„….. Meg kell értenünk, miért tekintik az imát munkának. Vajon munka-e az, ha az ember azért imádkozik a Teremtőhöz, hogy teljesítse kívánságait és kéréseit? Ha pedig bölcseink így mondták, akkor ezzel arra akarnak utalni, hogy az imának különleges jelentése van – hogy az munka, és nem csupán ima. Mi tehát az, amire bölcseink utalnak?
Valójában nem mondható, hogy az ember imádkozik és kér valamit, ha nincs iránta vágya. Csak amikor érzi, hogy valamiben hiányt szenved, akkor fordul ahhoz, aki képes betölteni azt a hiányt, hiszen csak attól kérünk, akiről tudjuk, hogy rendelkezik azzal, amire szükségünk van, és aki jót akar tenni teremtményeivel.
Ezért amikor az ember imádkozni jön, és arra kéri a Teremtőt, hogy töltse be hiányát, imájának világosnak kell lennie. Pontosan tudnia kell, mire van szüksége. Amikor a Teremtőhöz fordul, úgy kell elképzelnie magát, mintha a Király előtt állna, aki egyetlen pillanat alatt a világ legboldogabb emberévé teheti őt, mert a Király házában semmi sem hiányzik. Ezért az imát megelőzően alaposan meg kell vizsgálnia önmagát, hogy valóban tudja, mire van szüksége, hogy ha a Király betölti hiányát, akkor semmi másra ne legyen szüksége, és a világ legtökéletesebb emberévé váljon…”
RABASH – Az Imáról
Van egy csendes félreértés, amely szinte minden embert elkísér, amikor elindul a spirituális úton.
Úgy gondoljuk, hogy az ima akkor kezdődik, amikor kinyitjuk a szánkat.
Azt képzeljük, hogy ha csak megtalálnánk a megfelelő szavakat… a megfelelő érzelmeket… a megfelelő összpontosítást… akkor talán az Ég végre meghallana bennünket.
Ezért szép imákat keresünk.
Felemelő gondolatokat keresünk.
Megpróbáljuk rávenni magunkat arra, hogy azt érezzük, amit szerintünk éreznünk kellene.
De talán a Teremtő soha nem is a szavainkat hallgatta.
Talán mindig csak a szívünkre figyelt.
A kabbalisták valami egészen megdöbbentőt tanítanak.
Az ima nem olyasmi, amit létrehozunk.
Az ima már létezik.
A kérdés csupán az, hogy megtanultuk-e már meghallani.
A szív már most is beszél
Életünk minden pillanatában a szív tele van vágyakkal.
Némelyik nemes.
Némelyik önző.
Némelyik zavaros.
Némelyik szégyellnivalónak tűnik.
Egyik pillanatban vigaszt akarunk.
A következőben elismerést.
Aztán sikert.
Aztán élvezetet.
Aztán pihenést.
Majd talán valami egészen mást.
Általában azt hisszük, hogy ezek a vágyak csupán gondolatok, amelyek átfutnak rajtunk.
Pedig ennél sokkal többről van szó.
Bármit is akar az ember, az már imának számít.
Nem azért, mert úgy döntött, hogy imádkozik.
Nem azért, mert szent szavakat mondott ki.
Egyszerűen azért, mert maga a szív már beszél.
A Teremtőnek nincs szüksége fordítóra.
Nincs távolság az emberi szív és Aki megteremtette azt között.
Nincs közvetítő.
Nincs angyal, aki a kéréseket hordozza.
Nincs boríték.
Nincs szertartás, amelynek meg kellene előznie az imát.
Maga a vágy már ott áll Előtte.
Minden sóvárgás.
Minden félelem.
Minden rejtett kívánság.
Minden éhség.
Minden remény.
A szív soha nem szakadt el a Forrásától.
Mi vagyunk azok, akik még nem tudjuk, valójában mit is kér.
Nem mi teremtjük a vágyainkat
Talán a leginkább alázatra tanító felismerés ez:
A vágy már azelőtt létezett, hogy tudatára ébredtünk volna.
Mielőtt észrevettük volna… mielőtt nevet adtunk volna neki… mielőtt elemeztük volna… mielőtt megítéltük volna… már élt bennünk.
Maga a teremtés vágy.
Ez pedig valami rendkívülit jelent.
Nem mi vagyunk a szívünk teremtői.
Nem mi döntjük el, mi ébred fel először benne.
Egy hullám felemelkedik… és csak utána vesszük észre, hogy már érzéssé vált bennünk.
Hányszor ígértük meg magunknak:
„Soha többé nem leszek dühös.”
„Abbahagyom az irigykedést.”
„Nem fogok többé tiszteletre vágyni.”
És mégis megjelenik ugyanaz a vágy.
Nem azért, mert hívtuk.
Hanem azért, mert nem mi működtetjük azt a mechanizmust, amely létrehozza.
Ez a felismerés elsőre talán lehangoló.
Egészen addig, amíg meg nem értjük, mit is jelent valójában.
Ha nem én teremtettem a vágyaimat… akkor talán nem az a feladatom, hogy új szívet gyártsak magamnak.
Talán egészen más a munkám.
A szívet nem tudjuk belülről megjavítani
Gyakran úgy képzeljük a spirituális munkát, mintha kinyitnánk a saját szívünket, mint egy gépet.
Megkeressük az elromlott alkatrészt.
Kicseréljük.
Meghúzunk néhány csavart.
Majd visszazárjuk.
Ez azonban illúzió.
Nem tudunk kulccsal belépni a szívünkbe.
Nem tudjuk csavarhúzóval megjavítani.
Maga a vágy kívül esik az irányításunkon.
Senki sem változtatja meg azt, amit szeret, pusztán azért, mert úgy dönt.
Senki sem parancsolhat a szívének, hogy mit érezzen.
A szív mélyebb törvényeknek engedelmeskedik.
Ezért tűnt az igazi belső változás mindig is lehetetlennek puszta akaraterővel.
A probléma sohasem a gyengeség volt.
Hanem az, hogy olyan munkát próbáltunk elvégezni, amely egy másik Erőhöz tartozik.
A szabadságunk máshol rejlik.
Mi változtatjuk meg a környezetet, a környezet pedig megváltoztatja a szívet
Ha nem tudom közvetlenül megváltoztatni a vágyaimat… mit tehetek?
A válasz meglepően gyakorlati.
Változtasd meg azt, ami hat rájuk.
Ha egy bizonyos hatás egyféle vágyat ébreszt… keress másik hatást.
A zene megváltoztatja a szívet.
A könyvek megváltoztatják a szívet.
A barátok megváltoztatják a szívet.
A környezet csendesen átformálja azokat a vágyakat, amelyek később „az enyémnek” tűnnek.
Általában azt hisszük, hogy függetlenek vagyunk.
Pedig szinte minden vágyat, amelyet átélünk, valami finoman elültetett bennünk.
A reklámok.
A hírek.
A társadalmi elismerés.
A versengés.
A szórakozás.
A beszélgetések.
Anélkül, hogy észrevennénk, a szívünk állandó nevelés alatt áll.
A kérdés soha nem az, hogy hatással van-e rá valami.
A kérdés csak az: Ki által?
A Teremtő egyetlen rendkívüli szabadságot adott az embernek.
Megválaszthatjuk azt a környezetet, amely megtanítja a szívünket arra, hogy mit szeressen.
Ez az egyetlen szabadság válik minden spirituális változás kapujává.
A legnagyobb ima az, amelyet még nem tudunk elmondani
Aztán a kabbalisták valami szinte paradox dolgot tárnak fel.
A legfontosabb vágy még nem létezik bennünk.
Természetünknél fogva nem vágyunk arra, hogy hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz.
Természetünknél fogva élvezetre vágyunk.
Sikerre.
A fájdalom elkerülésére.
Még amikor a spiritualitást keressük, gyakran azt is önmagunkért keressük.
Mégis történhet valami csodálatos.
Lassan… szinte észrevétlenül… a Körülölelő Fény (Or Makif) elkezdi megváltoztatni a szív irányát.
Először spirituális élvezetre vágyunk.
Később spirituális igazságra.
Aztán a korrekcióra.
Végül valami egészen lenyűgöző történik.
Maga a korrekció válik örömmé.
Nem a jutalom.
Nem a feltárulás.
Nem az elérés.
Hanem maga az átalakulás.
És végül még ezen is túl, a legnagyobb öröm az lesz, hogy örömet szerezzünk a Teremtőnek.
A szívet nem elnyomtuk.
Hanem neveltük.
Éretté vált.
Miért kell továbbra is kérnünk?
Ha a Teremtő már minden vágyunkat ismeri, miért kell imádkozni?
Mert az ima nem információ.
Az ima felkészülés.
A kabbalisták elmagyarázzák, hogy a tanulás során egyfajta „mesterséges hiányt” hozunk létre.
Nem azért, mert színlelünk.
Hanem mert tudatosan olyan hatások alá helyezzük magunkat, amelyek felébresztik bennünk a korrekció utáni vágyat.
Mielőtt kinyitjuk a könyvet, emlékeztetjük magunkat arra, miért tanulunk.
Nem azért, hogy okosabbak legyünk.
Nem azért, hogy tudást halmozzunk fel.
Nem azért, hogy meghatározásokat jegyezzünk meg.
Hanem azért, hogy magunkhoz vonzzuk a reformáló Fényt.
Újra és újra visszatérünk ehhez a szándékhoz.
Újra és újra emlékezünk.
Újra és újra kérünk.
Nem azért, mert a Teremtő elfelejtette.
Hanem mert mi felejtettük el.
Az erőfeszítés nem arra irányul, hogy Őt meggyőzzük.
Hanem arra, hogy olyanná formáljuk önmagunkat, aki valóban azt akarja, amit Ő adni szeretne.
Az ima annyit jelent, mint megtanulni meghallani a saját szívünket
Talán a legmélyebb mondat, amelyet a kabbalistáktól hallunk, egyben a legegyszerűbb is.
A szívben már jelen lévő vágy maga az ima.
Semmi másnak nem kell történnie.
Nincs szükség szertartásra.
Nincs szükség különleges nyelvre.
Nincs szükség tökéletes összpontosításra.
A Teremtő már hallja.
A kérdés csak az, hogy mi meghalljuk-e.
A legtöbben éveket töltünk abban a hitben, hogy egy dolgot akarunk, miközben a szívünk csendben egészen másra vágyik.
Az ajkunk spiritualitást kér.
A szívünk kényelmet kér.
A szavaink szeretetet kérnek.
A szívünk csodálatot keres.
A szánk adakozást kér.
A szívünk még mindig befogadásra vágyik.
A Kabbala bölcsessége ezért nem az imák megfogalmazásának művészete.
Hanem annak művészete, hogy felfedezzük, valójában miért imádkozik a szívünk.
És aztán… türelemmel… gyengéden… a könyvek által… a barátok által… a Körülölelő Fény által… engedjük, hogy ez az ima megváltozzon.
Az ima, amelyre a Teremtő vár
Talán ezért nem kényszeríti ki a Teremtő a korrekciót.
Egyetlen pillanat alatt megváltoztathatná minden ember szívét.
Mégsem teszi.
Mert a szeretetet nem lehet kikényszeríteni.
A hasonlóságot nem lehet kikényszeríteni.
Az imát nem lehet előállítani.
Az egyetlen örökkévaló átalakulás az, amelyet az ember fokozatosan maga kezd el kívánni.
A Teremtő vár.
Nem azért, mert nem tudja, mire van szükségünk.
Hanem mert arra vágyik, hogy mi magunk fedezzük fel, mire van igazán szükségünk.
És amikor ez a felismerés végre megszületik,
az imánk meglepően egyszerűvé válik.
Nem többé:
„Adj nekem sikert.”
Nem többé:
„Vedd el a szenvedésemet.”
Nem többé:
„Adj nekem megértést.”
Csak egyetlen kérés marad.
Építs bennem olyan szívet, amely azt tudja szeretni, amit Te szeretsz.
Mert amikor ez az ima végre megszületik, akkor már nem pusztán a mi imánk.
Hanem már a Teremtő saját vágya, amely felébredt a teremtményben.
És ez az az ima, amely soha nem marad válasz nélkül.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás