„A „hely” a teremtés helyére utal, amelyet a Teremtő hozott létre. Azáltal, hogy jót akart tenni teremtményeivel, a semmiből létrehozott egy helyet számukra, ahol befogadhatják azt a gyönyört és örömöt, amelyet nekik kíván adni. Ebből következik, hogy ennek a helynek – vagyis a teremtésnek – meg kell telnie a Teremtő fényével, amely a teremtmények javát szolgálja. Ezért a „Áldott legyen a Hely” azt jelenti, hogy áldjuk Őt azért, mert megteremtette ezt a helyet…”
RABASH, Vegyes feljegyzések 462. Áldott legyen a Hely [A Teremtő]
Van egy csendes félreértés, amely szinte mindenkit elkísér, amikor elindul a Teremtő keresésének útján.
Úgy képzeljük, hogy valahol – a csillagokon túl, vagy a saját szívünk legmélyén – létezik egy közvetlen ösvény, amely csak köztem és a Teremtő között húzódik.
Ha csak mélyebben imádkoznánk.
Ha csak többet értenénk.
Ha csak eléggé megtisztítanánk önmagunkat.
Talán akkor egyszer végre megállhatnánk Előtte.
A valóság azonban egészen másképpen épült fel.
Már jóval azelőtt, hogy először kinyitottuk volna a szemünket, mielőtt egyetlen lélek is megjelent volna ebben a világban, mielőtt maga az idő kibontakozott volna, a végcél már eldőlt.
A cél sohasem pusztán az volt, hogy az ember felfedezze a Teremtőt.
A cél az volt, hogy a teremtmény hasonlóvá váljon Hozzá.
Minden más csak azért létezik, hogy ez a csoda lehetővé váljon.
Semmi sem véletlen az életben.
Minden öröm.
Minden csalódás.
Minden elrejtettség.
Minden találkozás.
Minden kapcsolat.
Minden egyes pillanat.
Mindent a végső cél felől rendezett el a Teremtő.
A vég mindig is vezette a kezdetet.
De maradt egy látszólag megoldhatatlan kérdés.
Hogyan tanulhatná meg a szeretetet egy teremtmény, aki teljesen ellentétes természetben születik?
Hogyan ismerhetné fel az adakozás erejét az, aki még soha nem tapasztalta meg azt?
Hogyan ismerhetné fel azt, Akinek teljes természete az adakozás?
Ha közvetlenül a végtelen tökéletesség előtt állnánk, abból semmit sem tanulnánk.
Egyszerűen vakok maradnánk.
Ezért történt valami egészen lenyűgöző.
Az egyetlen lélek összetöretett.
Nem büntetésként.
Nem azért, mert bármi kudarcot vallott volna.
Hanem azért, mert csak a széttört részek képesek szabadon újra egyesülni.
Csak az egymástól elszakadt szívek fedezhetik fel, mit jelent valójában a kapcsolat.
Minden ember, akivel találkozunk, ennek az eredeti léleknek egy darabját hordozza.
Minden kapcsolat újabb lehetőséggé válik arra, hogy újjáépítsük azt, ami egykor teljes volt.
És lassan valami elkezd megváltozni bennünk.
Azt hisszük, azt tanuljuk, hogyan szeressünk egy másik embert.
Valójában azonban sokkal mélyebb folyamat zajlik.
Minden alkalommal, amikor önmagunk fölé emelkedünk, megismerünk egy újabb apró részletet a Teremtő természetéből.
Minden őszinte próbálkozás, hogy megértsünk egy másik szívet, csendesen átformálja a sajátunkat is.
Minden erőfeszítés, hogy inkább adjunk, mint kapjunk, lefarag egy újabb réteget abból a falból, amely elválaszt bennünket Tőle.
Aztán elérkezik talán a legnagyobb felismerés.
Rájövünk, hogy ezt egyedül nem tudjuk megtenni.
Bármilyen őszintének is tűnjenek a szándékaink, nem tudjuk rávenni magunkat arra, hogy valóban szeressünk.
Nem tudjuk előállítani az adakozás természetét.
Nem tudjuk lebontani a szívünket körülvevő falakat.
Ez a kudarc fájdalmas.
De egyben tökéletes is.
Mert csak ekkor születik meg bennünk az az ima, amelyet addig nem is tudtunk kimondani.
Nem a sikerért mondott ima.
Nem a kényelemért mondott ima.
Hanem egy új természetért mondott ima.
„Add nekem azt a képességet, hogy úgy szeressek, ahogyan Te szeretsz.”
És ekkor valami rendkívüli kezd kibontakozni.
Ami eleinte két külön útnak tűnt, lassan eggyé válik.
A másik emberhez való közeledés erőfeszítése ugyanazzá válik, mint a Teremtőhöz való közeledés erőfeszítése.
A barátokkal való kapcsolatért mondott ima ugyanazzá válik, mint a Teremtővel való kapcsolatért mondott ima.
Végül még ez a különbség is eltűnik.
Nincs többé „az emberek felé” és „Isten felé”.
Csak egyetlen mozdulat marad.
Egyetlen irány.
Egyetlen szív, amely megtanul hasonlóvá válni egy másik Szívhez.
És akkor talán először értjük meg igazán, miért kellett a léleknek összetörnie.
A Teremtő soha nem a széttört darabok mögött rejtőzött el előlünk.
Mindvégig ott várt azon a helyen, ahol ezek a darabok szabad akaratukból úgy döntenek, hogy ismét eggyé válnak.
Nem bennem.
Nem benned.
Hanem éppen abban az apró térben, ahol két szív elfelejti önmagát annyi időre, hogy szeretni tudjon.
A kapcsolatnak ez a helye nem csupán az út a Teremtőhöz.
Ez az a hely, ahol Ő mindig is jelen volt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás