„Mindig kell lennie egy kezdetnek, mert különben lehetetlen eljutni a Lishmához [az Ő nevéért]. Az embernek hinnie kell abban, hogy minden testi vágyban – az evésben, ivásban és minden más élvezetben, valamint a külső tudományok tanulásában, az uralkodásban, a bosszúban és mindabban, amiről általánosságban azt mondják: »Az irigység, a vágy és a tiszteletvágy kivezeti az embert a világból« – ezekben az élvezetekben nincs több egy vékony fénysugárnál, ahogy a Zohár mondja.
Ezzel szemben a Tórában és a Micvákban [parancsolatokban] hatalmas fények vannak elrejtve, míg a testi élvezetekbe csupán a szentség fényének szikrái hullottak.
Ezért a Klipot [héjak] ébresztik fel az embert arra, hogy belépjen a szentségbe, mert ők maguk is részesülni akarnak ezekből a nagy fényekből. Ezt nevezik Lo Lishmának [nem az Ő nevéért]. Később pedig ebből a Lo Lishmából eljuthat a Lishmához.”
RABASH, Vegyes feljegyzések 119. – A Lo Lishmától a Lishmáig
Az egyik legnagyobb félreértés a spirituális fejlődéssel kapcsolatban az a hit, hogy az ember egyszerűen eldöntheti: mostantól „a Teremtőért” fog cselekedni.
Halljuk a Lishma szót – önzetlen adás, tiszta szándék –, és természetes módon azt gondoljuk, hogy ezt az állapotot minél gyorsabban el kell érnünk. Megpróbálunk önzetlenül gondolkodni, elfojtani önző indítékainkat, vagy meggyőzni magunkat arról, hogy már valóban adni akarunk.
A belső út azonban egészen másképpen bontakozik ki.
Az ember nem ugrik át egyik pillanatról a másikra az egoizmusból az adakozásba.
Ez az átmenet fokozatos, rendkívül pontos, és teljes egészében a Reformáló Fény működése irányítja.
A kezdet meglepően hétköznapi.
Az ember egyszerűen elégedetlenné válik az életével.
Érzi, hogy létezésének nincs valódi célja. Telik az idő, de semmi lényeges nem változik. Még ha külsőleg sikeres is, belül továbbra is ürességet érez. Rádöbben, hogy mindaz, amit eddig keresett, önmagára irányult, mégsem hozott tartós beteljesülést.
Ez a felismerés még nem spirituális.
Ez csupán az első őszinte pillantás arra, milyen is az élet a kapni akarás uralma alatt.
Ekkor megszületik egy új gondolat.
Talán létezik valami a hétköznapi élet mögött.
Talán létezik egy Teremtő.
Az ego pedig azonnal elvégzi első számítását:
„Ha kapcsolatba kerülök a Teremtővel, talán végre jó lesz az életem.”
Ebben a gondolatban semmi tiszta nincs.
Teljesen önközpontú.
És mégis pontosan itt kezdődik az út.
Ezt az állapotot nevezik Lo Lishmának.
Az ember ezután egy gyakorlati kérdést tesz fel:
Hogyan kerülhetek kapcsolatba Vele?
Lassan felfedezi, hogy nincs intellektuális rövidítés, nincs pszichológiai technika és nincs külső cselekedet, amely ezt a kapcsolatot létrehozhatná. Az egyetlen eszköz, amelyet kapott, a tanulás – de olyan tanulás, amelynek célja a Teremtő elérése. A tanulás során egy olyan erő hatása alá helyezi magát, amely nem belőle származik: a Reformáló Fény alá.
Lassan a tanuláshoz való viszonya is megváltozik.
Kezdetben azt hitte, hogy maga a tudás nyitja meg előtte a spirituális világot. Ha eleget tanul, eleget megért és elegendő ismeretet gyűjt össze, akkor egyszer majd eléri a spirituális érzékelést.
Aztán ráébred valamire, ami teljesen más.
A tudás önmagában nem képes feltárni a spiritualitást.
Csak a Fény képes erre.
A tanulás többé nem arra szolgál, hogy okosabbá váljon.
Hanem arra, hogy magához vonzza a korrekciót.
Ez a Lo Lishma valódi kezdete.
Ahogy telik az idő, újabb átalakulás következik.
Az ember továbbra is csak egyetlen dolgot akar: jól érezni magát.
De most már magát az élvezetet kezdi vizsgálni.
Észreveszi, hogy a kapás soha nem elégít ki hosszú időre. Minden beteljesülés elhalványul. Minden siker elveszíti az ízét. Az ego egyre többet követel, de a tartós elégedettség soha nem érkezik meg.
Maga az élet tanítja meg neki, hogy a kapás nem adhat maradandó beteljesülést.
Ekkor egy új lehetőség kezd felderengeni.
Talán létezik egy másfajta öröm.
Nem a kapás öröme.
Hanem az adás öröme.
Kezdi megérezni, hogy az önzetlen adásban mélyebb öröm rejlik, mint a végtelen megszerzésben. Egy olyan öröm, amelyet nem kísér szégyen, üresség vagy az azonnali elmúlás érzése.
Ám még ekkor sem változott meg a motivációja.
Adni akar, mert úgy gondolja, hogy az adás boldogabbá teszi.
Ez még mindig Lo Lishma.
Az ego nem tűnt el.
Csupán kifinomultabb örömforrást talált.
A keresés tovább folytatódik.
Végül az ember már nem csupán kellemes élményeket akar.
Meg akar szabadulni önmagától.
Elfárad saját számításaiban, aggodalmaiban és az állandó önérdekű gondolkodásban.
Azt gondolja:
„Bárcsak abbahagyhatnám az állandó önmagam körüli forgást.”
„Bárcsak teljesen megfeledkezhetnék magamról.”
Ám még ez is Lo Lishma.
Miért akar megfeledkezni önmagáról?
Mert azt hiszi, hogy ezzel megszabadul a szenvedéstől.
A középpont továbbra is önmaga.
Csak a módszer változott.
Ezután újabb csendes átmenet történik.
Ahelyett, hogy csupán önmaga elől akarna menekülni, valami örökkévalót kezd keresni – valamit, ami teljes és soha nem múlik el.
Felfedezi, hogy ilyen tökéletességgel egyedül a Teremtő rendelkezik.
Most már nem pusztán kellemes érzéseket keres.
Kapcsolatot akar.
Közelséget akar.
A Teremtőhöz akar tartozni.
De még ekkor is ott rejtőzik benne a számítás:
„Ha Hozzá tartozom, végre teljes boldogságra találok.”
Maga a Teremtő vált vágyának tárgyává.
De maga a vágy továbbra is azt szolgálja, aki vágyik.
Ez is Lo Lishma.
Lassan a vágyakozása egyre erősebbé válik.
Már nemcsak közelséget akar, hanem szeretetet is.
Szeretni akarja a Teremtőt.
Állandóan Rá akar gondolni.
Minden pillanatban kapcsolatban akar maradni Vele.
Már adni is szeretne.
Kívülről nézve ez az állapot szinte megkülönböztethetetlen a Lishmától.
Mégis marad egy finom különbség.
A legmélyén, minden nemes törekvés alatt még mindig ott lapul egyetlen várakozás:
„Akkor majd nekem jó lesz.”
Az ego rendkívül kifinomulttá vált.
Már nem hétköznapi élvezeteket keres.
Spirituális örömöket keres.
Már nem világi sikerekre vágyik.
Hanem a Teremtő közelségére.
De továbbra is vágyik.
Továbbra is önmaga beteljesülését keresi.
Ez nevezhető a Lo Lishma legmagasabb fokának.
A vágyakozás végül olyan erőssé válik, hogy betölti az ember egész életét. Állandóan a Teremtőre gondol. Szeretni akarja Őt, kapcsolatban akar maradni Vele, el akarja felejteni önmagát ebben a kapcsolatban. Ez a sóvárgás már nem hagyja nyugodni.
És még ez sem Lishma.
Miért?
Mert az ember nem vágyhat arra, amit még soha nem tapasztalt meg.
Még nem tudja, mi az igazi adakozás.
Nem tud Lishmáért imádkozni, mert az egy olyan valósághoz tartozik, amely még nem tárult fel benne.
Ezért a Lo Lishma teljes munkája nem az, hogy emberi erőfeszítéssel létrehozza a Lishmát.
Hanem az, hogy megérlelje a vágyat.
Minden egyes szakasz egy kicsit tovább finomítja az egót.
Minden csalódás lerombol egy újabb illúziót.
Minden új vágy mélyebb lesz az előzőnél.
És ebben az egész folyamatban egyre fontosabbá válik egyetlen dolog.
Az embernek valódi hiánnyal kell a tanuláshoz érkeznie.
A tanulás többé nem azért történik, mert „tanulni kell”.
Hanem egy pontos belső kéréssel.
„Mit szeretnék, hogy a Fény ma megváltoztasson bennem?”
Ilyen hiány nélkül a tanulás pusztán értelmi tevékenység marad.
Ezzel a hiánnyal azonban találkozássá válik azzal az Erővel, amely valóban végrehajtja a korrekciót.
Talán ez az egész folyamat legszebb része.
A Lo Lishmából Lishmába való átmenetet soha nem az emberi erőfeszítés valósítja meg egyedül.
Az ember előkészíti magát.
Tanul.
Tisztázza a vágyait.
Újra és újra felfedezi önszeretetének egyre mélyebb rétegeit.
Kér.
Vár.
De maga az átlépés a Reformáló Fényhez tartozik.
Csak a Fény képes a vágyat az önmagáért való kapásból valódi adakozássá átalakítani.
A Lo Lishma tehát nem hiba.
Nem képmutatás.
Nem valami, ami miatt szégyenkezni kellene.
Hanem az a gondosan előkészített út, amelyen keresztül minden őszinte kereső fokozatosan kifejleszti azt az egyetlen edényt, amely képes befogadni a Lishmát.
Ezt az utat nem lehet átugrani.
Nem lehet kikerülni.
Az ember egyszerűen hagyja, hogy a vágy megérjen, míg a megfelelő pillanatban a Fény befejezi azt, amire az emberi erőfeszítés önmagában soha nem lett volna képes.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás