„….. A sírás nagyon fontos dolog. Ahogy bölcseink írják: »Minden kapu be van zárva, kivéve a könnyek kapuját.« A világ kérdezi erről: Ha a könnyek kapuja nincs bezárva, akkor mi szükség van egyáltalán kapukra? Azt mondta, hogy ez olyan, mint amikor valaki megkér egy barátját egy számára szükséges dologra. Ez a dolog érinti a szívét, ezért mindenféle imával és könyörgéssel kéri és esedezik hozzá. A barátja azonban mindezt figyelmen kívül hagyja. És amikor látja, hogy az imáknak és könyörgéseknek már nincs értelmük, akkor felemeli a hangját sírásban.
Erről mondják: »Minden kapu be van zárva, kivéve a könnyek kapuját.« Vagyis mikor nincs bezárva a könnyek kapuja? Éppen akkor, amikor minden kapu be van zárva. Akkor van helye a könnyek kapujának, és akkor látjuk, hogy az nem volt bezárva.
Azonban amikor az ima kapui nyitva vannak, a könnyek és a zokogás kapui jelentéktelenek. Ez a jelentése annak, hogy a könnyek kapui zárva vannak. Mikor nincsenek tehát bezárva a könnyek kapui? Pontosan akkor, amikor minden kapu bezárult, a könnyek kapui nyitva vannak, mert az embernek még mindig megmarad az ima és a könyörgés lehetősége…”
Baal HaSulam, Shamati 18. Lelkem Titokban Sír
A legnagyobb felfedezés nem a siker
Úgy lépünk be az életbe, hogy hisszük: ha eléggé próbálkozunk, eleget tanulunk, elég bölcsek, fegyelmezettek és kitartóak leszünk, akkor végül minden akadályt legyőzünk. Maga az emberi történelem is ezt a hitet látszik igazolni. Legyőzzük a betegségeket, városokat építünk, óceánokat szelünk át, és eljutunk a csillagokig. Minden ugyanazt a történetet meséli:
Próbálkozz keményebben, és sikerülni fog.
És valóban, a hétköznapi élet dolgaiban ez az elv gyakran működik.
Létezik azonban egy határ, amelyen túl minden emberi erő kudarcot vall.
Van egy hely, ahol az erőfeszítés már nem segít, az értelem már nem vezet, a tapasztalat már nem világítja meg az utat, és az elszántság sem nyitja ki az ajtót.
Van egy hely, ahol az ember elérkezik emberi mivoltának végső határához.
És különös módon ez a hely nem a vég.
Hanem a kezdet.
A hosszú út a tehetetlenség felismeréséig
Senki sem vágyik önként a tehetetlenségre.
Bizonyosságot akarunk. Kompetenciát akarunk. Képesnek akarjuk érezni magunkat. Azt akarjuk hinni, hogy a következő könyv, a következő felismerés, a következő módszer vagy a következő erőfeszítés végre eljuttat minket oda, ahová vágyunk.
A valódi átalakulás útja azonban egészen más felismeréshez vezet.
Újra és újra erőfeszítéseket teszünk.
Újra és újra összeszedjük az erőnket.
Újra és újra meggyőzzük magunkat, hogy ezúttal sikerülni fog.
És újra és újra valami összetörik.
Ami kudarcnak tűnik, gyakran egy mélyebb igazság feltárulása.
Minden csalódás az önmagunkba vetett bizalom egy újabb rejtett rétegét tárja fel.
Minden összeomlás megmutat egy újabb helyet, ahol titokban még mindig azt hittük, hogy meg tudjuk menteni önmagunkat.
Minden zuhanás leleplez egy újabb illúziót a saját erőnkről.
A cél nem az ember összetörése.
A cél a valóság feltárása.
Az érzelmi kétségbeesés és a szellemi kétségbeesés közötti különbség
Van olyan kétségbeesés, amely rombol.
És van olyan kétségbeesés, amely felszabadít.
A romboló kétségbeesés érzelmi összeomlás.
Azt mondja:
“Nem tudom folytatni.”
“Semminek nincs értelme.”
“Minden reménytelen.”
“Feladom.”
Ez a kétségbeesés bezárja a szívet.
Kioltja a mozgást.
Megbénít.
A valódi szellemi kétségbeesés azonban egészen más.
Nyugodt.
Tiszta.
Józan.
Éber.
Nem a célról mond le.
Csak a saját képességéről mond le, hogy önerejéből elérje azt.
Azt mondja:
“A cél valóságos.”
“A cél gyönyörű.”
“A cél szükséges.”
“De én nem tudom elérni egyedül.”
Ez a felismerés nem gyengeség.
Hanem igazság.
És az igazság mindig a szabadság kapuja.
Amikor minden kapu bezárul
Amíg azt hisszük, hogy létezik még egy trükk, egy új stratégia, egy utolsó tartalék erőforrás bennünk, addig a könnyek kapuja zárva marad.
Nem azért, mert a sírás tiltott.
Hanem mert szükségtelen.
Miért kiáltanánk a lélek mélyéről, amíg titokban még mindig azt hisszük, hogy holnap majd mindent megoldunk?
Miért adnánk át magunkat, miközben még mindig a saját értelmünkben bízunk?
Miért keresnénk egy magasabb erőt, amíg még mindig önmagunkra támaszkodunk?
Csak amikor minden kapu bezárul, történik valami rendkívüli.
Az utolsó illúzió is eltűnik.
Az önbizalom utolsó menedéke is összeomlik.
Az önuralomba vetett utolsó hit is meghal.
És ekkor megszületik egy olyan kiáltás, amely semmilyen korábbi kiáltáshoz nem hasonlít.
Nem érzelmi kiáltás.
Hanem az igazság kiáltása.
A valóság mélyéből fakadó kiáltás.
Egy kiáltás, amely ezt mondja:
“Nincs hová fordulnom.”
És éppen ott, ahol minden kapu bezártnak tűnik, megjelenik egy kapu, amely valójában soha nem volt bezárva.
A mag, amely beleegyezik a halálba
Maga a természet tanítja ezt a titkot.
A mag nem válhat fává úgy, hogy közben mag marad.
Nem őrizheti meg jelenlegi formáját, miközben valami nagyobbá növekszik.
A héjának meg kell repednie.
Az identitásának fel kell oldódnia.
Korábbi létezésének el kell tűnnie.
A magnak ez a folyamat halálnak tűnne.
Minden eltűnik, ami meghatározta.
Minden ismerős elveszik.
Minden stabil szétesik.
Ha a magnak emberi tudata lenne, tragédiának érezné a pusztulását.
Pedig ennek éppen az ellenkezője igaz.
A pusztulása a születése.
Az eltűnése a növekedése.
A halála az élet kezdete.
Ugyanez a törvény uralja a belső átalakulást is.
Eljön egy pillanat, amikor az ember hajlandó elveszíteni mindent, ami addig meghatározta őt:
A következtetéseit.
A feltételezéseit.
Az önbizalmát.
Az önképét.
A valóságról alkotott legkedvesebb elképzeléseit.
Nem azért, mert gyűlöli őket.
Hanem mert felismerte, hogy ezek nem képesek eljuttatni oda, ahová mennie kell.
Ekkor olyanná válik, mint a mag.
Készen arra, hogy eltűnjön.
Készen arra, hogy a régi forma elrothadjon.
Készen arra, hogy semmivé váljon.
Készen arra, hogy valami teljesen újat fogadjon be.
Az emberi értelem vége
Talán a legfájdalmasabb felismerés az ember útján az, hogy az emberi értelemnek is vannak határai.
Bízunk az elménkben.
Bízunk a logikánkban.
Bízunk a felhalmozott tudásunkban.
Bízunk a tapasztalatainkban.
Ezek vezetnek bennünket az életben.
De eljön egy pont, amikor ugyanaz az eszköz, amely eddig hűségesen szolgált, akadállyá válik.
Nem azért, mert rossz.
Nem azért, mert hibás.
Hanem mert egy alacsonyabb szinthez tartozik.
A hal nem tudja elképzelni a szárazföldi életet.
A gyermek nem tudja felfogni a felnőtt gondolkodását.
És a hétköznapi emberi értelem sem képes megragadni azt a valóságot, amely saját természetén túl helyezkedik el.
Az értelem eléri a határát.
És ott tehetetlenül megáll.
Minden magyarázat kudarcot vall.
Minden számítás kudarcot vall.
Minden előrejelzés kudarcot vall.
Minden következtetés kudarcot vall.
Az értelem végül felismeri saját korlátait.
És ez a felismerés az egyik legnagyobb kinyilatkoztatás, amelyet az ember megkaphat.
A bátorság, hogy semmivé váljunk
A legnagyobb félelem nem a szenvedés.
A legnagyobb félelem önmagunk elvesztése.
Félünk attól, hogy senkivé válunk.
Félünk attól, hogy elveszítjük az irányítást.
Félünk attól, hogy belépünk az ismeretlenbe.
Mégis eljön egy pillanat, amikor a szükségszerűség erősebb lesz a félelemnél.
Az ember eljut oda, hogy elviselhetetlenebb maradnia annak, ami most, mint megváltoznia.
Elviselhetetlenebb, mint a bizonytalanság.
Elviselhetetlenebb, mint az önátadás.
Elviselhetetlenebb, mint elveszíteni mindazt, aminek addig hitte magát.
És ekkor megteszi a legnagyobb ugrást.
Nem a test ugrását.
Hanem az identitás ugrását.
Az önmagába vetett bizalomból a magasabb forrásba vetett bizalom felé.
A saját értelméből egy nem saját bölcsesség felé.
Az emberi értelemből az Isteni értelem felé.
A tenger csak azok előtt nyílik meg, akik belépnek
A csoda soha nem előre történik meg.
A tenger nem válik ketté, miközben biztonságosan állunk a parton és a lehetőségeket elemezzük.
A nyílás csak azok számára jelenik meg, akik hajlandók előrelépni.
Csak azok számára, akik akkor is folytatják, amikor nem látnak megoldást.
Csak azok számára, akik akkor is folytatják, amikor nincs magyarázatuk.
Csak azok számára, akik minden személyes erőforrásukat kimerítették.
A valódi átkelés akkor kezdődik, amikor az ember azt mondja:
“Mindent megtettem, amit tudtam.”
“Világosan látom, hogy egyedül nem tudok sikerrel járni.”
“És mégis továbbmegyek.”
Ez nem kétségbeesés.
Ez az igazságból születő hit.
Nem vak hit.
Nem érzelmi hit.
Hanem olyan hit, amely akkor születik meg, amikor minden illúzió lehullott.
Egy új elme befogadása
A saját erőnkben való teljes kétségbeesés célja nem az, hogy erőtlenek maradjunk.
A cél az, hogy képessé váljunk egy másik erő befogadására.
Az emberi értelem kimerítésének célja nem az, hogy értelem nélkül maradjunk.
Hanem az, hogy magasabb értelmet kapjunk.
Új értelmet.
Új látásmódot.
Új valóságérzékelést.
Nem a régi én továbbfejlesztett változatát.
Nem egy sikeresebb egót.
Nem ugyanannak az elmének egy bölcsebb változatát.
Hanem valami teljesen újat.
Az ember felfedezi, hogy az igazi bölcsesség nem abból születik, hogy egyre több információt halmoz fel.
Hanem abból, hogy egy teljesen új nézőpontot kap.
A látás új módját.
A megértés új módját.
A létezés új módját.
Ami belép, az nem pusztán tudás.
Hanem részvétel egy magasabb intelligenciában.
Egy magasabb tudatosságban.
Egy magasabb valóságban.
A Teremtő értelmében.
Egy szemvillanás alatt
Különös módon ez az átalakulás gyakran hirtelen történik.
A felkészülés évekig tarthat.
A csalódások évekig tarthatnak.
A kudarcok évekig tarthatnak.
A tisztázások évekig tarthatnak.
Maga az áttörés azonban egyetlen pillanat alatt érkezik.
Mint a hajnal a hosszú éjszaka után.
Mint a születés a hosszú várandósság után.
Mint amikor a mag hónapok rejtőzése után áttöri a föld felszínét.
Egyik pillanatban még minden lehetetlennek tűnik.
A következő pillanatban egy új valóság tárul fel.
Kívül talán semmi sem változott.
És mégis minden megváltozott.
Az ember, aki addig küzdött, már nem ugyanaz az ember.
Az, aki önmagára támaszkodott, eltűnt.
A mag elrothadt.
A héj szétrepedt.
A régi értelem megadta magát.
És a helyén új élet kezdődik.
Új megértés.
Új érzékelés.
Új elme.
Nem az az elme, amely megpróbálta elérni a Teremtőt.
Hanem az az elme, amelyet a Teremtőtől kapott.
És ezért a könnyek kapui valójában soha nincsenek bezárva.
Mert a teljes kétségbeesés pontján túl, az emberi erő végén túl, a régi én halálán túl egy egészen más létezés kezdete vár ránk — olyan élet, amelyet már nem a saját értelmünk tart fenn, hanem az az Isteni értelem, amelyet azok kapnak meg, akik hajlandóak elengedni mindazt, amit valaha a sajátjuknak neveztek.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás