„A Shechina szomorúsága: olyan, mint egy király, akinek tornya bőségesen tele van, de nincsenek vendégei; olyan, mint aki esküvőt rendezett fiának, és több száz fogást rendelt, de most nincsenek vendégei, mert senki sem akar eljönni, hogy élvezze a tornyot.
Ez a Shechina szomorúsága.”
RABASH, Válogatott jegyzetek 142. A Shechina [Isteniség] bánata – 1
A legtöbb ember a spiritualitást a végső jutalomként képzeli el: egy olyan állapotként, amelyben végtelen boldogság, nyugalom, beteljesülés és öröm uralkodik, ami meghaladja mindazt, amit ez a világ kínálhat. Olyan valóságot képzelünk el, ahol minden szenvedés eltűnik, minden kérdésre választ kapunk, és ahol olyan tökéletesség ölel át minket, amelyben semmi sem hiányzik.
És sok szempontból ez igaz is.
A spirituális valóság valóban elképzelhetetlen beteljesülés állapota. Ez a létezés egy olyan dimenziója, amelyet az örökkévalóság, a teljesség, a szeretet, a szépség és a határtalan gyönyör tölt be. Ehhez képest a világ legnagyobb örömei olyanok, mint halvány árnyékok a nap ragyogásához képest.
Van azonban valami, amit kevesen értenek meg.
Az út a tökéletesség felé nem az örömmel kezdődik.
Hanem a szívfájdalommal.
A spirituális ember születését a régi ember összeomlása előzi meg.
Az új ember születése
A spirituális érzékelésbe való belépés nem egyszerűen azt jelenti, hogy valami újat tanulunk, vagy egy másik filozófiát fogadunk el. Hanem azt, hogy teljesen másfajta lényekké válunk.
Az az ember, akinek jelenleg ismerjük magunkat, egyetlen alapra épül: az önmagunk iránti aggodalomra.
Minden gondolat, minden vágy, minden számítás, minden döntés tudat alatt egy kérdésen keresztül szűrődik:
„Mi lesz velem?”
Mindent a személyes nyereség vagy veszteség, az öröm vagy a fájdalom, a siker vagy a kudarc szerint mérünk. Még a legnemesebb cselekedeteink is gyakran összefonódnak rejtett elvárásokkal és önérdekkel.
Ez az önközpontú észlelés nem hiba. Ez az eredeti természetünk.
De teljesen ellentétes a spirituális valósággal.
A Teremtőt és a spirituális dimenziót az abszolút szeretet és az adakozás jellemzi. Teljes mozgásuk kifelé irányul, mások javára. Ott nincs önmagunkkal való törődés, nincs számítás a személyes haszonra.
A spirituális világot csak azokkal a tulajdonságokkal való hasonlóságon keresztül lehet érzékelni.
És ezért, mielőtt az ember érzékelni tudná a spiritualitást, valami alapvetőnek meg kell változnia.
A régi énnek le kell mondania magáról.
Mint a földbe temetett mag, el kell bomlania, mielőtt új élet keletkezhet.
A Szellemi Laboratórium
Ez az átalakulás nem történhet elszigetelten.
Az ego örökre elrejtőzhet egy olyan emberben, aki csak önmagáért él.
Csak akkor tárul fel, ha kihívás elé állítják.
Ezért a valódi szellemi fejlődés egy egyedülálló környezetben zajlik – egy szellemi laboratóriumban.
Ez a laboratórium olyan emberekből áll, akik közös célt követnek. Nem csupán azért gyűlnek össze, hogy elméleteket tanulmányozzanak vagy a szellemiségről vitázzanak, hanem azért, hogy segítsenek egymásnak egy teljesen új természet elsajátításában.
Mindenki azzal a megértéssel lép be, hogy az élet legfontosabb feladata az, hogy segítsen másoknak eljutni a szellemi létezéshez és a szellemi érzékeléshez.
Először ez nemes és inspirálóan hangzik.
De nagyon hamar valami váratlan történik.
Minél őszintébben próbálja az ember szeretni másokat, annál inkább rájön, hogy nem képes rá.
Minél inkább igyekszik másokra gondolni, annál inkább rájön, hogy csak magára gondol.
Minél inkább megpróbálja szolgálni, támogatni és felemelni barátait, annál inkább belső ellenállásba ütközik.
Hirtelen meglátja élete valódi uralkodóját.
Az egót.
Nem mint elvont fogalmat.
Nem mint filozófiai elképzelést.
Hanem mint élő erőt, amely minden gondolatot, minden reakciót, minden vágyat, minden számítást irányít.
A börtön felfedezése
Mielőtt belekezd ebbe a spirituális munkába, az ember gyakran azt hiszi, hogy szabad.
Azt gondolja, hogy a gondolatai a sajátjai.
Azt gondolja, hogy a döntései az övéi.
Azt gondolja, hogy ő dönti el, hogyan szeressen, hogyan törődjön, hogyan adjon.
Aztán megkezdődik a kísérlet.
És a valóság napvilágra kerül.
Újra és újra rájön, hogy nem tud valóban elmenekülni az önmagával való törődés elől.
Még akkor is, ha másoknak szeretne segíteni, rejtett számítás marad.
Még akkor is, amikor szeretni akar, az önszeretet áll az útjában.
Még akkor is, amikor egyesülni akar, egy láthatatlan fal választja el mindenki mástól.
A spirituális laboratóriumot pontosan erre a felfedezésre tervezték.
Célja nem az, hogy igaznak érezzük magunkat.
Célja annak feltárása, hogy mennyire teljes mértékben az ego irányít minket.
Csak akkor jöhet létre a felszabadulás iránti őszinte vágy.
Csak akkor kezdhetjük el ápolni a bennünk rejtőző apró spirituális magot.
Felelősséget vállalni másokért
Ahogy a munka elmélyül, valami figyelemre méltó történik.
A barátok már nem külső emberek.
Spirituális sikerük fontosabbnak tűnik, mint a sajátunk.
Lassan kialakul a kölcsönös felelősség érzése.
Nem a szokásos értelemben vett felelősség, hogy segítünk valakinek a mindennapi szükségleteiben.
Hanem egy mélyebb felelősség.
Felelősség a spirituális jövőjükért.
Felelősség a Teremtővel való kapcsolatukért.
Felelősséget az egoista létezés és a spirituális létezés közötti határ átlépésének képességéért.
Eleinte ez az érzés csekély.
Aztán növekszik.
Végül elsöprővé válik.
Az ember kezdi érezni, hogy barátai spirituális fejlődése tőle függ.
Hogy a jövőjük az ő kezében van.
Hogy ha ő kudarcot vall, ők csapdában maradhatnak.
És mégis, ugyanakkor valami félelmetesre derül fény.
Nem tud segíteni rajtuk.
A nagy spirituális válság
Ez a spiritualitás igazi küszöbe.
Nem egy látomás.
Nem egy kinyilatkoztatás.
Nem egy extázis élmény.
Hanem tehetetlenség.
Az ember látja a célt.
Megérti az irányt.
Tudja, hogy a spirituális élet létezik.
Tudja, hogy az átlépés lehetséges.
És mégis teljesen képtelennek érzi magát arra, hogy bárkit is oda vezessen.
Nem tudja inspirálni önmagát.
Nem tudja felébreszteni barátait.
Nem tudja őket előrevinni.
Minden készen áll.
Az ajtó nyitva tűnik.
És mégis senki sem tud megmozdulni.
A csoport megakad a küszöb előtt.
Ez nem egyszerű csalódás.
Nem személyes frusztráció.
Ez szívfájdalom.
Olyan mély szívfájdalom, hogy elviselhetetlennek tűnik.
Mert most már nem magunk miatt aggódunk.
A fájdalom másokért van.
A kétségbeeséshez vezető szeretet
Egy anya szenved, amikor nem tud segíteni a gyermekén.
Egy apa szenved, amikor látja, hogy gyermekei küszködnek, és nem tudja megvédeni őket.
Ez a fajta fájdalom kezd megjelenni a spirituális munkában.
Az ember felelősséget érez a körülötte lévő lelkekért.
Sikerük fontosabbá válik, mint a sajátja.
És emiatt elviselhetetlenné válik, hogy nem tud segíteni nekik.
Ebben a szakaszban a spirituális fejlődés élet-halál kérdéssé válik.
Már semmi más nem számít.
Sem a becsület.
Sem a gazdagság.
Sem a tudás.
Még a személyes spirituális elértek sem.
Csak egy vágy marad:
Hogy a barátok sikerrel járjanak.
Hogy eljussanak a spiritualitáshoz.
Hogy felfedezzék a Teremtőt.
Hogy átlépjék a küszöböt.
És ha szükséges, az ember hajlandó lesz mindent feláldozni ennek érdekében.
Még a saját jövőjét is.
Még a saját jutalmát is.
Még a saját spirituális létezését is.
Ez az igazi önátadás kezdete.
A Teremtő fájdalmának megértése
Ekkor rendkívüli változás következik be.
Eddig minden szenvedésben még ott volt az én nyoma.
Még a spirituális szenvedésben is.
Még a csoport iránti aggodalomban is.
Még a kétségbeesésben is.
De hirtelen az ember rájön valamire.
Maga a fájdalom nem az övé.
A vágyakozás nem az övé.
A szívfájdalom nem az övé.
A Teremtőé.
Mert mi a Teremtő bánata?
Egy király bánata, aki végtelen lakomát készített, de nincsenek vendégei.
Egy szülő bánata, aki mindent odaadna gyermekeinek, de a gyermekek távol maradnak.
A végtelen szeretet bánata, amelyet még nem tudnak befogadni.
A Teremtő vágya az, hogy közelebb hozza teremtményeit.
Hogy bőséggel töltse meg őket.
Hogy kinyilatkoztassa magát nekik.
Hogy megossza velük mindazt, amit előkészített.
Mégis az emberiség elválasztva marad.
Elszakítva.
Képtelen befogadni.
Képtelen egyesülni.
Képtelen közeledni.
És hirtelen az ember megérzi azt a fájdalmat.
Nem a saját fájdalmát.
A Teremtő fájdalmát.
Az Istenség bánatát.
Az ajtót megnyitó ima
Ezen a ponton az ima teljesen megváltozik.
Már nem: „Segíts nekem.”
Már nem: „Ments meg.”
Már nem: „Adj nekem spiritualitást.”
Ehelyett a szív kiált:
„Ha szükséges, felejts el engem. Segíts nekik.”
„Hozd őket közelebb.”
„Ne hagyd őket magukra.”
„Add meg nekik, amit számukra készítettél.”
Ez az ima nem tartalmaz semmiféle személyes jutalom iránti igényt.
Nincs benne aggodalom a személyes eredmények miatt.
Nincs benne kérés a személyes kiteljesedésre.
Teljes mértékben a Teremtő vágyával való azonosulásból születik.
Az egyesülés vágya.
Az adás vágya.
Az a vágy, hogy minden teremtményt bevonjon a teremtés kezdetétől számukra előkészített ünnepre.
És pontosan ott, a kétségbeesés legmélyebb pontján, ahol az önérdek végre eltűnik, érkezik a segítség.
Mert az ember végre elérte a Teremtővel való hasonlóságot.
A fájdalom már nem a sajátja.
A vágyakozás már nem a sajátja.
Az ima már nem a sajátja.
A Teremtő fájdalmát és a teremtmények fájdalmát egy és ugyanazon fájdalomként érez.
És ebből a megosztott fájdalomból új lény születik.
Megjelenik a spirituális emberi lény.
Megszabadulva az én börtönéből.
Megszabadulva az ego uralmától.
Végre képes a valóságot a szereteten, a felelősségen és az adáson keresztül érzékelni.
És abban a pillanatban az Istenség fájdalma az Istenség örömének kapujává válik, mert a Teremtő és teremtményei közötti távolság végre elkezdett eltűnni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás