„A környezet és a tanító az egyetlen tényező, amely meghatározza az ember jövőjét. Minden egyes pillanatban az embernek úgy kell értékelnie az állapotát, mintha már mindene meglenne, amire szüksége van, és egyetlen feladata az volna, hogy a megfelelő környezethez kapcsolódjon. Egy ilyen környezet mindig közel van és mindig elérhető; a mi feladatunk csupán a helyes választás. Ez az egyetlen szabad választás, amellyel rendelkezünk. Minden más ennek következménye, és a döntéseink eredménye.
Ezért semmi más miatt nem kellene aggódnunk, csak azért, hogy honnan kapjuk a „táplálékot”, kihez kapcsolódunk, és ki van ránk hatással. Más szóval nem önmagunkra kell gondolnunk, hanem arra, hogy milyen környezethez kapcsolódunk. Ha valaki irányítani akarja a fejlődését, az életét és a sorsát, akkor csak arra kell figyelnie, hogy kikkel van kapcsolatban.
Ezek a gondolatok azonban nem természetesek számunkra. Állandóan önmagunkon gondolkodunk: „Ki vagyok én? Miért vagyok itt? Mi fog történni velem? Mi az életem értelme?” Ezeket a kérdéseket önmagunkba fordítjuk, és mindegyik jogos. De hogyan találhatnánk meg rájuk a választ? Mihez kapcsoljuk a megoldásukat?
A kabbalisták elmagyarázzák, hogy a megoldás kizárólag a környezettől függ. Ezért figyelmünket azok felé a külső erők felé kell fordítanunk, amelyek irányítanak bennünket, mert az ő hatásuk határozza meg a jövőnket.
Valójában ezek nem is „külső” erők, hanem a lelkek egységes rendszerét alkotják, amely spirituális testünk szerves része. Itt történt az edények összetörése, és ezt kell kijavítani. Ez az egyetlen hely, ahol valódi változást tudunk létrehozni, mert más vágyainkat nem tudjuk megváltoztatni. Olyan ez, mintha egy archívumban kutatnánk, és egy előre megírt eseménysort olvasnánk. Egyedül a környezetünkre tudunk hatni. Kár lenne figyelmünket bármi másra pazarolni.”
Dr. Michael Laitman Rav, a 2010. április 18-i Napi Kabbala lecke 3. részéből, „A szabadság” című cikk alapján
Talán a legnagyobb meglepetés, amely minden őszinte spirituális keresőre vár, ez:
A Teremtő soha nem azt akarta, hogy egyedül érjük el Őt.
Szinte mindenki mégis így kezdi az útját.
Úgy képzeljük, hogy létezik egy személyes kapcsolat köztem és a Teremtő között.
Egy csendes beszélgetés.
Egy bensőséges ima.
Egy egyéni felemelkedés.
Azt hisszük, hogy ha eleget tanulunk, elég mélyen gondolkodunk, elég intenzíven imádkozunk vagy kellően fegyelmezzük magunkat, akkor egy napon végül legyőzzük az egónkat, és megállhatunk Előtte.
Mindez nemesnek tűnik.
Spirituálisnak tűnik.
Sőt, alázatosnak is érződik.
Ám ebben a képben rejtőzik talán a legnagyobb illúzió.
Aki egyedül akar felemelkedni, még mindig önmagára támaszkodik.
És az én soha nem képes önmagát önmaga fölé emelni.
A szem nem láthatja önmagát tükör nélkül.
A kéz nem képes saját magát felemelni.
A fogoly nem tudja egyedül leoldani saját bilincseit.
És ugyanígy az ego sem képes felszabadítani önmagát saját uralma alól.
Ez nem személyes gyengeség.
Így lett felépítve a valóság.
Minden emberben létezik egy erő, amely nem hajlandó meghajolni.
Inkább éhezik, mint hogy segítséget kérjen.
Inkább tovább szenved, mint hogy beismerje, hogy másokra szorul.
Inkább megőrzi saját fontosságát, mint hogy mindent ajándékként fogadjon el.
Ez az erő olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy gyakran magával az identitásunkkal tévesztjük össze.
Méltóságnak nevezzük.
Függetlenségnek.
Személyiségnek.
Erőnek.
Ám ha őszintén szemügyre vesszük az életünket, valami különös dolgot fedezünk fel.
Hányszor utasítottuk vissza a segítséget pusztán azért, mert túl fájdalmas lett volna kérni?
Hány lehetőség csúszott ki a kezünkből, mert a büszkeségünk azt suttogta:
„Oldd meg egyedül.”
Hány falat építettünk magunk köré csak azért, hogy ne kelljen meghajolnunk egy másik ember előtt?
Ha ez így van a hétköznapi életben, mennyivel inkább így van a Végtelen előtt?
A Teremtő nem azért tűnik távolinak, mert el akar rejtőzni.
A távolságot az a láthatatlan trón teremti meg, amelyen az ego ül.
És az ego önként soha nem mond le a helyéről.
Ezért hajtotta végre a Teremtő talán a teremtés legcsodálatosabb tettét.
Nem csupán különálló lelkeket teremtett.
Hanem egyetlen lelket.
Majd összetörte azt.
Nem büntetésből.
Hanem irgalomból.
Ha tökéletes egységben maradtunk volna, soha nem tanultuk volna meg, mi a szeretet.
Ha minden lélek önállóan térhetne vissza, soha nem ismernénk meg a függést, a felelősséget, a kölcsönös gondoskodást vagy az adakozást.
Ezért minden egyes töredék magában hordoz valamit, ami a többiekből hiányzik.
Minden ember csupán egy szikrát birtokol.
Soha nem az egész lángot.
Ez mindent megváltoztat.
Hirtelen a Teremtőhöz vezető út már nem közvetlenül felfelé vezet.
Más emberek szívén keresztül halad.
Nem azért, mert ők helyettesítik Őt.
Hanem mert rajtuk keresztül ébred fel bennünk valami, ami egyedül soha nem tudna életre kelni.
Van valami rendkívüli, amit egy másik lélek adhat nekem.
Nem tudást.
Nem tanácsot.
Még csak nem is bátorítást.
Egy másik szív képes felnagyítani bennem a cél fontosságát.
Amikor látok valakit, aki életét valami önmagánál magasabb rendűnek szenteli, a saját szívem is emlékezni kezd arra, amire egykor vágyott.
Amikor sok ember ugyanazt a spirituális célt értékeli, az ő vágyakozásuk csendben belém költözik.
Az ő tüzük lesz az én melegem.
Az ő bizonyosságuk lesz az én bátorságom.
Az ő sóvárgásuk lassan az enyémmé válik.
Ez olyan csoda, amelyet semmilyen egyéni erőfeszítés nem képes létrehozni.
Egyedül az egóm mindig nagyobbnak tűnik a Teremtőnél.
Azok között azonban, akik valóban Felé törekednek, valami megváltozik.
A Teremtő nagyobbá válik.
Az ego kisebbé válik.
Nem azért, mert legyőztem.
Hanem mert találtam valamit, ami nagyobb nála.
Talán ezért olyan különleges az igazi spirituális közösség.
Valódi célja nem egyszerűen a barátság.
A barátság gyönyörű.
De nem ez a végcél.
Nem is pusztán az összetartozás.
Az összetartozás megvigasztalja a szívet.
De a vigasz önmagában nem alakítja át a lelket.
És nem is csupán a tanulás.
A tudás önmagában még egyetlen vágyat sem javított ki.
A spirituális közösség valódi célja sokkal mélyebb.
Az a hely lesz, ahol minden ember hordozza a cél nagyságát a többiek számára akkor, amikor azok már maguk nem képesek hordozni azt.
Vannak napok, amikor az én szívem felejt.
Valaki más emlékszik helyettem.
Holnap talán az ő szíve hűl ki.
Akkor majd az enyém emlékezik kettőnk helyett.
Így ad a Teremtő folyamatosan erőt minden léleknek a többi lelken keresztül.
Senki sem birtokolja a Fényt.
Mindannyian edénnyé válunk, amelyen keresztül áthalad.
Ezért a környezet megválasztása talán a legnagyobb szabadság, amelyet az ember birtokol.
Életünk oly sok része olyan körülményektől függ, amelyeket nem irányíthatunk.
Nem mi választjuk a születésünket.
A természetünket.
A tehetségeinket.
Küzdelmeink jelentős részét.
Még a szívben lévő pont felébredése is meghívásunk nélkül érkezik.
De egyetlen választás mindig megmarad.
Kiknek a hangja formálja majd a szívemet?
Milyen légkör táplálja majd a legmélyebb vágyamat?
Milyen értékek veszik körül a lelkem törékeny magját?
A mag nem dönti el, mikor esik az eső.
Nem teremti meg a napfényt.
Nem változtatja meg az évszakokat.
De ugyanazt a magot tedd termékeny földbe a kő helyett, és egész sorsa megváltozik.
Ugyanígy van az emberi lélekkel is.
A környezet lesz az a talaj, amelyben az örökkévalóság vagy kivirágzik, vagy lassan elsorvad.
Ezért a spirituális munka valójában soha nem ér véget azzal, hogy megtaláljuk a megfelelő közösséget.
Minden nap újra kezdődik a választás.
Hagyom-e, hogy az ő értékeik fontosabbá váljanak a sajátjaimnál?
Nyitottabbá válok-e a hatásukra?
Nagyobbnak látom-e ma a célt, mint tegnap?
Erősítem-e a többieket, ahogyan ők erősítenek engem?
Maga a közösség is élő organizmus.
Az ereje attól függ, hogy minden tagja újra és újra felnagyítja-e a közös célt.
Az a közösség, amely állandóan a saját gyengeségeiről beszél, idővel maga is gyengévé válik.
Az a közösség viszont, amely folyamatosan emlékezteti egymást az úticél nagyságára, lassan maga is hasonlóvá kezd válni ahhoz a célhoz.
Ez nem gőg.
Hanem szükségszerűség.
Minden szerető család óvja azt, amit szeret.
Minden nagy nemzet tiszteli az eszményeit.
Minden zenekar hisz zenéje szépségében.
Mennyivel inkább kell egy spirituális közösségnek őriznie annak a célnak a nagyságát, amelyért létezik.
Nem azért, mert már tökéletes.
Hanem mert minden szívnek újra és újra emlékeztetőre van szüksége arra, hogy valójában miért él.
Még a külső cselekedeteink is jelentőségteljessé válnak.
Néha azt hisszük, hogy a külső szokások megváltoztatása nem érintheti meg a lelket.
Pedig minden őszinte külső cselekedet egy belső kérdést tesz fel.
Minden kapcsolódás csendben ezt kérdezi:
„Miért teszem ezt?”
Minden erőfeszítés, amellyel egy másik embert erősítünk, ezt kérdezi:
„Mit tartok igazán értékesnek?”
Lassan az, ami kívül kezdődik, belül folytatódik.
A kezek tanítják a szívet.
A cselekedetek nevelik a szándékot.
Mígnem egy napon valami gyönyörű történik.
A közösség többé nem emberek gyűjteményének tűnik.
Hanem egyetlen élő szívvé válik.
Az ő öröme lesz az én örömöm.
Az ő terhe lesz az én terhem.
Az ő reménye lesz az én reményem.
És ebben a közös szívdobbanásban egy másik Jelenlét kezd megmutatkozni.
Nem azért, mert a Teremtő hirtelen megérkezett.
Hanem mert végre létrejött egy hely, ahol mindig is lakozni tudott.
Talán ezért nem kérik soha egyetlen lélektől sem, hogy egyedül mássza meg a hegyet.
A csúcsot soha nem egyetlen ember lábának szánták.
Mindig is úgy volt rendelve, hogy kéz a kézben érjük el.
Mert amikor segítünk egy másik léleknek önmaga fölé emelkedni, akkor fedezzük fel, hogy Valaki mindvégig minket emelt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás