Mire van valójában szükségünk?

A szükségletekről, az összehasonlításról és a kapcsolódásról

Kérdés: Mi a spirituális szükséglet?

Válasz: A spirituális szükséglet az a bennem élő érzés, hogy hiányzik belőlem a felebarát és a Teremtő felé irányuló törekvés. Annak érzékelése, mennyire nem kapcsolódom még ahhoz a belső rendszerhez, amelyet közös vágyunkként, az egyesült szívként képzelek el — „mint egy ember, egy szívvel”.

Az gyötör, hogy még milyen távol vagyok ettől az állapottól, valamint attól, hogy a Teremtő feltáruljon ebben a közös szívben. Pontosan erről kell szólnia minden szenvedésemnek. Mindig igyekeznem kell megvizsgálni, mennyire törekszem erre, és mennyire vágyom arra, hogy mielőbb elérjem.

Nyilvánvaló, hogy ebben a környezetnek is segítenie kell. Át kell hatnia a közös spirituális keresés légkörének, amelyben mindannyian teljes lényünkkel e célért élünk. Ennek semmi köze ahhoz, ami világunk hétköznapi életében történik velünk. Ez egy nagyon mély belső törekvés, egyúttal az ember és a csoport belső mércéje.

Forrás: Rav Dr. Michael Laitman, a 2011. április 28-i Napi Kabbala lecke első része, RABASH írásai

Szinte minden emberi döntés mélyén ott rejlik egy halk kérdés: Mire van valójában szükségem?

Első pillantásra a válasz magától értetődőnek tűnik. Az embernek ételre, hajlékra, ruházatra, családra, biztonságra és pihenésre van szüksége. Ezek a testi élet egyszerű követelményei. Maga a természet ültette belénk őket, kielégítésükben pedig nincs semmi szégyellnivaló vagy erkölcsi vétség. A táplálékért vadászó farkas nem „gonosz”: a természetébe írt törvényt követi.

Ugyanígy az embernek is fenn kell tartania a testet, amelyen keresztül átéli az életet és végzi spirituális munkáját.

Ám abban a pillanatban, amikor egy másik emberre tekintünk, a kérdés bonyolultabbá válik.

Már nem csupán azt kérdezzük: „Mire van szüksége a testemnek?” Hanem azt is: „Mije van a másiknak? Hogyan látnak engem mások? Mit kell birtokolnom ahhoz, hogy tiszteljenek, csodáljanak vagy irigyeljenek?”

Ebben a pillanatban a szükséglet észrevétlenül valami mássá alakul.

A szükséglet és a fölösleg határa

A szükséglet és a luxus közötti különbség nem mindig magán a tárgyon mérhető le. Az étel lehet szükséges, de válhat a társadalmi helyzet fitogtatásává is. Az otthon szükséges lehet, ugyanakkor emlékművé is válhat, amelyet mások szeme láttára emelünk. A ruha védi a testet, mégis lehet olyan nyelv, amelyen elismerést követelünk.

A döntő kérdés nem egyszerűen az, hogy mit birtoklunk, hanem az, hogy miért van rá szükségünk.

Ha valami a test valódi szükségleteit szolgálja, akkor a szükséglet körébe tartozik. Ha az a célja, hogy kijelölje másokhoz viszonyított helyünket, akkor már a gazdagság, a tisztelet, a hatalom és a tudás emberi vágyaihoz tartozik. Külsőleg továbbra is testinek tűnhet, de maga a test nem igényli.

A testnek otthonra van szüksége. Nincs szüksége ötszintes házra azért, hogy valaki más kicsinek érezze magát mellette.

A testnek ételre van szüksége. Nincs szüksége végtelen bőségre, amelyet társadalmi fontosságunk hirdetésére rendezünk el.

A testnek ruhára van szüksége. Nincs szüksége egy másik ember csodálatára.

Ezt nehéz megkülönböztetni, mert a társadalom folyton átformálja azt, amit „normálisnak” tekintünk. Ami egykor elegendőnek tűnt, megalázónak kezdhet érződni pusztán azért, mert másoknak több van. Bőség vehet körül bennünket, mégis hiányt élhetünk át. A fájdalom nem a testből, hanem az összehasonlításból fakad.

A társadalom így korlátlanul növelheti vágyainkat. Arra tanít, hogy a fényűzést szükségletként, a puszta szükségleteket pedig a kudarc bizonyítékaként éljük meg.

Egy szoba, amely elegendő volt

Régebben Jeruzsálemben egy egész család egyetlen szobában élt. Egy nagyon kicsi asztal körül, a földön ülve étkeztek. Napközben matracaikat a sarokban halmozták fel, éjszaka pedig mindenki leterítette a magáét.

Egy „tehetős” családnak két szobája volt — de együtt laktak az egyikben, a másikat pedig kiadták.

Ezt nem élték meg rendkívüli helyzetként. Egyszerűen így éltek az emberek. Az elégségességről alkotott érzésüket még nem tágította ki a modern életet körülvevő, vég nélküli összehasonlítás.

Ez nem feltétlenül felszólítás arra, hogy utánozzuk egy másik nemzedék anyagi körülményeit. Inkább valami bensőségesebbet és nyugtalanítóbbat tár fel: a szükséglet érzete nem állandó. A környezet elvárásai alakítják.

Ma egyetlen helyiséget több külön térre oszthatunk, mert elvárás, hogy mindenkinek saját sarka legyen. Az építészet változása a szív változását tükrözi. Egyre inkább magunkba zárkózunk, elkülönülünk és elhatárolódunk. Az anyagi falak a közöttünk növekvő belső távolságot fejezik ki.

A valódi kérdés tehát nem a szobák száma, hanem az a vágy, amely megszólal rajtuk keresztül.

A társadalom felelős mindenki alapvető szükségleteiért

A korrigált társadalom nem ítéli el az embereket testi szükségleteik miatt. Éppen ellenkezőleg: felelősséget vállal értük. Minél korrigáltabbá válik egy társadalom, annál nagyobb gonddal biztosítja, hogy minden embernek legyen élelme, hajléka, egészségügyi ellátása és a méltó élethez szükséges feltételei.

A szükségletek biztosítása nem lehet magánharc, amelyben a gyengéket magukra hagyják. A társadalomnak garantálnia kell, hogy senki ne nélkülözze az élet alapjait.

Baal HaSulam utolsó nemzedékről szóló vízióját úgy olvashatjuk, hogy az ember ne kapjon többet a társadalomtól, mint amennyit annak leghátrányosabb helyzetű tagja kap. Minden, ami ezen a mértéken túl van, luxusnak számít.

Ez az elv nagy követelményt támaszt, mert a siker megszokott mércéjét a feje tetejére állítja. Hozzászoktunk ahhoz, hogy azokhoz mérjük magunkat, akiknek több jutott. Itt viszont arra kapunk felszólítást, hogy arra nézzünk, akinek a legkevesebb van.

A kérdés többé nem az, hogy „Mennyit szerezhetek meg?”, hanem az: „Élvezhetek-e többet, miközben valaki más nélkülözi a nélkülözhetetlent?”

Ez nem kikényszerített nyomorúságot követel, hanem közös felelősséget. Arra hív, hogy a másik hiányát a közös test hiányaként érezzük. Ha e test egyik része szenved, az egész test hiányos.

A pont, ahol a gyűlölet kezdődik

A gyűlölet gyökere az egység széttörésében rejlik. Mindenki csak a saját megszerzési vágyát érzi, míg a másik vágyát idegenként érzékeli.

Amíg valódi szükségleteimmel foglalkozom, az élet fenntartásának természetes követelményét követem. A szükségleteken túl azonban erkölcsi és spirituális számvetés kezdődik.

Mit akarok a társadalomtól?

Mindenki jólétéhez szeretnék hozzájárulni, vagy csupán a lehető legtöbbet akarom kivenni belőle magamnak? Azt akarom, hogy másoknak is meglegyen mindaz, amim nekem van, vagy örömöm titokban attól függ, hogy nekik kevesebb jut?

Itt tárul fel a szeretet és a gyűlölet közötti teljes skála.

A gyűlölet nem mindig dühként jelentkezik. Megjelenhet közöny, összehasonlítás, felsőbbrendűség vagy a másik fölött állás néma elégedettségének formájában. Elrejtőzhet egy olyan dolog iránti vágyban, amelynek valódi célja nem az, hogy szolgáljon bennünket, hanem hogy elválasszon egymástól.

Amikor a másik hiánya növeli annak értékét, amit én birtoklok, már a lelkek közötti törés szólal meg bennem.

Miért nem korrigálja a vágyat az önmegtagadás?

Kísértő volna arra következtetni, hogy a spirituális munka javaink erőszakos csökkentéséből áll. Talán a lehető legkevesebből kellene élnünk, minden vágyunkat fegyelmeznünk, és külső önmegtartóztatással korrigálnunk magunkat.

A kabbalisták óva intenek ettől a következtetéstől.

Az egoista vágyat nem tudjuk közvetlen támadással korrigálni. Az ember nem helyezhet egyszerűen „szűrőt” a megszerzési vágyra, mintha csavarkulccsal és szögekkel javítana meg egy gépet. Saját romlottságunk állandó szemlélése sem hoz korrekciót. Ehelyett bűntudathoz, kétségbeeséshez és még mélyebb önmagunkba merüléshez vezethet.

A munka nem az, hogy saját magunk szerelőivé váljunk. A munka az, hogy keressük azt az erőt, amely korrigál.

Ezt az erőt Felső Fénynek nevezzük.

Ezért központi jelentőségű a barátok szeretete, a tanulás, a terjesztés és a helyes szándék kialakítása. Céljuk a korrigáló Fény bevonzása. Nincs hatalmunk természetünk átalakítására, de megteremthetjük azokat a feltételeket, amelyek között az átalakulás lehetővé válik.

Még egy kezdetben hétköznapi okból — kötelességből, társadalmi nyomásra vagy egyszerű szégyenérzetből — végrehajtott cselekedethez is társulhat később spirituális szándék. Egy tanár vagy barát iránti jó cselekedetet megtehetünk tiszta gondolat nélkül. Később az ember ezt a tettet összekapcsolhatja a spiritualitás iránti őszinte vágyával. A gondolat és a tett ekkor egyesül.

Ez hatalmas reményt ad: nem kell megvárnunk, amíg a szív tökéletessé válik, hogy cselekedjünk.

Tedd meg a jó cselekedetet. A szándék később is megérkezhet, és találhat valamit, amiben testet ölthet.

A kapcsolódásból születő egyszerűség

A kevéssel való valódi megelégedettség nem a test ellen vívott mesterséges háború. Annak természetes következménye, hogy felfedezünk egy nagyobb beteljesedési forrást.

Amikor a kapcsolódás, a szeretet és a spirituális cél elkezdi betölteni a szívet, fokozatosan gyengül az igény, hogy javakkal bizonyítsuk saját értékünket. Az ember nem érzi magát elszegényedettnek. Ellenkezőleg: belső élete annyira gazdaggá válik, hogy számos korábbi „szükségletről” kiderül, valójában teher.

A cél nem egy szürke világ, amelyben mindenki elfojtja vágyait. Egy meleg, emberi világ a cél, amelyben senkinek sem kell felsőbbrendűséggel bizonyítania az értékét, mert mindenki az egészhez tartozásból nyeri méltóságát.

Egy ilyen társadalomban gondoskodással biztosítják a szükségleteket, miközben a fölösleg elveszíti érzelmi hatalmát. Az emberek nem az alapján mérik a gazdagságot, mennyivel állnak mások fölött, hanem aszerint, mennyi élet, biztonság és szeretet áramlik rajtuk keresztül mindenkihez.

A kérdés, amely előttünk áll

A szükségletekről szóló tanítás végső soron arra kér bennünket, hogy vizsgáljuk meg szívünk irányultságát.

Mire van valóban szüksége a testemnek?
Mire tanított meg vágyni a társadalom?
Mely javaim szolgálják az életet, és melyek az összehasonlítást?
Lehetek-e békében, miközben valaki más nélkülözi a méltó élet alapjait?
És ami a legfontosabb: erővel és önváddal próbálom-e korrigálni magam, vagy olyan kapcsolatokat és szándékokat építek, amelyek meghívják a korrigáló Fényt?

A szükséglet nem pusztán gazdasági kategória. Az a határ, amelynél láthatóvá válik az emberi családhoz fűződő viszonyunk. E határ alatt a társadalomnak minden emberről gondoskodnia kell. Fölötte mindannyiunknak meg kell vizsgálnunk, vajon vágyaink elmélyítik-e az elkülönülést, vagy erősítik a kapcsolódást.

A válasz nem kényszeríthető ránk kívülről. A szívben kell felfedeznünk.

És talán amikor végre megérezzük, hogy a másik nem idegen tőlünk, a „Mennyire van szükségem?” kérdését csendben felváltja egy szeretetteljesebb: