„Azért gyűltünk itt össze, hogy olyan társadalmat hozzunk létre mindazok számára, akik követni kívánják Baal HaSulam útját és módszerét, azt az utat, amelyen az ember fokozataira emelkedhetünk fel, és nem maradunk állati szinten.”
(RABASH: „A társaság célja – 1”)
A Kabbala Bölcsessége arra tanítja az embert, hogy felemelkedjen a mi világunkból a szellemi világba. Ez rendkívül magasztos és különleges cél. Kevesen tudnak róla, és még kevesebben gyakorolják a Kabbalát.
Mi azonban ezt a módszert tanulmányozzuk, és igyekszünk megvalósítani annak érdekében, hogy elérjük azt a célt, amelyet a Kabbala az ember elé állít: felemelkedni világunk érzékeléséből a szellemi világ érzékelésébe – még ebben az életben, ebben a világban, jelenlegi állapotunkban.
Jelenleg az állat szintjén vagyunk, mert kizárólag ösztöneink és testünk vágyai irányítanak bennünket. Ez a rendszer önmagában is rendkívül összetett, de még nem szellemi.
A Kabbala szerint embernek lenni azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz.
Megjegyzés: De mindenki a maga módján képzeli el a Teremtőt, hiszen Ő rejtve van.
Válaszom: Éppen azért létezik a Kabbala bölcsessége, hogy megértsük, ki a Teremtő, és hogyan válhatunk Hozzá hasonlóvá.
— Dr. Michael Laitman, KabTV „Gyakorlati Kabbala”, 2023.12.05.
Talán nincs is nagyobb teher, amelyet az emberek csendben hordoznak, mint az a meggyőződés, hogy valami alapvetően nincs rendben velük.
Az egyik ember a haragjával küzd.
A másik a lustaságával.
Valaki a büszkeségével.
Másokat az irigység, a félelem, a túlzott vágyak vagy a türelmetlenség gyötör.
Gyermekkorunktól kezdve azt tanuljuk, hogy a lelki fejlődés azt jelenti, hogy személyiségünk jobb változatává válunk. Megpróbáljuk lecsiszolni éles széleinket, elfojtani gyengeségeinket, finomítani jellemünket, mert úgy hisszük, hogy ha egyszer sikerül megszabadulnunk hibáinktól, méltóvá válunk valami magasabbra.
Pedig létezik egy mély spirituális alapelv, amely ezt az egész gondolkodásmódot a feje tetejére állítja.
Mi van akkor, ha maga a személyiség soha nem is arra volt hivatott, hogy kijavítsuk?
Mi van akkor, ha a Teremtő soha nem azt akarta, hogy egész életünket azoknak a természetes tulajdonságoknak a javításával töltsük, amelyekkel megszülettünk?
Lehet, hogy a legnagyobb akadály a spirituális fejlődés útján nem tökéletlenségeinkben rejlik, hanem abban a téves hitben, hogy éppen ezek jelentik a spirituális munka valódi tárgyát.
Minden ember sajátos, veleszületett hajlamokkal érkezik erre a világra.
Van, aki hamar haragra lobban.
Van, aki lassan cselekszik.
Valaki tiszteletre vágyik.
Másban szinte olthatatlan vágyak égnek.
Megint mások óvatosak, nagylelkűek, türelmetlenek, irányítani szeretnek vagy visszahúzódó természetűek.
Nincs két egyforma ember.
Ezek a tulajdonságok nem véletlenek.
Földi természetünk szerkezetéhez tartoznak.
Mivel születésünktől fogva velünk vannak, ösztönösen azt hisszük, hogy ezek határozzák meg, kik is vagyunk.
Ezért éveken át próbáljuk átformálni őket.
Pszichológiát tanulunk.
Fegyelmezzük magunkat.
Csodáljuk azokat, akik nyugodtabbnak vagy kedvesebbnek tűnnek nálunk.
Néha sikerül egy-egy hajlamot ideiglenesen elnyomnunk.
Néha csupán jó modor mögé rejtjük.
Néha pedig teljesen kimerülünk attól, hogy önmagunk ellen harcolunk.
Ám minden győzelem mögött az eredeti hajlam csendben tovább él.
Ennek oka, hogy az elfojtás nem átalakulás.
Egy fa, amelynek ágait újra és újra levágják, nem válik másik fává.
Gyökerei ugyanott maradnak.
Ugyanez igaz természetes jellemünkre is.
Lehet visszafogni.
Lehet nevelni.
Lehet kifinomultabbá tenni.
Lényegében azonban változatlan marad.
És talán soha nem is az volt a célja, hogy megváltozzon.
Ez a felismerés szinte megrázó lehet.
Ha a spiritualitás nem természetes személyiségünk kijavításáról szól, akkor mi az, ami valójában kijavításra vár?
A válasz annak felismerésében rejlik, hogy minden emberben valójában két teljesen különböző szint létezik.
Az első a természetes ember.
Ő a túlélésre gondol.
A kényelemre.
Az elismerésre.
A sikerre.
Az élvezetre.
Még legnemesebb tulajdonságai is e világ természetes rendjéhez tartoznak.
A második szint azonban még nem létezik.
Ennek meg kell születnie.
Ezt nevezi a Kabbala Ádámnak.
Nem a biológiai embert.
Nem a személyiséget.
Hanem egy teljesen új belső teremtményt.
Ádám csak akkor születik meg, amikor az ember kapcsolatot kezd kialakítani a Teremtővel.
Addig minden az emberi élet természetes szintjéhez tartozik.
Ez szinte minden spirituális fogalom jelentését megváltoztatja.
A jó és a rossz többé nem személyiségjegyek.
A hit többé nem vak meggyőződés.
A kijavítás többé nem önfejlesztés.
Még a szeretet is egészen új értelmet kap.
Mindent egyetlen kérdés alapján mérünk:
Milyen a kapcsolatom a Teremtővel?
E kapcsolat nélkül a spirituális kategóriák egyszerűen nem léteznek.
Egy természeténél fogva türelmes ember nem feltétlenül áll közelebb a spiritualitáshoz.
Egy türelmetlen ember sem szükségszerűen áll távolabb.
A Teremtő nem személyiségeket mér.
Hanem a Hozzá való hasonlóságot építi.
Ez a hasonlóság nem teremthető meg puszta akaraterővel.
Nem születik fegyelemből.
Nem érhető el csupán tudással.
Csak a Reformáló Fény működése által jelenik meg.
Ezért az igazi spirituális tanulásnak csak egyetlen célja van.
Nem az, hogy többet tudjunk.
Nem az, hogy intellektuálisan lenyűgözővé váljunk.
Még csak nem is az, hogy erkölcsileg jobbak legyünk.
Hanem hogy magunkhoz vonzzuk azt az Erőt, amely képes létrehozni bennünk valamit, ami még nem létezik.
A Fény nem azért jön, hogy kedvesebbé tegye természetes személyiségünket.
Azért jön, hogy új vágyat hozzon létre a természetes vágy fölött.
Olyan vágyat, amely nem önmaga beteljesülését keresi, hanem a Teremtőhöz való hasonlóságot.
Ezért érződik a spirituális munka annyira másnak, mint a hétköznapi önfejlesztés.
Ahelyett, hogy állandóan azt kérdeznénk:
„Hogyan legyek kevésbé haragos?”
a kérdés lassan átalakul:
„Hogyan kerülhetek közelebb a Teremtőhöz?”
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk:
„Hogyan szabadulhatok meg a büszkeségemtől?”
inkább ezt kérdezzük:
„Hogyan válhatok hasonlóvá az adakozás tulajdonságához?”
A súlypont áthelyeződik.
Többé nem a személyiség ül a trónon.
Hanem a kapcsolat.
Meglepő módon ez azt is megváltoztatja, hogyan tekintünk másokra.
Ha minden ember természetes tulajdonságai az állati szinthez tartoznak, akkor mások személyiségének megítélése szinte értelmét veszti.
Az emberek egyszerűen más-más veleszületett tulajdonságokkal rendelkeznek.
Valaki hevesebb.
Más lassabb.
Valaki élesen fogalmaz.
Más végtelenül sokáig habozik.
Ezek a különbségek megmaradnak.
Az számít igazán, hogy ki milyen irányba fordítja őket.
Az igazi egység ezért nem hasonló személyiségekre épül.
A történelem maga is ezt bizonyítja.
Ahogy az emberi egoizmus növekszik, természetes kapcsolataink fokozatosan gyengülnek.
Családok esnek szét.
Közösségek bomlanak fel.
A társadalom egyre elszigeteltebbé válik.
Mindenki egyre mélyebbre húzódik önmagába.
Semmilyen társadalmi rendszer nem tudta ezt a folyamatot tartósan visszafordítani.
Ennek oka talán az, hogy az elszigetelt egók közvetlen összekapcsolása soha nem volt hivatott az egység alapjává válni.
Az igazi kapcsolat csak akkor jelenik meg, amikor az emberek önmaguk fölé emelkednek.
Amikor minden egyes ember kapcsolatot épít a Teremtővel, ezek a különálló vonalak ugyanabba a közös Forrásba kezdenek tartani.
Minél közelebb kerülnek Hozzá, annál közelebb kerülnek természetes módon egymáshoz is.
A kapcsolat tehát nem vízszintesen épül.
Hanem függőlegesen.
És csak ezután terjed kifelé.
Még természetes tulajdonságaink is új célt kapnak.
A lustaság többé nem ellenség, amelyet le kell győzni.
Hanem feltesz egy másik kérdést:
„Valóban érdemes ezért megmozdulni?”
A büszkeség sem csupán összetörendő akadály.
Hanem olyan alapanyag, amelyből felépülhet a Teremtő előtti alázat.
Maga a vágy is üzemanyaggá válik.
Semmi sem vész kárba.
Semmit sem kell kidobni.
Minden, ami korábban önmagunk szolgálatában állt, fokozatosan a Teremtőhöz való hasonlóság építőanyagává válhat.
A természetes ember megmarad.
De fölötte lassan egy másik élet kezd kibontakozni.
Talán ez a legnagyobb vigasz, amelyet az autentikus spirituális munka kínál.
A Teremtő nem azt kéri tőlünk, hogy váljunk valaki mássá.
Azt kéri, hogy engedjük meg Neki, hogy valami újat építsen fölöttünk, arra az alapra, akik már most vagyunk.
A személyiség felismerhető marad.
Egyedi színei nem tűnnek el.
Sajátossága megőrződik.
Csakhogy most már egy másik Urat szolgál.
Ezért a tanulás célja nem az információ, hanem az átalakulás.
Nem a személyiség átalakulása, hanem egy új kapcsolat megszületése.
Minden lecke.
Minden ima.
Minden őszinte kérés.
Minden valódi vágyakozás.
Ugyanazt a rejtett Erőt vonzza magához, amely csendben végzi el azt, amire az emberi erőfeszítés soha nem lenne képes.
Nem törli el azt az embert, akinek megszülettünk.
Hanem megteremti azt az embert, akivé mindig is válnunk kellett.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás