A Teremtő egy minőség

„Arra kell törekednünk, hogy olyan erős kapcsolatokat alakítsunk ki a kabbalista csoport tagjai között, hogy ezeket a kapcsolatokat »Teremtőnek« lehessen nevezni. A Teremtő a köztünk lévő kapcsolat mértéke, amikor másokat úgy érzékelünk, ahogyan önmagunkat. Folyamatosan fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy közeledünk-e ehhez a fajta kapcsolathoz, és hogy közelebb kerülünk-e a Teremtőhöz.

Azáltal hívjuk életre a Teremtőt, hogy összekapcsolódunk egymással, mert az, amit Teremtőnek nevezünk, az egymáshoz fűződő viszonyainkból, a köztünk lévő feszültségekből, kötelékekből és egymás felé irányuló törekvéseinkből születik. Képzeljük el, hogy annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy egy körbe vonódunk, amelyen belül feltárul valami, amit »Borénak« (jöjj és lásd) nevezünk. Ez azt jelenti: lépj be, és lásd meg a Teremtőt.

Amit létrehozunk, az valójában az adakozás tíz szfirájából álló közös kli. A közös kli feltárul és megtelik, ha küldetésünkké tesszük, hogy megtaláljuk az egymással való helyes kapcsolatokat. Ahelyett, hogy önmagunkról és a Teremtőről fantáziálnánk, tudnunk kell, hogy az Ő feltárulása a célunk.”

Rav Dr. Michael Laitman, Laitman Blog, 2009. november 17.

A Teremtő nem valamiféle emberhez hasonló személyiség valahol a felhőkön túl. A Teremtő nem is tárgy, kép vagy olyan lény, amelyet az elme magába foglalhat.

A Teremtő, akit elérhetünk és megérthetünk, egy minőség.

Héberül a BoReh szó két szóból álló meghívásként érthető: „jöjj” és „lásd”. Ne csupán higgy. Ne képzelődj. Jöjj, és tapasztalat útján fedezd fel.

Minek a megtapasztalására kapunk tehát meghívást?

A tiszta, feltétel nélküli szeretet és adakozás minőségének megtapasztalására — egy olyan erőére, amely anélkül ad, hogy önmaga felé fordulna, és anélkül, hogy számítgatná, mit kap majd cserébe. Nem keres elismerést, hálát, jutalmat, sőt még választ sem. Teljes egészében a másik életéért és beteljesedéséért létezik.

Csak egy ilyen minőség képes valóban életet teremteni és táplálni.

Abban a pillanatban, amikor az önző számítás akár egyetlen szikrája is megjelenik — Mit nyerek vele? Milyen érzést kelt majd bennem? Megbecsülnek érte? —, a cselekedet többé már nem teljesen életadó. Rejtve továbbra is ott marad benne a vágy, hogy használjon, fogyasszon, irányítson vagy kihasználjon. Még ha ez a vágy szelídnek vagy jó szándékúnak tűnik is, végül az életet olyasmivé változtatja, ami az én javára létezik.

A tiszta teremtésnek az ellenkező irányba kell áramolnia.

Az adótól a teremtett felé kell haladnia anélkül, hogy visszafordulna, és bármit is magának követelne.

Ezért a hiteles spiritualitás elsősorban nem hiedelmekről, rítusokról, látomásokról vagy emelkedett érzésekről szól. Arról szól, hogy feltárjuk és elérjük ezt az életet teremtő, életet tápláló minőséget, végül pedig társává váljunk.

De hogyan érzékelhetek egy ilyen erőt, amikor a valóság megtapasztalásának természetes módja teljesen különbözik tőle?

Ösztönösen mindent önmagamon keresztül értelmezek. Aszerint mérem, mi kellemes vagy fájdalmas, hasznos vagy fenyegető, kívánatos vagy értéktelen, hogy milyen viszonyban áll velem. Észlelésem szubjektív, önvédő és gyakran észrevétlenül kizsákmányoló. Még a szeretetem is lehet feltételes: azt szeretem, ami betölt, megerősít vagy hozzám tartozik.

A Teremtő minősége azonban a feltétel nélküli adakozás. Eredeti természetem és a Teremtő természete ezért összeegyeztethetetlen.

A hétköznapi, egoista érzékszerveken keresztül nem ismerhetem fel a tiszta önzetlenséget, mert az ego mindent a személyes haszon nyelvére fordít le. Ahhoz, hogy a létezés egy másik minőségét felfedezzem, szükségem van egy hordozóra — egy élő mezőre, amelyben ez a minőség kézzelfoghatóvá válhat.

Ez a mező a másokkal való kapcsolatom.

Egy másik ember lehetőséget ad arra, hogy kilépjek az én zárt határai közül. A másik lesz az a hely, ahol meghívhatom a Teremtő minőségét, hogy megjelenjen. A vele való kapcsolatomon keresztül olyan eszközzé válhatok, amely által a szeretet és az adakozás cselekszik a világban.

Ehhez mélyreható belső átalakulásra van szükség.

Meg kell tanulnom megtapasztalni egy olyan pillanatot, amelyben az „én” többé nem a középpont. Ott van a Teremtő, ott van a szeretetet befogadó ember, én pedig közvetítőként állok közöttük — elősegítőként és tudatos megfigyelőként.

A szeretet nem az enyém. A beteljesedés nem hozzám tartozik. Nem én teremtem a fényt; beleegyezem, hogy hordozzam.

Egy ilyen pillanatban azon keresztül ismerem fel a Teremtőt, ahogyan a Teremtő rajtam keresztül szeret és tölt be egy másik embert — szinte mintha mindez „az én nevemben” történne, mégsem válik a tulajdonommá.

Legmélyebb boldogságom ekkor nem abból fakad, hogy közvetlenül részesülök a beteljesedésben, hanem abból, hogy tanúja vagyok, amint a beteljesedés rajtam kívül életre kel. Az tölt be, hogy látom: a Teremtő szeretete belép egy másik ember életébe.

Ez különösen valóságossá válik, amikor a másokkal szembeni ösztönös elutasításom fölött történik.

Az ego tiltakozik. Összehasonlít, ítélkezik, irigykedik és gyűlöl. Azt mondja nekem, hogy jobban megérdemlem a figyelmet, a szeretetet, a megértést és a beteljesedést. Azt kérdezi, miért kapja meg valaki más azt, amit én magamnak akarok. A másik örömét a saját veszteségeként éli meg.

Mégis éppen itt, e két mozgás közötti feszültségben kezd megszületni egy új ember.

Az ego szenved, mert többé nem az élet egyetlen célpontja. Úgy érzi, gyengül — sőt, meghal. A bennem lévő emberi megfigyelő azonban a beteljesedés egészen új formáját fedezi fel: annak örömét, hogy részt vesz egy olyan szeretetben, amely nem tér vissza az énhez.

Ez nem önmagam eltörlése. Felszabadulás abból a börtönből, amelyben az életet csak önmagamon belül vagyok képes érezni.

Nem pusztítom el az egót, nem teszek úgy, mintha nem létezne, és ellenállását sem fedem el spirituális nyelvezettel. Érzem a haragját, ürességét, féltékenységét és elutasítását. Ugyanakkor e benyomások fölött azt választom, hogy elősegítem a kapcsolatot, a szeretetet és egy másik ember beteljesedését.

Az ellentét nélkülözhetetlen.

Ha nem érzékelem az ego ellenállását, nem tudom világosan megkülönböztetni a fölé emelkedő minőséget. Az önmagammal való törődés sötétsége nélkül az adakozás fénye elvont marad. A két érzésnek együtt kell léteznie: alul az üres és tiltakozó ego; fölötte a Teremtő mások felé áramló szeretetének kibontakozó spirituális érzékelése.

Csak ekkor válik a tapasztalat valóságossá és kézzelfoghatóvá.

Részvételemmel meghívom és életre hívom a Teremtőt másokban. Előkészítem a teret, megnyitom az átjárót, és engedem, hogy a feltétel nélküli szeretet minősége átáramoljon rajtam. Minél hűségesebben teszem ezt, annál tisztábban „jövök és látok”.

A spiritualitás fokozatosan megszűnik puszta eszme lenni.

A Teremtő nem elképzelendő alakként tárul fel, hanem megélendő minőségként. Nem hódolatot követelő távoli hatalomként, hanem a szeretet és az adakozás erejeként, amely élőlények között keres kifejeződést.

És talán ezt jelenti igazán emberré válni: tudatosan állni ösztönös természetünk és a Teremtő minősége között; érezni, ahogy alul az ego ellenáll, miközben fölötte a szeretetet választjuk; és legnagyobb beteljesedésünket abban megtalálni, hogy átjáróvá válunk, amelyen keresztül az élet, a gondoskodás és a feltétel nélküli szeretet elér egy másik emberhez.

A Teremtő életet teremt.

Akkor tárjuk fel a Teremtőt, amikor engedjük, hogy ez az életadó minőség átáramoljon rajtunk.