„Ő és én nem lakhatunk egy hajlékban.” A megtérés azt jelenti, hogy az ember visszatér a gyökeréhez, és semmissé teszi magát Őelőtte. Amikor az ember mindig arra törekszik, hogy növelje az Ég dicsőségét, miközben saját magát megsemmisíti az Istenség előtt, azt nevezzük „megtérésnek”, vagyis visszatérésnek az eredetéhez.
Amikor azonban valaki büszke, vagyis nem akarja magát megsemmisíteni Őelőtte, az azt jelenti, hogy nem akar egy hajlékban lakni a Teremtővel, mert ragaszkodik a saját uralmához. Ezt nevezik „két hatalomnak”: a Teremtő hatalmának és a saját hatalmának. Ezért mondják bölcseink: „Aki büszke, olyan, mintha bálványimádást követne el,” mert két hatalmat állít fel.
Ebből következik, hogy amikor a Teremtő azt mondja: „Ő és én nem lakhatunk egy hajlékban,” akkor ezzel azt mondja az embernek: ez lehetetlen mindaddig, amíg nem akarod megsemmisíteni magad Énelőttem.
RABASH, Vegyes Feljegyzések 811. – Visszatérés az Eredethez
Van egy börtön, amelyből egyetlen ember sem tud egyedül kiszabadulni.
Nincsenek falai.
Nincsenek zárjai.
Nincsenek láncai.
Mégis fogva tart minden gondolatot, minden imát és minden vágyat, amely túlmutat önmagunkon.
Ennek a börtönnek a neve: büszkeség.
Nem az a büszkeség, amely kérkedik.
Nem az, amely csodálatot keres.
Hanem a mélyebb büszkeség.
Az a szinte láthatatlan meggyőződés, hogy a valóságnak előbb hozzánk kell igazodnia, mielőtt mi hajlandók lennénk átadni magunkat neki.
Ez a büszkeség nagyon halkan beszél.
Ritkán fedi fel magát nyíltan.
Inkább csak suttog:
“Majd ha többet értek…”
“Majd ha érzek valamit…”
“Majd ha könnyebb lesz az élet…”
“Majd ha kapok egy jelet…”
“Majd ha a Teremtő feltárja Magát…”
“Akkor mindent odaadok.”
Milyen ésszerűnek tűnnek ezek a gondolatok.
Milyen ártatlannak.
Ki ne szeretne bizonyosságot, mielőtt átadná magát?
Ki ne szeretné előbb érezni a Teremtő nagyságát, mielőtt lemondana saját nagyságáról?
Az értelem egyetért.
A szív is egyetért.
Az ego pedig mosolyog.
Mert mindegyik gondolat ugyanazt a rejtett mondatot hordozza:
„Először Te változz meg, aztán én.”
És ez az egyetlen mondat zárva tartja az Eget.
Nem azért, mert a Teremtő nem akarja feltárni Magát.
Hanem mert a szeretet nem tud belépni egy olyan szívbe, amely még mindig alkudozik.
A lélek soha nem alkudozásra lett teremtve.
Hanem arra, hogy átadja magát.
Eljön egy pillanat minden őszinte spirituális kereső életében, amikor egy fájdalmas felismerés megszületik.
Talán nem a Teremtő késlekedett.
Talán én voltam az, aki feltételeket szabott.
Nem azokat, amelyeket hangosan kimondtam.
Hanem azokat, amelyekről magam sem tudtam.
A csendes elvárást, hogy valami rendkívülinek kell történnie, mielőtt teljes lényemet odaszánnám.
Évek telhetnek el ebben a várakozásban.
Várni az ihletre.
Várni a bizonyosságra.
Várni a megértésre.
Várni a tökéletes állapotra.
És miközben várunk… maga az élet halad tovább.
A tragédia nem az, hogy a Teremtő rejtve marad.
A tragédia az, hogy azt hisszük, az Ő rejtőzése a probléma.
Pedig talán maga az elrejtettség az irgalom.
Mert ha a Végtelen hirtelen feltárulna jelenlegi egónk előtt, milyen választásunk maradna?
Minden térd meghajolna.
Minden szív engedelmeskedne.
Nem azért, mert szeretni tanult volna.
Hanem mert a végtelen nagyság nem hagyna más lehetőséget.
De ez nem szeretet.
Ez kényszer.
A Teremtő ennél végtelenül értékesebbet kíván.
Nem a hatalomból születő engedelmességet.
Hanem a szabadságból születő hasonlóságot.
Ezért nem jöhet először a feltárulás.
Valaminek előbb bennünk kell felébrednie, mielőtt a Fény megjelenik.
És mégis itt bukkan fel egy újabb paradoxon.
Hogyan alázhatnám meg magam, mielőtt megéreznék valamit, ami nagyobb nálam?
Hogyan mondhatnék le a büszkeségemről, amikor még mindig az a legerősebb erő bennem?
Az ego nem tudja feloldani önmagát.
A fogoly nem tudja saját kezével kinyitni a bilincseit.
Ez a spirituális közösségben rejlő titok.
A célja sokkal nagyobb, mint a társaság.
Sokkal nagyobb, mint a közös tanulás.
Sokkal nagyobb, mint az összetartozás érzése.
Azért létezik, mert van valami, amit egy másik szív képes nekem adni, amit egyedül soha nem tudok megteremteni: a cél nagyságát.
Ha magamra maradok, mindig a saját fontosságom tölti be a látóhatárt.
Bármennyire őszintének is hiszem magam, továbbra is én maradok a saját világom középpontja.
De amikor olyan emberek között állok, akiknek a szíve valami náluk magasabbért ég… valami rendkívüli kezd történni.
Kölcsönveszem az ő vágyukat.
Az ő bizonyosságuk az én bátorságommá válik.
Az ő sóvárgásuk az enyém lesz.
Az a nagyság, amelyet még nem tudok érezni, rajtuk keresztül kezd ragyogni.
Lassan, apránként valami megváltozik bennem.
A Teremtő egyre nagyobb lesz.
Én egyre kisebb.
Nem azért, mert erőltettem.
Hanem mert a szeretet talált valamit, amit jobban szerethet önmagánál.
Csak ekkor válik lehetővé az igazi ima.
Nem az az ima, amely azt kéri, hogy a valóság változzon meg.
Hanem az, amely azt kéri, hogy én változzak meg.
A szív végre így kiált:
„Adj erőt, hogy önmagam fölé emelkedhessek.”
Korábban ez az ima lehetetlen volt.
Most elkerülhetetlenné válik.
Először történik meg, hogy az önátadás többé nem tűnik halálnak.
Hanem hazatérésnek.
Talán ezért nem a Teremtő feltárulása a legnagyobb csoda.
Hanem az, amikor eltűnnek azok a feltételek, amelyeket elé állítottunk.
A pillanat csendben érkezik.
Semmi látványos nem történik.
Nincsenek mennyei hangok.
Nincsenek káprázatos látomások.
Csak egy egyszerű döntés.
Bármilyen állapotban is ébredek ma…
Bármilyen zűrzavar tölti is be az elmémet…
Bármilyen üresség lakik is a szívemben…
Elfogadom ezt a pillanatot annak a helynek, ahol a munkám elkezdődik.
Nem holnap.
Nem majd, ha ihletet kapok.
Hanem most.
És éppen ebben a pillanatban történik valami rendkívüli.
A külső körülmények talán semmit sem változnak.
A sötétség megmaradhat.
A bizonytalanság is megmaradhat.
De belül már minden megváltozott.
Az ellenállás eltűnt.
Az alkudozás véget ért.
A szív többé nem vár arra, hogy az élet előbb más legyen, mielőtt teljesen odaadná magát.
És talán ez a legmélyebb titok.
A Teremtő soha nem volt távol a sötétségtől.
Csak a feltételektől volt távol.
Abban a pillanatban, amikor minden rejtett követelés lehull…
Az a hely, amely korábban elhagyatottnak tűnt, az Ő Jelenlétének csendes lakhelyévé válik.
Nem azért, mert végre közelebb jött.
Hanem mert többé semmi sem választ el Bennünket.
Talán ez az igazi önmegsemmisítés.
Nem önutálat.
Nem gyengeség.
Nem az egyéniség elpusztítása.
Hanem annak a végtelen alkudozásnak a csendes elengedése, amely az ego és az örökkévalóság között zajlik.
A bátorság, hogy ezt mondjuk:
„Többé nincs szükségem arra, hogy bizonyítsd Magad, mielőtt Neked szentelem magam.
Többé nincs szükségem bizonyosságra ahhoz, hogy elkezdjem.
Többé nincs szükségem arra, hogy a holnap más legyen, mint a ma.
Bármit is helyeztél elém… elfogadom.
És egész szívemmel… megyek.”
Csak ekkor fedezi fel a lélek, hogy az önátadás soha nem a szabadság vége volt.
Hanem annak kezdete.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás