valóságról — a szeretet, az adakozás, az egység és a Teremtővel való kapcsolat valóságáról. Magát a spiritualitást még nem érzékeli. Csupán távoli visszhangot, megmagyarázhatatlan vonzást érez, egy kert illatát, amelybe még nem léphet be.
Ám ez a fény valami mást is tesz. Magát az embert is megvilágítja.
Hirtelen nemcsak az adakozás szépségét látja meg, hanem saját ellenállását is vele szemben. Felfedezi a jó szándékai alatt rejlő számításokat, a szeretetében elrejtett önmagával való törődést, és a kapni akarást, amely szinte minden gondolata és cselekedete mögött ott áll.
A fény nem tette rosszabbá. Tudatosabbá tette.
A tudatosság azonban fájhat.
Érző teremtmények vagyunk. Az értelem mondhatja: „Ez a feltárulás hasznos. Most az igazságot látod.” A szív azonban így felel: „Távolabb érzem magam. Gyengének érzem magam. Szégyent érzek. Úgy érzem, kudarcot vallok.”
És a szív uralkodik.
Évek tapasztalatára lehet szükség, mire az ember megtanulja, hogy ne kellemes érzésekkel mérje az utat. Lassan kell megszereznie azt az erőt, amellyel egy zuhanásra tekintve ezt mondhatja: Ez is a Teremtővel való kapcsolatomhoz tartozik.
Miért a héj jön előbb
„A héj megelőzi a gyümölcsöt” — ez nem csupán költői kifejezés. A spirituális születés rendjét írja le.
A gyümölcs nem jelenhet meg addig, amíg az őt körülvevő héj ki nem fejlődött. Hasonlóképpen, a korrigált vágy sem születhet meg, mielőtt a korrigálatlan vágy valódi formájában fel nem tárult.
Eleinte a szívben lévő pont csupán egy pont — finom sóvárgás valami magasabb iránt. Ám teljes spirituális edénnyé kell növekednie. Hogy kitágítsa, a fény megrázza az ember vágyait. Új szükségleteket ébreszt, elfeledett vonzalmakat tár fel, és az egoizmus mélyebb rétegeit nyitja meg.
Az ember úgy érezheti, mintha minden irányba húznák. A testi örömök élénkebbé válhatnak, mint az út megkezdése előtt. Csodálkozhat azon, hogyan foglalkoztathatják most ennyire a hétköznapi vágyak azt, akit egykor csak a spiritualitás érdekelt.
A fény azonban úgy építi az edényt, hogy felszínre hozza annak rejtett anyagát.
A zuhanás ezért nem feltétlenül büntetés. Lehet, hogy a lélek egy újabb kamrája nyílik meg.
Egy új, korrigálatlan vágy került az ember elé. Valami, ami rejtve volt, most felismerhetővé vált. És ami felismerhető, az egy napon korrigálható is.
Ezt jelenti örülni „a feltárult gonoszoknak”. Nem magának a gonoszságnak örülünk. Annak örülünk, hogy a rejtett láthatóvá vált, hogy a céltól való újabb eltávolodás nevet kapott, és hogy a Teremtő ránk bízta az összetört szív egy újabb darabját.
A jutalom, amelyet nem ismerünk fel
A jutalmat rendszerint fénynek, ihletnek, bizonyosságnak, édességnek vagy spirituális felemelkedésnek képzeljük. A büntetést pedig sötétségnek, zavarodottságnak, gyengeségnek és távolságnak.
A valódi spirituális érzékelés előtt azonban még nem tudjuk megkülönböztetni a jutalmat a büntetéstől.
Mi van, ha az az állapot, amelyet büntetésnek nevezek, valójában válasz a munkámra?
Mi van, ha a tegnapi erőfeszítés tette lehetővé, hogy ma egy mélyebb vágy táruljon fel?
Mi van, ha a súly, amelytől menekülni akarok, a Teremtő, amint egy újabb edényt nyit meg a lelkemben?
Lehet, hogy az ember mindig jutalmat kap, csak még nincsenek meg a felismeréséhez szükséges korrigált érzékei. Néha a jutalom örömnek érződik. Néha veszteségnek. Néha sóvárgásként jelenik meg, máskor pedig annak fájdalmas felismeréseként, hogy az ember még nem vágyik igazán a Teremtőre.
A legértékesebb ajándék sötétségbe csomagolva érkezhet.
A csomagolás a héj. A benne rejlő korrigálás lehetősége a gyümölcs.
Ezért nem maga a zuhanás a legnagyobb veszély, hanem a reménytelenség — az a következtetés, hogy a zuhanásnak nincs célja, hogy az embert elhagyták, vagy hogy mindaz, amit eddig tett, hiábavaló volt.
Ha egy újabb korrigálatlan edény tárult fel, az azt jelenti, hogy eljött az ideje a vele való munkának. A Teremtő nem tárja fel egyszerre az egész szakadékot. Annak megfelelően nyitja meg, ahogyan fejlődik az ember képessége arra, hogy kapcsolatban maradjon a céllal.
Maga a feltárás a bizalom egy formája.
Mintha a Teremtő ezt mondaná: „Most már elég erős vagy ahhoz, hogy meglásd az igazság egy újabb darabját.”
Sóvárgás, amely nem hagy aludni
Mi tehát a számunkra elérhető jutalom, mielőtt átlépnénk a spirituális elérésbe?
Ez még nem a korrigált edényt betöltő végső fény. Hanem egy ellenállhatatlan szükséglet kialakulása a Teremtő iránt.
A jutalom az, hogy szerelmi beteggé válunk.
Olyan sóvárgás elérése ez, amely nem hagyja aludni a szívet — egy vágyé, amely fokozatosan minden e világ által kínált pótlék fölé emelkedik. Nem azért, mert eltűnnek a testi örömök, hanem mert a szív felfedezi, hogy egyik sem tud válaszolni a legmélyebb kérdésére.
Ez a sóvárgás még nem tökéletes adakozás. Az ember még mindig önmagáért akarja a Teremtőt. Még mindig abban reménykedik, hogy a spiritualitás betölti, megmenti vagy békét hoz neki. Ez a Lo Lishma — még nem a Teremtő érdekében.
Van azonban egy nagy és érett Lo Lishma: a teljes egészében a spirituális célra összpontosuló vágy. Ez a legteljesebb edény, amelyet az ember saját erőfeszítésével előkészíthet a Machsom előtt.
Az ember nem adhatja meg önmagának azt a képernyőt, amely a befogadást adakozássá alakítja. Ezt csak a fény teheti meg. Az ő munkája az, hogy a vágyat a szükséges teljességére juttassa — hogy minden emelkedésen és zuhanáson át újra és újra visszatérjen, tanuljon, kérjen, és a célt válassza.
Amikor a sóvárgás megérett, a fény befejezi a munkát.
A héj felnyílik.
A gyümölcs megjelenik.
Személyes beszélgetés a Teremtővel
Valami rendkívüli kezdődik, amikor az ember életét a teremtés célja köré rendezi.
Tapasztalatai többé nem csupán az emberiség általános mozgásának részei. Emelkedései és zuhanásai fokozatosan a Teremtővel való személyes kapcsolat elemeivé válnak.
Az emelkedés üzenet.
A zuhanás is üzenet.
Az ihlet beszél, de az elrejtettség sem kevésbé.
A Teremtő közelebb vonhatja az embert azzal, hogy édességet ad neki. Máskor azzal vonhatja közelebb, hogy feltárja: segítség nélkül képtelen előrehaladni. Az egyik állapot hálát ébreszt, a másik kiáltást. Mindkettő építi a kapcsolatot.
Ez az egyéni gondviselés: nem annak ígérete, hogy minden jó érzés lesz, hanem annak felismerése, hogy minden a cél felé vezethet.
Semmi sincs a beszélgetésen kívül.
Az üresség is benne van. A szégyen is benne van. A hirtelen vonzalom valami jelentéktelen iránt, az összpontosítás képtelensége, a tegnapi bizonyosság elvesztése — mindez a párbeszéd részévé válhat, feltéve, hogy az ember nem menekül el.
Nem a mi feladatunk létrehozni az állapotokat. Ezt a fény teszi. A mi feladatunk megfigyelni, mit tár fel a fény, benne maradni a munkában, és keresni a helyes viszonyt ahhoz, ami megjelent.
Ne félj attól, hogy eltávolodsz
Lehetnek napok, amikor a Teremtő végtelenül távolinak tűnik.
Ilyen napokon emlékezz: a távolság csak azért érezhető, mert a közelség bizonyos érzése már felébredt. A táguló szakadékot két növekvő felismerés alakítja ki — a spiritualitás nagysága és az ember jelenlegi természetének igazsága.
A közöttük lévő fájdalom nem üres. Ez az a tér, amelyben az edény épül.
Ne átkozd ezt a teret.
Ne téveszd össze a feltárást az elutasítással.
Ne vond le azt a következtetést, hogy a Teremtő elhagyott éppen akkor, amikor valami bensőségesebbet és mélyebben elrejtettet mutat meg neked.
Ha még képes vagy a cél felé fordulni — bármilyen gyengén is —, akkor a zuhanás nem taszított le az útról. Maga lett az út.
Egy napon talán visszatekintünk azokra az állapotokra, amelyek megríkattak bennünket, és ajándékként ismerjük fel őket. Meglátjuk majd, hogy a sötétség nem azért jött, hogy maga alá temessen. Azért jött, hogy feltárja a helyet, ahol a gyümölcs növekedni fog.
Addig is azt kérik tőlünk, hogy folytassuk.
Tanuljunk, amikor a szív nyitott, és amikor zárva van.
Maradjunk kapcsolatban, amikor méltónak érezzük magunkat, és amikor csak méltatlanságunkat látjuk.
Minden újonnan feltárult hiányt ne végső ítéletként, hanem meghívásként fogadjunk.
És higgyük, hogy minden kezünkbe adott héj alatt a Teremtő egy gyümölcsöt készít elő.
A zuhanás nem az Ő szeretetének vége.
Néha ez az a forma, amelyben szeretete elér bennünket.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás