Amikor a szív már nem tud önmagáért élni

Kérdés: A kabbalisztikus forrásokban az áll, hogy a megtört szívű embert hősnek nevezik. Kérem, magyarázza el, miért éppen a megtört szívű ember a hős?

Válasz: Valóban nagyon szokatlanul hangzik. Még azt is mondják, hogy nincs jobb a megtört szívnél. Amikor ugyanis az ember úgy érzi, hogy minden vágya, szándéka, szenvedélye és késztetése összetört, és semmije sincs, amibe horgonyként kapaszkodhatna, hogy ne merüljön el az életben, akkor ez az állapot a lehető legjobb.

Azért jó, mert ilyenkor a Teremtőn kívül nincs semmi, amibe kapaszkodhatnánk.

Megjegyzés: De azért az is jó lenne, ha mindenféle drámai helyzet nélkül tudnánk a Teremtőbe kapaszkodni.

Válaszom: Nem, ez nem lehetséges. Az ember csak akkor képes a Teremtőhöz tapadni, amikor egy hajszálon függ, nincs miben reménykednie, és úgy érzi, hogy a következő pillanatban lezuhan. Ez az érzés annyira rettenetes, hogy még a halál is jobbnak tűnik az ilyen életnél. Ebben az állapotban juthat el a Teremtőhöz.

Természetesen senkinek sem tanácsolom, hogy ilyen helyzetbe kerüljön. A kabbala bölcsessége azt mondja, hogy ezt előre fel kell ismernünk, és még idejében el kell jutnunk a Teremtőhöz, tudva, hogy „nincs más Rajta kívül”; Ő irányít mindent, és minden jövőbeli állapotunk Benne van.

Általánosságban, bár nincs más Rajta kívül, mégis meg kell próbálnunk magunknak megválasztani azokat az állapotokat, amelyek a lehető legközelebb visznek bennünket a Teremtőhöz.

Rav Dr. Michael Laitman, a KabTV „Spirituális állapotok” című műsorából, 2022. november 27.

Kezdetben ugyanazzal a szívvel közeledünk a spiritualitáshoz, amellyel minden máshoz is közeledtünk.

Akarunk valamit.

Talán igazságnak nevezzük. Talán Teremtőnek, örökkévalóságnak, elérésnek vagy az élet értelmének. A szavak lehetnek magasztosak, alattuk azonban ugyanaz az ősi kérés rejlik: Adj nekem valamit, amitől teljesnek érezhetem magam. Adj valamit, ami végre betölti ezt az ürességet.

A Fény felé fordulunk, de még mindig önmagunk javára akarjuk használni.

Azt képzeljük, hogy a spirituális világ majd megadja nekünk azt, amit ez a világ nem tudott: bizonyosságot kétségek nélkül, gyönyört, amely nem múlik el, és életet halál nélkül. Azt szeretnénk, hogy a Teremtő legyen a legnagyobb beteljesülés, amelyet a kapni akarásunk valaha is megismert.

A Fény azonban nem teljesíti ezt a követelést.

Elég közel jön ahhoz, hogy felébresszen bennünket, majd kivonja magát a szorításunkból. Ízelítőt ad a sóvárgásból, de nem adja meg azt a beteljesülést, amelyet az egónk várt. Megnöveli a vágyat, és egyúttal feltárja, mennyire képtelen ez a vágy önmagát betölteni.

Ez nem kegyetlenség. Ez tanítás.

A Fény lassan megmutatja nekünk, hogy nem a vágyott gyönyör hiánya jelenti a problémát. Maga a vágy formája a probléma.

Mi azonban tovább próbálkozunk.

Még mélyebben kutatunk, még intenzívebben tanulunk, és újabb számításokat végzünk. Abban reménykedünk, hogy a következő erőfeszítés majd kinyitja a bezárt ajtót. Ám minél nagyobbra nő a vágy, annál fájdalmasabban fedezzük fel, hogy semmi sem képes megmaradni benne. Minden beteljesülés elhalványul. Az édesség minden pillanata még nagyobb éhséget ébreszt. Végül minden válasz egy újabb kérdést szül.

A kapni akarás olyan sírrá válik, amely nem tudja abbahagyni a nyelést.

Ekkor tör fel az emberből a rettenetes belső kiáltás:

„Jobb nekem a halálom, mint az életem.”

Ez nem a test halálát jelenti. Annak a vágynak a kiáltása ez, amely már nem képes elviselni saját életmódját.

„Az életem” nem más, mint az önmagamért való kapás végtelen kísérlete: mindent magamba vonni, mindent önmagamhoz mérni, és csak azt szeretni, ami kielégít engem. Az ilyen élet rosszabbá vált a halálnál, mert a vágy korlátlanul növekszik, miközben eltűnik a beteljesülésre való képessége.

Nem tudom betölteni ezt a vágyat.
Nem tudok elmenekülni előle.
Nem tudom elhallgattatni.
És nem tudok tovább az uralma alatt élni.

Valami bennem kész meghalni – nem maga az ember, hanem a régi szándék; nem maga a vágy, hanem az a követelés, hogy minden értem létezzen.

Ekkor jelenik meg először a mások javára történő adás mint megváltás.

Gondolkodni kezdek: Bárcsak felhagyhatnék azzal, hogy önmagamért kapjak. Bárcsak megszabadulhatnék ettől a csillapíthatatlan önmagammal való törődéstől. Bárcsak kiléphetnék ebből az „énnek” nevezett börtönből.

Ez hatalmas fordulópont. A kapni akarás elkezdi eltemetni saját módszerét. Miután számtalanszor megpróbálta betölteni önmagát, végül beismeri, hogy az útja csak szenvedéshez vezet.

Ám még ez sem a helyes vágy.

Lehetséges, hogy csupán azért akarok adni, mert a kapás már elviselhetetlenné vált. Lehetséges, hogy azért akarok elmenekülni önmagam elől, mert fáj önmagamnak lenni. Az adás ekkor csupán újabb gyógyszerré válik a szenvedésemre, egy újabb eszközzé, amelytől azt remélem, hogy jobban érzem majd magam.

A kérésem más ruhát öltött, de továbbra is én állok a középpontjában.

Itt hajt végre mélyebb csodát a megjavító Fény.

Nemcsak a kapás nyomorúságát tárja fel, hanem az adás szépségét is.

Az ember fokozatosan érezni kezdi, hogy az adás nem egyszerűen menekülés a szenvedésből. Ez a Teremtő tulajdonsága. Olyan nagyság, tisztaság és szabadság rejlik benne, amely nem függ attól, hogy mi lép be az edényeimbe, vagy mi távozik belőlük. Nem üres kézzel végzett önmegtagadás, hanem részvétel a Teremtő szeretetének mozgásában.

A Fény elhozza számunkra a Forrás nagyságát.

Amikor pedig a Forrás naggyá válik a szememben, megváltozik az imám.

Már nem azt kérdezem: „Hogyan menthet meg engem az adás?”

Hanem kérdezni kezdem: „Hogyan tartozhatnék hozzá? Hogyan válhatnék hasonlóvá Ahhoz, aki ad? Hogyan szerezhetnék örömet Neki?”

Ez a helyes vágy megszületése.

Ezt nem lehet erővel létrehozni. Nem parancsolhatom meg az egómnak, hogy csodálja azt, ami természetével ellentétes. Semmilyen mértékű öngyűlölet nem képes megteremteni a Teremtő szeretetét. Önmagában semmilyen mennyiségű szenvedés nem adhatja meg nekem az adás tulajdonságát.

Csak a Fény képes megmutatni nekem egy olyan valóságot, amely értékesebb önmagamnál.

Én azonban elhelyezhetem magam ott, ahol ez a Fény működik: a hiteles forrásokban, a megjavításra irányuló tanulásban, valamint egy olyan csoportban, amely ugyanerre a célra törekszik. Ott nem pusztítom el a vágyamat. A Fény hatása alá helyezem, és azt kérem, hogy változzon meg a szándéka.

A hatalmas kapni akarás nem tévedés. Üressége nem bizonyíték arra, hogy a teremtés kudarcot vallott. A törésből emelkedik fel, mert készen áll a megjavításra. Óriási éhsége végül az óriási mértékű adás képességévé válik.

Semmit sem kell eltörölni abból, ami bennünk van. Mindennek csupán a helyes irányt kell megszereznie.

Ugyanaz a szív, amely egykor az egész világot önmagának követelte, olyan hellyé válhat, amelyen keresztül szeretet áramlik mások és a Teremtő felé. Korábbi ürességének mélysége határozza meg annak a szeretetnek a mélységét, amelyet egy napon képes lesz magában hordozni.

Ezért a „Jobb nekem a halálom, mint az életem” kiáltása nem a vég. Egy új élet sötét küszöbe.

Mögöttünk van az az élet, amelyben mindent aszerint mértünk, hogy mennyit kaphatunk.

Előttünk van az az élet, amelyet a Teremtőhöz való hasonlóság mércéje határoz meg.

A kettő között ott áll egy remegő emberi szív, amely már képtelen visszatérni ahhoz, ami volt, de még nem képes szeretni azt, amivé válik. Egyetlen kérése van:

Hadd vágyjak az adásra, ne azért, mert szenvedek, hanem azért, mert az adás nagyszerű.

Hadd keresselek Téged, ne azért, mert nincs máshová mennem, hanem azért, mert a Hozzád való közelség értékesebb annál, mint hogy továbbra is önmagamba zárva maradjak.

Hadd haljon meg a régi szándék – nem azért, hogy eltűnjek, hanem azért, hogy életemben először valóban élhessek.