Egy másik szívében élni

Kérdés: Amikor úgy kérek mások vágyaiért, mintha azok a sajátjaim lennének, arra kell-e irányítanom a szándékomat, hogy megelégedést okozzak a Teremtőnek, és ne csupán arra, hogy jót tegyek az emberekkel?

Válasz: Annak lehetőségét kéred, hogy megelégedést okozhass nekik – annak ellenére, hogy ezeket a vágyakat sajátjaidként érzed –, mert ezzel a Teremtőnek okozol megelégedést. Közvetlenül nem okozhatsz megelégedést a Teremtőnek, hiszen Ő semmiben sem szenved hiányt. Ezért az egész világnak okozol megelégedést, a Teremtő pedig ebből élvezetet kap.

Van egy terület, amely a te pontodon kívül az egész világot magában foglalja. Létezik egy nagy kör, amely a teljes lélek, te pedig a pontoddal e körön kívül helyezkedsz el, és értük kérsz. Amikor elhozod a Teremtőt ehhez a körhöz, Ő örül annak, hogy mindannyiuknak adhat. Ebből az következik, hogy lehetőséget teremtesz a Teremtőnek az adakozásra, és ezzel megelégedést okozol Neki.

Azért imádkozol, hogy az embereknek jó legyen, és ezzel arra irányítod a szándékodat, hogy megelégedést okozz a Teremtőnek. A Teremtő ugyanis tökéletes, és az adakozáson kívül semmiben sem szenved hiányt, te pedig lehetővé teszed Számára, hogy adhasson. A Kli, vagyis az edény azonban nem Benne található, hanem az Ő teremtményében, az egész emberiségben.

Rav Dr. Michael Laitman, a 2014. április 6-i Napi Kabbala lecke negyedik részéből – RABASH írásai

Elérkezik egy pillanat a spirituális úton, amelyet előre szinte lehetetlen elképzelni.

Éveken keresztül azt hisszük, hogy a spiritualitás önmagunk korrekciójáról szól.

Gondolataink korrekciójáról.
Vágyaink korrekciójáról.
Szándékaink korrekciójáról.

Küzdünk az egónkkal.
Harcolunk az önzésünkkel.
Megtanulunk nem önmagunkért, hanem az adakozás érdekében befogadni.

Fokozatosan pedig hinni kezdjük, hogy ez a cél.

Ám ekkor, szinte észrevétlenül, egy másik horizont kezd kirajzolódni.

Valahonnan sokkal mélyebbről csendesen felmerül egy kérdés:

Valójában kinek a vágyában élek?

Mindaddig, amíg minden a saját korrekcióm körül forog, még a legnemesebb szándékok is hozzám tartoznak.

Az én erőfeszítéseim.
Az én spirituális állapotaim.
Az én szeretetem.
Az én adakozásom.
Az én elérésem.

Az „én” szó csupán kifinomultabbá vált.

A Teremtő célja azonban soha nem egy spirituálisabb ego létrehozása volt.

Valami egészen mást kíván világra hozni.

A teremtés kezdete nem a mi vágyunk volt.

Hanem az Övé.

Mielőtt létezett volna teremtmény, csak az adakozás iránti végtelen vágyakozás létezett.

Mérhetetlen vágy arra, hogy életet adjon.
Hogy gyönyörűséget adjon.
Hogy megossza Önmagát.

Maga a teremtés ebből a vágyakozásból született.

Mindannyian azért léptünk be a létezésbe, mert Valaki adni kívánt.

A saját vágyunk csak ezután jelent meg.

Talán ezért hagy el bennünket végül minden élvezet.

Mert egyetlen teremtmény sem arra lett szánva, hogy örökre saját szívének foglya maradjon.

A spirituális út nem csupán arról szól, hogy megtanuljunk adni.

Arról szól, hogy felfedezzük Azt, Aki mindig is adott.

Először az ajándékait keressük.

Azután a jelenlétét.

Végül pedig, ha kegyelmet kapunk, valami sokkal bensőségesebbet kezdünk keresni.

Magát az Ő vágyát keressük.

Nem azt, amit ad.

Még csak nem is azt, hogy Ő micsoda.

Hanem azt, hogy mit akar.

Ez mindent megváltoztat.

Többé már nem azt kérdezem:

„Mit érzek?”

Ehelyett azt kezdem kérdezni:

„Mire vágyik Ő?”

Többé nem azt:

„Mi tölt be engem?”

Hanem ezt:

„Mi teljesíti be az Ő célját?”

Lassan, szinte észrevétlenül, saját belső világom többé nem az a középpont, amely körül minden forog.

Egy másik szív kezd dobogni bennem.

Egy másik vágyakozás.

Egy másik élet.

Felfedezem, hogy az Ő adakozás iránti vágya nagyobb, mint az én befogadás iránti vágyam.

Végtelenül nagyobb.

És valami megdöbbentő kezd történni.

Már nem azért érzek örömöt, mert kaptam.

Még csak nem is azért, mert sikerült adakoznom.

Az öröm akkor jelenik meg, amikor érzem, hogy az Ő vágyakozása olyan helyet talált, ahol élhet.

Hogy szeretete végre olyan kezekre talált, amelyeken keresztül cselekedhet.

Hogy irgalma olyan szívre talált, amely kész hordozni azt.

Ekkor a Teremtőnek való megelégedés okozása már nem egy parancsolat teljesítésének érződik.

Hanem annak, hogy engedem az Ő saját vágyát rajtam keresztül lélegezni.

Az a különös, hogy ebben a pillanatban kezdek eltűnni.

Nem a megsemmisülés értelmében.

Hanem az állandó öntudatosság csendes feloldódásában.

A vég nélküli méricskélésben.

A szüntelen összehasonlításban.

A spirituális nyereség és veszteség szakadatlan számolgatásában.

Az „én”, amely minden pillanatban figyelmet követelt magának, különös módon elcsendesedik.

Valami végtelenül szebb foglalja el a helyét.

Egy másik lény boldogságában kezdek élni.

Egy másik céljában.

Egy másik szeretetében.

Nehéz ezt megmagyarázni.

A tudatosság továbbra is megmarad.

Az egyéniség is megmarad.

Semmi sem tűnik el abból, ami a teremtményben egyedi.

Az élet középpontja mégis csendesen áthelyeződik.

A szív többé nem csak önmagáért dobog.

Legmélyebb örömévé Annak beteljesedése válik, Aki létet adott neki.

Ez semmihez sem hasonlítható, amit az ego képes elképzelni.

Az ego azt hiszi, hogy önmaga elvesztése szükségképpen a halált jelenti.

Itt azonban ennek éppen az ellenkezőjét fedezi fel.

Csak akkor kezd el végre élni, amikor elengedi az önmagáért való vég nélküli aggodalmát.

Ezért beszéltek a bölcsek egy olyan edényről, amely semmilyen általunk ismert edényhez nem hasonlít.

Nem az önmagunk edényéről.

Még csak nem is a nemes szándékok által korrigált edényről.

Hanem egy olyan edényről, amely a Teremtő saját gondolatában él.

Az Ő jót tenni akarásában.

Az Ő örök szeretetében.

Talán ezt jelenti a valódi összetapadás.

Nem azt, hogy a Teremtő mellett állunk.

Nem csupán azt, hogy hasonlóvá válunk Hozzá.

Hanem azt, hogy megengedjük: az Ő vágya legyen az a hely, ahol élünk.

Ekkor minden találkozás megváltozik.

Egyetlen barát sem olyasvalaki többé, akit értékelek vagy megítélek, hanem olyan ember, akin keresztül az Ő szeretete át akar áramlani.

Minden nehézség újabb lehetőséggé válik arra, hogy az Ő türelme formát öltsön.

Minden szolgáló cselekedet a Teremtő egy újabb szívdobbanásává válik, amely belép a világba.

Többé semmi sem tartozik hozzám.

Még a spiritualitásom sem.

Csupán egyetlen csendes ima marad:

„Ne engedd, hogy visszatérjek az önmagamban való élethez.

Engedd, hogy a Te vágyadban maradjak.

Legyen a Te örömöd az én örömöm.

Dobogjon a szívem ott, ahol a Tiéd mindig is dobogott.

És váljon az életem olyan hellyé, ahol a Te adakozás iránti végtelen vágyakozásod végre nyugalomra találhat.”