A Teremtő nagysága

„….. Más szavakkal: nincs szüksége arra, hogy ismerje a Teremtő nagyságát, ha a jutalom és a büntetésbe vetett hitből szolgálja a Teremtőt, mivel a Király nagysága nem olyan ok, amely arra kötelezné, hogy fokozza a Tóra és a Miztva-k gyakorlását, hiszen nincs közöttük összefüggés. A cselekvés oka inkább a jutalomban és a büntetésben való hit mértékétől függ.

Ezzel szemben az, aki azért dolgozik, hogy adjon, vagyis a testének természetében rejlik, hogy aláveti magát annak, aki nála nagyobb, és megvan az ereje ahhoz, hogy szolgálja azt, aki nála nagyobb, az esetében csak a Teremtő nagyságának mértéke kötelezi őt a munkára. Amennyire hisz a Teremtő nagyságában, annyira van ereje a munkához.

És mivel a Teremtő akarata az, hogy az alacsonyabb rendűek jutalmul lássák a Teremtő nagyságát és fenségességét, ezért az alacsonyabb rendűnek csak azért kell dolgoznia, hogy adakozzon, vagyis nem a Király ajándéka, az úgynevezett „feltételes szeretet” miatt, hanem magáért a Királyért. Mivel hisz a Király nagyságában, ereje van adakozni és szolgálni a Királyt.

Ebből következik, hogy minden munkája az Ő nagyságának és fenségességének megfigyelésére irányul. Amennyire felismeri az Ő nagyságát, annyira növeli a munkát. Ezért nagy érdem rejlik abban a munkában, amelynek célja, hogy elégedettséget ajándékozzon Teremtőjének…”

RABASH, Válogatott jegyzetek 326. Az ember munkája

A spirituális munka középpontjában egy megdöbbentő kijelentés áll:

Csak egy dolog hiányzik belőlünk.

Nem az intelligencia.

Nem az erő.

Nem a tudás.

Nem a vágy.

Még a szellemiség sem.

Csak egy dolog hiányzik belőlünk: a Teremtő nagysága és fontossága.

Első pillantásra ez furcsán hangzik. A legtöbb ember azt mondaná, hogy sok minden hiányzik belőle. Némelyiknek az egészsége, másoknak a pénze, másoknak a szerelem, másoknak a bizonyosság. Még azok is, akik a szellemiséget keresik, úgy érzik, hogy hiányzik belőlük a megértés, a megvalósítás, az ihlet vagy a kinyilatkoztatás.

Mégis, minél mélyebbre tekintünk, annál inkább rájövünk, hogy mindezek a hiányosságok csupán egyetlen gyökér ágai.

Az igazi hiányosság az, hogy képtelenek vagyunk értékelni annak a nagyságát, aki a valóságot irányítja.

És ez a hiányosság egyedülálló, mert ez az egyetlen hiányosság, amely természeténél fogva nem létezik bennünk.

A rejtett kincs

Ha a Teremtő ma kinyilatkoztatná magát nekünk, mi történne?

Elképzeljük, hogy azonnal igazak, odaadóak és spirituálisak lennénk.

De az igazság egészen más.

Ha világosan látnánk, hogy van egy mindenható erő, amely a valóságot irányítja, mindent megért, mindent irányít, mindent a javunkra rendez, azonnal saját céljainkra használnánk ezt a kinyilatkoztatást.

Biztonságban éreznénk magunkat.

Védettnek éreznénk magunkat.

Biztosak lennénk abban, hogy minden jól fog alakulni.

Lenne valaki, akihez fordulhatnánk, akitől követelhetnénk, akire támaszkodhatnánk.

Maga a kinyilatkoztatás is az öröm egy újabb forrásává válna.

Pontosan ezért marad rejtve a Teremtő.

Rejtőzése nem büntetés.

Hanem védelem.

Amíg saját magunk számára keressük a nagyságát, a rejtőzés fennmarad.

Csak akkor emelkedhet fel fokozatosan a fátyol, amikor elkezdjük a nagyságát olyan erőként keresni, amely átalakít minket.

Egy nem létező vágy

A probléma az, hogy természetünknél fogva nem a Teremtő nagyságát akarjuk.

Lehet, hogy a segítségét akarjuk.

Lehet, hogy a védelmét akarjuk.

Lehet, hogy a bölcsességét akarjuk.

Lehet, hogy a világát akarjuk.

De nem a nagyságát akarjuk önmagáért.

Miért is akarnánk?

Egész természetünk az önérdekre épül.

Ösztönösen mindent egyetlen kérdés alapján értékelünk:

„Mit nyerek ezzel?”

A Teremtő nagysága teljesen másfajta számításokat igényel.

Arra kéri, hogy önmagunktól függetlenül értékeljük Őt.

Hogy ne azért becsüljük meg, mert ad nekünk valamit, hanem azért, mert Ő nagy.

Hogy ápoljuk a fontosságát akkor is, ha abból nem származik számunkra közvetlen haszon.

Ez egy teljesen idegen vágy.

Magunkban keressük, és rájövünk, hogy nincs ott.

És ez a felismerés fájdalmas.

De ez egyben az igazság kezdete is.

Hajtóanyag az úthoz

Miért olyan fontos a Teremtő nagysága?

Mert ez az egyetlen üzemanyag, amely elég erős ahhoz, hogy magunk fölé emeljen minket.

Amíg kizárólag a saját vágyaink szerint cselekszünk, a saját magunk iránti szeretet szűk körében maradunk csapdába ejtve.

Minden cselekedet végül ugyanahhoz a központhoz tér vissza: hozzám.

Az én kényelmemhez.

Az én sikeremhez.

Az én örömömhöz.

Az én megértésemhez.

De amikor a Teremtő nagysága elkezd ragyogni az emberben, valami figyelemre méltó történik.

A központ elkezdi eltolódni.

Az ember felfedezi az erőt, hogy ne azért cselekedjen, mert jólesik, hanem azért, mert valami nagyobb célnak szolgál.

A Teremtő nagysága lelki üzemanyaggá válik.

Nem a kapás üzemanyagává.

Hanem az adásé.

Üzemanyag ahhoz, hogy felülemelkedjünk önmagunkon.

Üzemanyag ahhoz, hogy elhagyjuk Egyiptomot.

A belső kivonulás

Minden spirituális kivonulás előtt hatalmas belső küzdelem zajlik.

Az egyik oldalon áll a Fáraó.

A hatalmas vágy a fogadásra.

A hang, amely azt mondja:

„Hagyj békén. Add nekem ezt a világot. Hadd élvezzem az életet. Mi másra van szükségem?”

A másik oldalon áll Mózes.

Egy apró pont, amely nem hajlandó megelégedni.

Egy szikra, amely folyamatosan azt kérdezi:

„Ennyi az egész?”

Az egyik pillanatban az ember csak világi beteljesülést akar.

A következő pillanatban felébred benne valami, amit nem lehet elhallgattatni.

Ez a két erő együtt növekszik.

A fáraó egyre erősebb lesz.

Mózes egyre erősebb lesz.

Az ellentmondás elviselhetetlenné válik.

És ennek a küzdelemnek a közepette lassan kialakul egy új hiányérzet:

a Teremtő nagyságára való vágy.

Nem azért, mert örömöt ígér.

Nem azért, mert biztonságot garantál.

Hanem azért, mert nélküle nincs kiút.

Az ember kezd megérteni, hogy csak a Teremtő nagysága adhatja meg azt az erőt, amelyre szükség van ahhoz, hogy a Fáraó fölé emelkedjünk.

A nagyság tanulása másoktól

Van még egy rejtély.

Az ember egyedül nem képes előidézni a Teremtő nagyságát.

A Teremtő szándékosan úgy rendezte el a valóságot, hogy szükségünk legyen egymásra.

Ezért létezik a spirituális közösség.

Nem azért, hogy kényelmet nyújtson.

Nem azért, hogy társasági klubot hozzon létre.

Nem azért, hogy érzelmi biztonságot nyújtson.

Célja ennél sokkal mélyebb.

Mindenkinek segítenie kell a többieknek abban, hogy meglássák a cél nagyságát.

Amikor látjuk, hogy mások törekednek, vágyakoznak, értékelik a szellemiséget, átjár minket a vágyuk.

A csodálat és az irigység révén új hiányérzetek ébrednek fel.

Hirtelen valami, ami korábban jelentéktelennek tűnt, értékessé válik.

Valami távoli dolog kívánatossá válik.

Valami rejtett dolog kezd ragyogni.

A barátok olyan tükrökké válnak, amelyek egymásnak visszatükrözik a Teremtő fontosságát.

És ezen kölcsönös hatás révén egy korábban nem létező hiányosság kezd növekedni.

A nagyság, amely elnémítja az egót

A legmélyebb titok az, hogy a Teremtő nagyságának hatalma van elnyomni a kapni akarás uralmát.

Ez a törvény már magában a teremtésben is benne van.

Amikor a teremtett lény először megérezte az Adót, az öröm maga elvesztette uralmát.

Az Adó fontosabbá vált, mint az ajándék.

A forrás fontosabbá vált, mint a beteljesülés.

Ugyanez a folyamat ismétlődik minden emberben.

Abban a pillanatban, amikor az ember valóban megérzi a Teremtő nagyságát, valami megváltozik.

Az ego elveszíti abszolút hatalmát.

Felébred a vágy, hogy a Teremtőhöz hasonlítson.

Megjelenik a vágy, hogy olyan legyen, mint Ő.

Nem kényszer miatt.

Nem félelem miatt.

Hanem azért, mert a nagyság természetesen vonzza az utánzást.

Minél nagyobbá válik a Teremtő az ember szemében, annál gyengébbé válik az ego hatalma.

Séta a sötétben

Az út nem könnyű.

A valódi elérés előtt minden bizonytalannak tűnik.

Az ember nem tudja, hogy helyesen halad-e előre.

Nem tudja, hogy érzései valósak-e.

Nem tudja, hogy valóban halad-e előre, vagy csak képzelődik.

Ez a bizonytalanság nem hiba.

A terv része.

A Teremtő nem engedi, hogy a tudásra, a megértésre vagy az érzésekre támaszkodjunk.

Ehelyett kénytelenek vagyunk rá támaszkodni.

Újra és újra.

Pillanatról pillanatra.

Ez a függőség fokozatosan egy új kapcsolat alapjává válik.

Egy kapcsolat, amely nem bizonyítékokon alapul.

Nem jutalmakon alapul.

Nem bizonyosságon alapul.

Hanem azon a növekvő felismerésen, hogy nincs hova máshova fordulni.

Az egyetlen hiányzó dolog

Végül a spirituális út meglepően egyszerűvé válik.

Minden egy kérdésre vezethető vissza:

Mennyire fontos számomra a Teremtő?

Minden gondolat.

Minden cselekedet.

Minden erőfeszítés.

Minden ima.

Minden kapcsolat másokkal.

A tanulás minden pillanata.

Mindez arra irányul, hogy fokozza ezt az egyetlen felismerést.

Mert amikor a Teremtő nagysága betölti az ember szívét, minden más a helyére kerül.

A fogadás iránti vágy megmarad.

A küzdelmek megmaradnak.

Az ellentmondások megmaradnak.

De mindezek felett ott áll egy új erő.

A Teremtő nagysága.

Az az erő, amely kiragadja az embert önmagából.

Az az erő, amely a vágyakozást imává alakítja.

Az az erő, amely az önszeretetet a Forrás iránti szeretetté alakítja.

És végül az az erő, amely az embert Egyiptom szűk határain túlra viszi, a spirituális élet határtalan szabadságába.