Minden spirituális állapot, amelyen az embernek keresztül kell mennie, már eleve potenciálisan benne rejlik.
Elvileg a Tóra és a Kabbala először a teremtés folyamatát írja le felülről lefelé. Amikor azonban az ember maga kezdi meg spirituális felemelkedését alulról felfelé, ugyanazokon az állapotokon halad keresztül, amelyeken egykor alászállt, csakhogy most felfedezi azokat az erőket, amelyek már eleve benne léteznek.
Miután betölti a Felső Fény, az ember megszorítást (Cimcumot) hajt végre, mert szégyent érez. Ekkor kezdődik a Teremtő elrejtőzésének folyamata, amelyet az azt követő elérés követ, amikor az ember a Teremtőt olyan mértékben tárja fel, amilyen mértékben hasonlóvá válik Hozzá.
Kérdés: Mi a különbség aközött a hasonlóság között, amelyet az ember alulról felfelé haladva ér el a Teremtőhöz, és aközött, amely a teremtés hatodik napján létezett?
Válasz: A különbség jelentős. Az egyik esetben mindezt a Teremtő végzi el, a másik esetben pedig a teremtmény lehetőséget kap arra, hogy önmagából hozza létre a Teremtőhöz való hasonlóságot.
A hatodik napon mindez a potenciálisan jelen lévő erők hatására történt. Amikor azonban alulról felfelé emelkedünk, ezeket az erőket magunk vesszük kézbe, mi magunk valósítjuk meg őket, és önmagunkból formálunk embert – Ádámot, a Domeh („hasonló”) szóból.
Ez azt jelenti, hogy mindenkinek a saját szívébe, saját vágyába kell megírnia a Tórát.
Dr. Michael Laitman Rav, KabTV „Spiritual States” („Spirituális állapotok”), 2024. március 21.
Talán nincs mélyebb vágy elrejtve az emberi szívben, mint hogy megismerje Azt, aki életet adott neki.
Attól a pillanattól kezdve, hogy felébred bennünk a szívben lévő pont, keresni kezdünk. Úgy képzeljük, hogy valahol önmagunkon túl vár ránk egy ajtó, amely egyszer majd kitárul, egy fátyol, amely felemelkedik, és végül eljön egy kinyilatkoztatás, amely minden kétséget eloszlat, és lehetővé teszi, hogy közvetlenül meglássuk a Teremtőt.
Ám az út egészen másképp bontakozik ki, mint ahogyan azt a legtöbben várják.
A Teremtő nem úgy nyilatkozik meg, mint egy előttünk álló tárgy.
Ő a bennünk végzett cselekedetein keresztül tárul fel.
Ez az ősi mondás mély jelentése: „Cselekedeteidből ismerünk meg Téged.”
Első hallásra ezek a szavak talán csalódást keltenek.
Mi magát a Teremtőt szeretnénk megismerni.
Ehelyett arra kapunk meghívást, hogy figyeljük meg a saját életünket.
A gondolatainkat.
Az érzéseinket.
A félelmeinket.
A reményeinket.
A zuhanásainkat.
Az ébredéseinket.
Minden csendesen megszülető örömöt.
Minden váratlan csalódást.
Minden vágyakozást, amely nem hajlandó eltűnni.
Mindegyik az Ő érintését hordozza.
Semmi sem történik az Ő irányításán kívül.
Az egész spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember lassan elfogad egy igazságot, amely ellen az ego minden erejével tiltakozik: Minden, ami bennem történik, a Teremtő műve.
Nemcsak azok a pillanatok, amelyek inspirálnak.
Nemcsak azok, amikor könnyű hinni.
Hanem a zavarodottság is.
Az ellenállás.
A büszkeség.
A türelmetlenség.
A magány.
Még az az érzés is, hogy Ő elhagyott bennünket.
Sőt, különösen ezek a pillanatok.
A Teremtő soha nem szűnik meg dolgozni a léleken.
Az elrejtőzés nem azt jelenti, hogy Ő nincs jelen.
Az elrejtőzés az, hogy munkáját önmagunknak, más embereknek, a körülményeknek vagy a véletlennek tulajdonítjuk.
Egyetlen fátyol létezik: a saját vakságunk.
A spirituális munka ezért nem annak megváltoztatása, amit a Teremtő tesz.
Hanem annak megtanulása, hogy felismerjük azt, amit már most is tesz.
Minden tapasztalat meghívás arra, hogy megkérdezzük:
Ki rendezte el ezt a pillanatot?
Miért kaptam ezt az érzést?
Milyen tulajdonság tárul most fel?
Mi az, ami éppen kijavítás alatt áll?
Lassan valami csodálatos kezd történni.
Ami korábban egymástól független események sorának tűnt, fokozatosan egyetlen tökéletesen összefüggő nyelvvé válik.
Maga az élet lesz a Teremtő párbeszéde a lélekkel.
Minden felemelkedés hordoz egy tanítást.
Minden zuhanás feltár egy újabb rejtett rétegét az egoizmusnak.
Minden csalódás megmutat egy újabb helyet, ahol az önszeretet még mindig uralja a szívet.
Minden siker újabb lehetőséget ad arra, hogy büszkeség helyett hálát fedezzünk fel.
Semmi sem vész kárba.
Semmi sem véletlen.
Semmi sem esik ki az Ő vezetéséből.
És ekkor következik a legszebb felismerés.
A Teremtő megismerése nem pusztán azt jelenti, hogy megértjük Őt.
A Teremtő megismerése átalakít bennünket.
Abban a pillanatban, amikor valóban felismerjük az Ő cselekvését, valami elkerülhetetlen kezd kibontakozni.
Elkezdjük igazolni azt.
Nem azért, mert erőltetjük magunkra a hitet, hogy minden jó.
Hanem mert fokozatosan meglátjuk, hogy minden esemény – még azok is, amelyek egykor kegyetlennek vagy értelmetlennek tűntek – a kijavítás felé vezetett bennünket.
A felismerésből egyetértés születik.
Az egyetértésből hasonlóság.
A hasonlóságból szeretet.
Lassan, lépésről lépésre a Teremtő tulajdonságai kezdik felváltani a sajátjainkat.
Ez rejlik e szavak mélyén:
„Cselekedeteidből ismerünk meg Téged.”
Nem úgy fedezzük fel a Teremtőt, hogy elmenekülünk a világból.
Hanem úgy, hogy felismerjük munkáját életünk minden egyes pillanatában.
Minden felismerés meglágyítja a szív egy újabb rétegét.
Minden elfogadás feloldja az elkülönülés egy újabb darabját.
Minden igazolás lehetővé teszi, hogy vágyaink egy újabb része hasonlóvá váljon az Ő szándékához.
Végül elérkezik egy pillanat, amikor a lélek ugyanúgy válaszol a valóságra, ahogyan a Teremtő válaszol rá.
Nem azért, mert a valóság megváltozott.
Nem azért, mert az élet könnyebbé vált.
Hanem mert az ember változott meg.
Ezt nevezi a Kabbala Dvekutnak.
Tapadásnak.
Összetapadásnak.
Nem fizikai közelség.
Nem misztikus eksztázis.
Nem rendkívüli látomások.
A Dvekut valami sokkal egyszerűbb, és ugyanakkor végtelenül mélyebb.
Két akarat csendes csodája, amelyek eggyé válnak.
A Teremtő ad.
A teremtmény szabadon úgy dönt, hogy ő is ad.
A Teremtő számítás nélkül szeret.
A teremtmény fokozatosan megtanul ugyanígy szeretni.
A Teremtő igazolja a valóságot.
A teremtmény végül ugyanazzal a tekintettel kezdi látni a valóságot.
Semminek sem kell kívül megváltoznia.
Ugyanaz a család.
Ugyanaz a munka.
Ugyanazok a felelősségek.
Ugyanaz a mindennapok egyszerű ritmusa.
És mégis minden más lett, mert a szív már együtt dobog Azzal, aki mindig is vezette.
Ezért a valódi munka soha nem a külső cselekedetben rejlik.
Két ember ugyanazt a feladatot végezheti.
Az egyik egyszerűen dolgozik.
A másik minden mozdulatban találkozik a Teremtővel.
Az egyik csak erőfeszítést tapasztal.
A másik egy végtelen párbeszédet fedez fel, amely a hétköznapi élet mélyén rejtőzik.
Még az ima jelentése is megváltozik.
Az ima többé nem a szájjal kimondott szavak sora.
Hanem a legmélyebb felismerés, amelyre a szív képes eljutni.
Annyi zavar után…
Annyi küzdelem után…
Annyi kérdés után…
A szív egyszer csak megérti.
Meglátja, hol tart valójában.
Felismeri, min kell megváltoznia.
És felismeri Azt, aki mindvégig vezette.
Ez a felismerés maga válik imává.
Többet már nem is kell mondani.
Talán ez a legnagyobb vigasztalás, amely a spirituális út mélyén rejtőzik.
Soha nem kell olyan helyeket keresnünk, ahol a Teremtő talán megtalálható.
Ő soha nem volt távol.
Mindig is cselekedett.
Csendesen.
Türelmesen.
Szeretettel.
Pillanatról pillanatra.
Az utazás nem arról szól, hogy megtaláljuk Őt.
Hanem arról, hogy megtanuljuk felismerni Őt.
És amikor minden tapasztalat feltárja a Forrását…
Amikor minden cselekedet az Ő nyelvévé válik…
Amikor minden öröm és minden fájdalom ugyanannak a szeretetteljes vezetésnek a megnyilvánulásaként tárul fel…
Amikor a szívünk úgy kezd válaszolni, ahogyan az Ő szíve válaszol…
Akkor az ősi szavak többé nem költészet.
Élő valósággá válnak: „Cselekedeteidből ismerünk meg Téged.”
És miközben megismerjük Őt, lassan hasonlóvá válunk Hozzá.
Talán kezdettől fogva nem is pusztán arra vágyott a lélek, hogy meglássa a Teremtőt, hanem arra, hogy annyira hasonlóvá váljon az Ő tulajdonságaihoz, hogy semmiféle távolság ne maradjon közöttük.
Ahol a hasonlóság teljessé válik, ott megszűnik az elkülönülés.
És ahol megszűnik az elkülönülés, ott már csak a szeretet marad.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás