„….. Mivel az ember egy »önszeretetnek« nevezett Klivel [edénnyel] van megteremtve, ha nem látja, hogy egy cselekedet személyes hasznot hoz számára, nincs hajtóereje még a legkisebb mozdulathoz sem. Az önszeretet semmissé tétele nélkül pedig lehetetlen elérni a Teremtővel való Dvekutot [összetapadást], vagyis a formaazonosságot.
És mivel ez ellenkezik a természetünkkel, szükségünk van egy közösségre, amely nagy erőt hoz létre, hogy együtt dolgozhassunk a kapni akarás — a »rossznak« nevezett vágy — semmissé tételén, hiszen ez akadályozza annak a célnak az elérését, amelyért az ember teremtetett.
Ezért a közösségnek olyan egyénekből kell állnia, akik egyhangúlag egyetértenek abban, hogy ezt el kell érniük. Ekkor valamennyi egyén egyetlen nagy erővé válik, amely által az ember harcolhat önmaga ellen, mivel mindenki belefoglaltatik mindenki másba. Így minden ember a cél elérésére irányuló hatalmas vágyra támaszkodik…”
RABASH: A közösség célja – 2
Senki sem járja egyedül a spirituális utat.
Elképzelhetjük, hogy a döntő küzdelem teljes egészében a magányos szívben zajlik — hogy ha elég mélyen gondolkodunk, elég őszintén imádkozunk, vagy elég szigorú önfegyelmet gyakorlunk, megtaláljuk az erőt ahhoz, hogy természetünk fölé emelkedjünk. A szív azonban nem elszigetelt birodalom. Folyamatosan magába fogadja környezete benyomásait, felméri, mit tartanak értékesnek mások, és észrevétlenül sajátjaként veszi át vágyaikat.
A környezet a szemünkön és a fülünkön keresztül hatol belénk. Megtanítja, mi érdemel csodálatot, mire érdemes törekedni, és mit kell jelentéktelennek tekinteni. Jóval azelőtt, hogy tudatos döntést hoznánk, a körülöttünk élők már befolyásolták vágyaink irányát.
Ez az érzékenység az üres értékek rabszolgájává tehet bennünket, de a spirituális fejlődés egyik legnagyszerűbb eszközévé is válhat.
A szív egymagában nem képes életben tartani a célt
Az emberben őszinte vágy ébredhet a spirituális élet iránt. Egy ideig fényesen lobog benne a cél. Az adakozás, a kapcsolódás és a Teremtőhöz való közelség mindennél fontosabbnak tűnik.
Azután a tűz kialszik.
Visszatérnek a hétköznapi gondok. A szív kihűl. A cél, amely egykor nélkülözhetetlennek látszott, távolivá és elvonttá válik. Az ember értelemmel még emlékezhet arra, hogy a spiritualitás fontos, de a tudás önmagában nem képes újraéleszteni a vágyat.
Ekkor válik nélkülözhetetlenné a közösség.
Amikor az egyik szívből eltűnik a cél fontossága, más szívekben tovább élhet. Szavaik, tetteik, lelkesedésük és kitartásuk visszaadhatják ezt a fontosságot annak, aki átmenetileg elveszítette. Senki sem marad szüntelenül ihletett; ezért különböző időpontokban mindenkinek hordoznia kell a többieket.
A spirituális cél körül egyesült közösség a fontosság tárházává válik. Mindenki hozzátesz, amikor van ereje, és merít belőle, amikor saját ereje elfogyott.
A spirituális környezet nem helyettesíti az egyéni munkát. Megadja a szívnek azt a fontosságérzetet, amely nélkül ez a munka nem folytatható.
Akkor is hat ránk, ha tudjuk, hogy szerepjátékról van szó
A közösség ereje az értelemnél mélyebbre hatol. Az ember tudhatja, hogy a barátok szándékosan mutatnak lelkesedést. Értheti, hogy tudatos erőfeszítést tesznek azért, hogy a cél nagyságáról beszéljenek, bizalmat sugározzanak, és ihletettnek mutatkozzanak akkor is, ha belül nem ezt érzik.
A szívre mégis hatással van.
A kapni akarás olyan, mint egy könnyen befolyásolható állat. Megindítja az, amit újra és újra lát és hall. Ha a környező világ a gazdagságot, a hatalmat, a szépséget és a hírnevet ünnepli, ezek az értékek fontossá kezdenek válni. Ha egy környezet következetesen a kapcsolódást, az adakozást, a kölcsönös felelősséget és a Teremtőt becsüli, a szív fokozatosan ezeket kezdi értékesnek tartani.
Ez akkor is igaz marad, ha a külső megnyilvánulást szándékosan rendezték meg. Az ember pontosan tudhatja, hogyan hozzák létre a befolyást, és mégis megérintheti.
Nincs ebben semmi tisztességtelen, ha a cél világos. A külső megnyilvánulás nem azt állítja, hogy már mindenki elérte a tökéletes odaadást. Kölcsönös megállapodás arról, hogy megmutatjuk egymásnak a cél nagyságát, amíg ez a nagyság minden szívben életre nem kel.
Gyakran arra várunk, hogy előbb ihletet érezzünk, és csak azután cselekedjünk ihletetten. A spirituális közösség megfordítja ezt a sorrendet. Eljátsszuk egymás számára a cél fontosságát, hogy felébredhessen a még hiányzó érzés.
Ez a szerepjáték a kölcsönös megmentés egyik formájává válik.
Hétköznapi emberek rendkívüli környezetet építhetnek
Egy spirituális közösségnek nem kell tökéletessé vált lelkekből állnia. Ha csak azok lehetnének hatással másokra, akik már elérték a célt, soha semmilyen kezdet nem volna lehetséges.
Elégségesek a hétköznapi emberek — kételyekkel, gyengeségekkel, változó hangulatokkal és egoista számításokkal élő emberek, akikben mégis van egy közös, őszinte pont: azt akarják, hogy a spirituális cél fontossá váljon.
Megállapodnak abban, hogy erőfeszítést tesznek egymásért. Beszélnek a célról, részt vesznek a tanulásban, fenntartják a kapcsolatot, és gondoskodást tanúsítanak. Emlékeztetik egymást arra, hogy létezik valami, ami nagyobb a személyes kényelemnél és az egyéni megelégedettségnél.
Minden hozzájárulás kicsinek tűnhet. Ezek az erőfeszítések azonban egybegyűjtve olyan légkört teremtenek, amely erősebb bármelyik egyén átmeneti állapotánál.
Senkinek sem kell személyesen birtokolnia a teljes spirituális erőt. Az erő közöttük jön létre.
Apró tettek, amelyek ébren tartják a lelket
A közösség hatása nem csupán emelkedett szavakban fejeződik ki. Egyszerű, gyakorlati tettekben él.
A tanulásra felébredni képtelen barátot fel lehet ébreszteni. Aki elveszíti az irányt, napközben kaphat egy telefonhívást. Egy rövid üzenet emlékeztetheti arra, hogy a cél még mindig létezik, és ő továbbra is része valaminek, ami nagyobb pillanatnyi hangulatánál.
Egy figyelmes ajándék, egy üdvözlés, egy meghívás vagy a segítség felajánlása spirituális szándékot hordozhat, ha megerősíti egy másik ember kapcsolatát a céllal.
Ezek a tettek kezdetben talán nem tiszta adakozásból fakadnak. Valaki részben azért segíthet egy barátjának, mert azt reméli, hogy cserébe ő is erőt kap. Bátoríthat másokat azért, mert tudja: egy erősebb közösség őt is támogatni fogja.
Ez természetes. A rendelkezésünkre álló egoista természettel kezdünk. A fontos kérdés az, hogy ezt a természetet az elkülönülés elmélyítésére használjuk-e, vagy a kapcsolódás felé irányítjuk.
Még a gondoskodás tökéletlen cselekedete is híddá válhat. A tett előkészíti a talajt egy még nem létező szándék számára.
A függés belső felismerése
A mások előtti valódi önsemmisítés csak akkor válik lehetségessé, amikor az ember érzi, hogy nélkülük nem érheti el a célt.
Amikor az életünk egy orvostól, egy mentőcsapattól vagy veszélyes helyzetben megbízható társaktól függ, az ego nem tiltakozik a függés ellen. Buzgón keresi a kapcsolatot. Hajlandó figyelni, együttműködni, sőt átengedni az irányítást is, mert az élet fontossága felülírja a személyes büszkeséget.
A spirituális út hasonló felismerést kíván: a barátokkal való kapcsolat nélkül nem érem el a célt.
Ez a megértés nem maradhat elvont jelszó. Belső tudatossággá, eleven érzéssé kell válnia: a többiek olyasmit hordoznak, amit az én egyéni szívem nem képes létrehozni.
Ekkor az önsemmisítés többé nem önmagunk eltörlését vagy gyengévé válását jelenti. Azt jelenti, hogy a közös célt a személyes, egoista ítélet fölé helyezzük. Nem egy másik ember egója előtt hajolok meg. Saját önfontosságomat hajtom meg a spirituális cél előtt, amely csak kapcsolatunkon keresztül tárulhat fel.
Minél nagyobb a cél fontossága, annál kevésbé fájdalmas ez az önsemmisítés. Ami egykor megaláztatásnak tűnt, szabadságnak kezd érződni — annak a szabadságának, hogy az elszigetelt énnél magasabb rendű valamihez tartozhatunk.
Miért nem tárhatja fel az igazságot az elítélés?
Egy spirituális közösséget elsősorban pozitív befolyás révén kell felépíteni.
Hasznosnak tűnhet állandóan emlékeztetni az embereket egoizmusukra. Ha a rossz felismerése szükséges a haladáshoz, miért ne bírálnánk egymást, tárnánk fel minden gyengeséget, és mondanánk újra meg újra mindenkinek, mennyire önző?
Azért, mert a kívülről ránk kényszerített elítélés nem hozza létre a rossz valódi felismerését.
Amikor valakinek azt mondják: „Rossz, önző és méltatlan vagy”, természetes reakciója rendszerint a védekezés, a szégyen, a neheztelés vagy az összeomlás. Az ego védeni kezdi önmagát. Ahelyett, hogy az ember az igazságra válna érzékennyé, a sérelemre lesz érzékeny.
Az ilyen légkör nem vezet el a barátok szeretetéhez. Gyanakvást és elkülönülést szül.
A rossz hiteles felismerésének a fényhez viszonyítva kell megszületnie. Az embert először valami pozitívnak kell magához vonzania: az adakozás, az egység, a szeretet és a Teremtő nagyságának. Amint ez a magasabb minőség fontossá válik, és megvilágítani kezdi az ember belső világát, természetes módon feltárul az egoista természettel való ellentét.
A sötétséget azért ismerjük fel, mert jelen van a fény.
Ezért a közösségnek nem arra kell összpontosítania, hogy elmondja az embernek, milyen rossz. Feladata az, hogy a pozitív cél felnagyításával érzékenységet ébresszen benne a körülvevő fény iránt. Amikor a cél fényesebben ragyog, mindenki belsőleg fedezi majd fel, mi mond ellent neki.
Ez a felfedezés mélyebb és építőbb bármilyen kívülről érkező vádnál.
A feltárulás támogatása a fájdalom dicsőítése nélkül
Amikor feltárul az egoizmus, a gyengeség és az üresség, a közösségnek segítenie kell az embert abban, hogy helyesen értelmezze ezeket az állapotokat.
Nem szabad senkit arról győzködnie, hogy maga a rossz édes. A fájdalom nem válik szentté pusztán azért, mert a spirituális munka során jelenik meg. A gyengeség nem lehet a büszkeség forrása, és a szenvedést nem szabad a spirituális kiválóság bizonyítékaként élvezni.
Az érték a feltárulásban rejlik, nem a feltárult rosszban.
A közösség emlékeztetheti az embert arra, hogy az egoizmus egy újabb rétegének meglátása az adakozás iránti megnövekedett érzékenységet jelezheti. A gyengeség felfedezése megnyithatja az utat az erő iránti őszintébb kérés előtt. Az üresség feltárhatja az egoista beteljesülés korlátait, és helyet teremthet egy új szándéknak.
A fájdalmas állapot fájdalmas marad, de irányt kap.
A kétségbeesésbe zuhanás helyett az ember ezt mondhatja: „Valami új tárult fel. Most már van anyagom a korrekcióhoz. Ebből az állapotból folytathatom.”
Ez a környezet egyik legkényesebb felelőssége: nem elutasítani és nem is dicsőíteni a fájdalmat, hanem összekapcsolni az út céljával.
Vonzás által haladni, nem taszítás által
Az igazi spirituális fejlődés abból fakad, hogy valami előre vonz bennünket, nem abból, hogy az öngyűlölet hajt.
A közösség megmutatja a kapcsolódás szépségét. Kívánatossá teszi a barátok szeretetét. Közvetíti, hogy az adakozás értékes, és a Teremtőhöz való közelség többet ér a személyes büszkeségnél.
Az ember elindul e nagyság felé. A pozitív cél fényében láthatóvá válik mindaz, ami akadályozza a kapcsolódást. Ekkor korrekciót kér — nem azért, mert mások megalázták, hanem azért, mert fontossá vált a szeretet.
Ez a különbség mindent megváltoztat.
Amikor a haladást az elítélés hajtja, az ember menekülni akar attól, hogy rossz legyen. Amikor a cél nagysága hajtja, képessé akar válni a jóra.
Az egyik mozgás félelemből és elutasításból születik. A másik vágyakozásból.
A kölcsönös ébresztés köre
A közösség hatása eleven kört hoz létre.
Felébresztem másokban a cél fontosságát. Felébredt vágyuk visszatér, és hat rám. Amikor gyenge vagyok, ők hordoznak engem. Amikor ők gyengék, én hordozom őket. Senki sem tudja, kinek az erőfeszítése válik döntő benyomássá egy másik szívben.
Egy ihlet nélkül kimondott szó lángra lobbanthat valaki mást. Ennek az embernek a válasza később újraélesztheti azt, aki először megszólalt. Ami szándékos szerepjátékként kezdődik, valódi érzést ébreszthet; ez a valódi érzés pedig az egész közösségben szétterjedhet.
Így válnak az egyéni erőfeszítések kollektív erővé.
A szív fokozatosan megtanulja, hogy a spirituális élet nem úgy épül fel, hogy megszabadulunk a másoktól való függéstől. Úgy épül fel, hogy a függést kölcsönös felelősséggé alakítjuk.
Felfedezzük, hogy a körülöttünk élők nem akadályok, amelyek közénk és a cél közé állnak. Megfelelően összekapcsolódva ők jelentik azt az edényt, amelyen keresztül a cél elérhetővé válik.
Az általunk teremtett környezet válik azzá a jövővé, amelybe belépünk
Minden közösség folyamatosan közli tagjaival, mi számít fontosnak. Beszélgetésein, figyelmén, csodálatán és közös szokásain keresztül teszi ezt. Még a hallgatás is értéket közvetít.
Az alapvető kérdés tehát nem az, hogy hatnak-e ránk, hanem az, hogy mi hat ránk — és milyen irányban választjuk egymás befolyásolását.
Spirituális környezet jön létre mindenütt, ahol az emberek megállapodnak abban, hogy az érdektelenségnél fontosabbként őrzik a szeretetet, az elkülönülésnél fontosabbként a kapcsolódást, az önmagunkba zárkózásnál fontosabbként pedig az adakozást. Tagjainak nem kell tökéletesnek lenniük. Újra és újra fel kell ébreszteniük egymásban a célt.
E kölcsönös befolyás révén a hétköznapi kapni akarás fokozatosan valami önmagán túli felé vonzódik. A körülvevő fény érzékelhetőbbé válik. Az egoizmus úgy tárul fel, hogy közben nem semmisíti meg a reményt. A gyengeség okot ad a kapcsolódásra, a függés pedig az erő alapjává válik.
Egyedül a szív felejt.
Együtt a szívek emlékezni tudnak egymás helyett.
És ebben a közös emlékezésben az út, amely az elszigetelt ember számára lehetetlennek tűnt, lassan mindenki előtt megnyílik.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás