„….. Más szavakkal: nincs szüksége arra, hogy ismerje a Teremtő nagyságát, ha a jutalom és a büntetésbe vetett hitből szolgálja a Teremtőt, mivel a Király nagysága nem olyan ok, amely arra kötelezné, hogy fokozza a Tóra és a Miztva-k gyakorlását, hiszen nincs közöttük összefüggés. A cselekvés oka inkább a jutalomban és a büntetésben való hit mértékétől függ.
Ezzel szemben az, aki azért dolgozik, hogy adjon, vagyis a testének természetében rejlik, hogy aláveti magát annak, aki nála nagyobb, és megvan az ereje ahhoz, hogy szolgálja azt, aki nála nagyobb, az esetében csak a Teremtő nagyságának mértéke kötelezi őt a munkára. Amennyire hisz a Teremtő nagyságában, annyira van ereje a munkához.
És mivel a Teremtő akarata az, hogy az alacsonyabb rendűek jutalmul lássák a Teremtő nagyságát és fenségességét, ezért az alacsonyabb rendűnek csak azért kell dolgoznia, hogy adakozzon, vagyis nem a Király ajándéka, az úgynevezett „feltételes szeretet” miatt, hanem magáért a Királyért. Mivel hisz a Király nagyságában, ereje van adakozni és szolgálni a Királyt.
Ebből következik, hogy minden munkája az Ő nagyságának és fenségességének megfigyelésére irányul. Amennyire felismeri az Ő nagyságát, annyira növeli a munkát. Ezért nagy érdem rejlik abban a munkában, amelynek célja, hogy elégedettséget ajándékozzon Teremtőjének…”
RABASH, Válogatott jegyzetek 326. Az ember munkája
A spirituális munka középpontjában egy megdöbbentő kijelentés áll:
Csak egy dolog hiányzik belőlünk.
Nem az intelligencia.
Nem az erő.
Nem a tudás.
Nem a vágy.
Még a szellemiség sem.
Csak egy dolog hiányzik belőlünk: a Teremtő nagysága és fontossága.
Első pillantásra ez furcsán hangzik. A legtöbb ember azt mondaná, hogy sok minden hiányzik belőle. Némelyiknek az egészsége, másoknak a pénze, másoknak a szerelem, másoknak a bizonyosság. Még azok is, akik a szellemiséget keresik, úgy érzik, hogy hiányzik belőlük a megértés, a megvalósítás, az ihlet vagy a kinyilatkoztatás.
Mégis, minél mélyebbre tekintünk, annál inkább rájövünk, hogy mindezek a hiányosságok csupán egyetlen gyökér ágai.
Az igazi hiányosság az, hogy képtelenek vagyunk értékelni annak a nagyságát, aki a valóságot irányítja.
És ez a hiányosság egyedülálló, mert ez az egyetlen hiányosság, amely természeténél fogva nem létezik bennünk.
A rejtett kincs
Ha a Teremtő ma kinyilatkoztatná magát nekünk, mi történne?
Elképzeljük, hogy azonnal igazak, odaadóak és spirituálisak lennénk.
De az igazság egészen más.
Ha világosan látnánk, hogy van egy mindenható erő, amely a valóságot irányítja, mindent megért, mindent irányít, mindent a javunkra rendez, azonnal saját céljainkra használnánk ezt a kinyilatkoztatást.
Biztonságban éreznénk magunkat.
Védettnek éreznénk magunkat.
Biztosak lennénk abban, hogy minden jól fog alakulni.
Lenne valaki, akihez fordulhatnánk, akitől követelhetnénk, akire támaszkodhatnánk.
Maga a kinyilatkoztatás is az öröm egy újabb forrásává válna.
Pontosan ezért marad rejtve a Teremtő.
Rejtőzése nem büntetés.
Hanem védelem.
Amíg saját magunk számára keressük a nagyságát, a rejtőzés fennmarad.
Csak akkor emelkedhet fel fokozatosan a fátyol, amikor elkezdjük a nagyságát olyan erőként keresni, amely átalakít minket.
Egy nem létező vágy
A probléma az, hogy természetünknél fogva nem a Teremtő nagyságát akarjuk.
Lehet, hogy a segítségét akarjuk.
Lehet, hogy a védelmét akarjuk.
Lehet, hogy a bölcsességét akarjuk.
Lehet, hogy a világát akarjuk.
De nem a nagyságát akarjuk önmagáért.
Miért is akarnánk?
Egész természetünk az önérdekre épül.
Ösztönösen mindent egyetlen kérdés alapján értékelünk:
„Mit nyerek ezzel?”
A Teremtő nagysága teljesen másfajta számításokat igényel.
Arra kéri, hogy önmagunktól függetlenül értékeljük Őt.
Hogy ne azért becsüljük meg, mert ad nekünk valamit, hanem azért, mert Ő nagy.
Hogy ápoljuk a fontosságát akkor is, ha abból nem származik számunkra közvetlen haszon.
Ez egy teljesen idegen vágy.
Magunkban keressük, és rájövünk, hogy nincs ott.
És ez a felismerés fájdalmas.
De ez egyben az igazság kezdete is.
Hajtóanyag az úthoz
Miért olyan fontos a Teremtő nagysága?
Mert ez az egyetlen üzemanyag, amely elég erős ahhoz, hogy magunk fölé emeljen minket.
Amíg kizárólag a saját vágyaink szerint cselekszünk, a saját magunk iránti szeretet szűk körében maradunk csapdába ejtve.
Minden cselekedet végül ugyanahhoz a központhoz tér vissza: hozzám.
Az én kényelmemhez.
Az én sikeremhez.
Az én örömömhöz.
Az én megértésemhez.
De amikor a Teremtő nagysága elkezd ragyogni az emberben, valami figyelemre méltó történik.
A központ elkezdi eltolódni.
Az ember felfedezi az erőt, hogy ne azért cselekedjen, mert jólesik, hanem azért, mert valami nagyobb célnak szolgál.
A Teremtő nagysága lelki üzemanyaggá válik.
Nem a kapás üzemanyagává.
Hanem az adásé.
Üzemanyag ahhoz, hogy felülemelkedjünk önmagunkon.
Üzemanyag ahhoz, hogy elhagyjuk Egyiptomot.
A belső kivonulás
Minden spirituális kivonulás előtt hatalmas belső küzdelem zajlik.
Az egyik oldalon áll a Fáraó.
A hatalmas vágy a fogadásra.
A hang, amely azt mondja:
„Hagyj békén. Add nekem ezt a világot. Hadd élvezzem az életet. Mi másra van szükségem?”
A másik oldalon áll Mózes.
Egy apró pont, amely nem hajlandó megelégedni.
Egy szikra, amely folyamatosan azt kérdezi:
„Ennyi az egész?”
Az egyik pillanatban az ember csak világi beteljesülést akar.
A következő pillanatban felébred benne valami, amit nem lehet elhallgattatni.
Ez a két erő együtt növekszik.
A fáraó egyre erősebb lesz.
Mózes egyre erősebb lesz.
Az ellentmondás elviselhetetlenné válik.
És ennek a küzdelemnek a közepette lassan kialakul egy új hiányérzet:
a Teremtő nagyságára való vágy.
Nem azért, mert örömöt ígér.
Nem azért, mert biztonságot garantál.
Hanem azért, mert nélküle nincs kiút.
Az ember kezd megérteni, hogy csak a Teremtő nagysága adhatja meg azt az erőt, amelyre szükség van ahhoz, hogy a Fáraó fölé emelkedjünk.
A nagyság tanulása másoktól
Van még egy rejtély.
Az ember egyedül nem képes előidézni a Teremtő nagyságát.
A Teremtő szándékosan úgy rendezte el a valóságot, hogy szükségünk legyen egymásra.
Ezért létezik a spirituális közösség.
Nem azért, hogy kényelmet nyújtson.
Nem azért, hogy társasági klubot hozzon létre.
Nem azért, hogy érzelmi biztonságot nyújtson.
Célja ennél sokkal mélyebb.
Mindenkinek segítenie kell a többieknek abban, hogy meglássák a cél nagyságát.
Amikor látjuk, hogy mások törekednek, vágyakoznak, értékelik a szellemiséget, átjár minket a vágyuk.
A csodálat és az irigység révén új hiányérzetek ébrednek fel.
Hirtelen valami, ami korábban jelentéktelennek tűnt, értékessé válik.
Valami távoli dolog kívánatossá válik.
Valami rejtett dolog kezd ragyogni.
A barátok olyan tükrökké válnak, amelyek egymásnak visszatükrözik a Teremtő fontosságát.
És ezen kölcsönös hatás révén egy korábban nem létező hiányosság kezd növekedni.
A nagyság, amely elnémítja az egót
A legmélyebb titok az, hogy a Teremtő nagyságának hatalma van elnyomni a kapni akarás uralmát.
Ez a törvény már magában a teremtésben is benne van.
Amikor a teremtett lény először megérezte az Adót, az öröm maga elvesztette uralmát.
Az Adó fontosabbá vált, mint az ajándék.
A forrás fontosabbá vált, mint a beteljesülés.
Ugyanez a folyamat ismétlődik minden emberben.
Abban a pillanatban, amikor az ember valóban megérzi a Teremtő nagyságát, valami megváltozik.
Az ego elveszíti abszolút hatalmát.
Felébred a vágy, hogy a Teremtőhöz hasonlítson.
Megjelenik a vágy, hogy olyan legyen, mint Ő.
Nem kényszer miatt.
Nem félelem miatt.
Hanem azért, mert a nagyság természetesen vonzza az utánzást.
Minél nagyobbá válik a Teremtő az ember szemében, annál gyengébbé válik az ego hatalma.
Séta a sötétben
Az út nem könnyű.
A valódi elérés előtt minden bizonytalannak tűnik.
Az ember nem tudja, hogy helyesen halad-e előre.
Nem tudja, hogy érzései valósak-e.
Nem tudja, hogy valóban halad-e előre, vagy csak képzelődik.
Ez a bizonytalanság nem hiba.
A terv része.
A Teremtő nem engedi, hogy a tudásra, a megértésre vagy az érzésekre támaszkodjunk.
Ehelyett kénytelenek vagyunk rá támaszkodni.
Újra és újra.
Pillanatról pillanatra.
Ez a függőség fokozatosan egy új kapcsolat alapjává válik.
Egy kapcsolat, amely nem bizonyítékokon alapul.
Nem jutalmakon alapul.
Nem bizonyosságon alapul.
Hanem azon a növekvő felismerésen, hogy nincs hova máshova fordulni.
Az egyetlen hiányzó dolog
Végül a spirituális út meglepően egyszerűvé válik.
Minden egy kérdésre vezethető vissza:
Mennyire fontos számomra a Teremtő?
Minden gondolat.
Minden cselekedet.
Minden erőfeszítés.
Minden ima.
Minden kapcsolat másokkal.
A tanulás minden pillanata.
Mindez arra irányul, hogy fokozza ezt az egyetlen felismerést.
Mert amikor a Teremtő nagysága betölti az ember szívét, minden más a helyére kerül.
A fogadás iránti vágy megmarad.
A küzdelmek megmaradnak.
Az ellentmondások megmaradnak.
De mindezek felett ott áll egy új erő.
A Teremtő nagysága.
Az az erő, amely kiragadja az embert önmagából.
Az az erő, amely a vágyakozást imává alakítja.
Az az erő, amely az önszeretetet a Forrás iránti szeretetté alakítja.
És végül az az erő, amely az embert Egyiptom szűk határain túlra viszi, a spirituális élet határtalan szabadságába.
Hozzászólás