„….. Ugyanez vonatkozik arra is, hogy »Vegyél magadnak egy barátot!«. Amint az ember – legalábbis elméletileg – megérti, hogy segítségre szorul, és nem képes elvégezni a szent munkát, már abban a mértékben is, amennyire ezt elméjében megérti, elkezd vásárolni, engedményeket tenni barátja kedvéért.
Ez azért van így, mert megérti, hogy a munka elsősorban a Teremtőnek való adakozásban áll. Ez azonban ellentétes a természetével, mert az ember úgy születik, hogy csak a saját javára kíván kapni. Ezért kaptunk gyógymódot, amellyel az önszeretettől eljuthatunk mások szeretetéhez, és ezáltal eljuthatunk a Teremtő szeretetéhez.
Így találhat magának egy vele azonos szintű barátot…”
RABASH, Készíts magadnak egy ravot és vásárolj magadnak egy barátot – 1
Van valami szinte sokkoló ebben az elképzelésben.
Szokásunk azt gondolni, hogy a spiritualitásnak természetesnek, tiszta, spontán és őszintének kell lennie.
Aztán jön egy megdöbbentő felismerés:
Lehet, hogy az élet legfontosabb dolgát meg kell vásárolni.
Nem pénzzel.
Nem anyagi javakkal.
Hanem erőfeszítéssel.
Kitartással.
Tudatos befektetéssel.
Az akaratunkkal, hogy olyan befolyás alá helyezzük magunkat, amely folyamatosan emlékeztet bennünket arra, amit igazán akarunk.
Az emberi szív nem ébred fel magától.
Ha így lenne, az emberiség már régen elérte volna a tökéletességet.
A szív egy olyan mező, amelyet folyamatosan benyomások vetnek be. Minden vágyunk, minden álmunk, minden célunk, amit üldözünk, valami vagy valaki által került oda.
A társadalom mondja meg nekünk, mi a fontos.
A világ mondja meg nekünk, mi az értékes.
A reklám mondja meg nekünk, mi a kívánatos.
A környezet alakítja törekvéseinket jóval azelőtt, hogy tudatában lennénk ennek.
A gyermek úgy nő fel, hogy azt akarja, amit mások csodálnak.
A felnőtt egy életen át olyan dolgokat üldöz, amelyeket soha nem választott önállóan.
Mindannyian a benyomások termékei vagyunk.
És a spirituális út akkor kezdődik, amikor az ember végre megérti ezt.
A kérdés nem az, hogy befolyásolnak-e minket.
A kérdés az, hogy ki befolyásol.
És mi felé.
Minden ember mélyén él egy apró szikra, amely valami e világon túli után vágyakozik.
Egy pont, amelyet a gazdagság nem tud kielégíteni.
Egy pont, amely a siker ellenére is nyugtalan marad.
Egy pont, amely akkor is kérdéseket tesz fel, amikor minden látszólagos szükséglet már kielégítve lett.
De ez a pont törékeny.
Számtalan más vágy veszi körül.
A mindennapi élet zaja elnyomja a hangját.
Az ego követelései megfojtják.
A világ folyamatosan suttogja:
„Gondolj magadra.”
„Védd magad.”
„Támogasd magad.”
„Élvezd az életet.”
És végül a szikra szinte hallhatatlanná válik.
Nem azért, mert eltűnt.
Hanem azért, mert túlerőben volt.
Túlreklámozták.
Lenyűgözik.
Ezért olyan elengedhetetlen a spirituális környezet.
Nem azért, mert tudást ad nekünk.
Nem azért, mert információt nyújt.
Hanem azért, mert benyomásokat nyújt.
A szív nem érvek révén változik meg, hanem ismételt benyomások révén.
Lehet, hogy az ember egyszer hall egy mély igazságot, és elfelejti.
De ha minden nap hallja, sok irányból, sok hangon, az fokozatosan átformálja a belső világot.
A lehetetlen lehetségessé válik.
A távoli kívánatossá válik.
A rejtett fontossá válik.
A Teremtő valósággá válik.
Ezért tűnik a spirituális munka néha szinte gyerekesnek.
Az emberek a cél nagyszerűségéről beszélnek.
Emlékeztetik egymást a Teremtő fontosságára.
Megvitatják az élet célját.
Bátorítják egymást.
Ugyanazokat az elveket ismételgetik újra és újra.
Egy kívülálló szemlélő számára ez ismétlődőnek tűnhet.
De éppen az ismétlés a lényeg.
Az ego minden pillanatban megismétli az üzenetét.
A világ minden pillanatban megismétli az üzenetét.
Miért ne kaphatna a lélek is folyamatos emlékeztetőket?
A legnagyobb akadály a büszkeség.
El akarjuk hinni, hogy függetlenek vagyunk.
Hogy bölcsességünk révén jutunk el a következtetéseinkhez.
Hogy hatások felett állunk.
De az igazság sokkal egyszerűbb.
Életünk minden másodpercében hatások érik bennünket.
A bölcs ember nem tagadja ezt.
A bölcs ember kiválasztja, milyen befolyás éri.
Ez az, amit jelent a Teremtő fontosságának megvásárlása.
Tudatosan olyan benyomásokat szerezni, amelyek a célt minden más cél fölé emelik.
Befektetni olyan könyvekbe, amelyek emlékeztetnek minket.
Időt fektetni a tanulásba.
Erőfeszítést fektetni a kapcsolatokba.
Befektetni magunkat olyan emberekbe, akik az örökről beszélnek, ahelyett, hogy az ideiglenesről beszélnének.
Olyan hangokkal körülvenni magunkat, amelyek felébresztik a lényeget a szívben.
Minden ilyen erőfeszítés fizetség.
Minden kényelmi áldozat fizetség.
Minden pillanat, amit a cél nagyszerűségének hallgatásával töltünk, fizetség.
Minden olyan cselekedet, amellyel részt veszünk egy olyan környezetben, amely értékeli a Teremtőt, fizetség.
És ennek a befektetésnek a hozama mérhetetlen.
Fokozatosan valami megváltozik.
A Teremtő már nem absztrakt fogalom.
A cél már nem távoli.
Új értékrend alakul ki.
A dolgok, amelyek egykor rendkívül fontosnak tűntek, kezdenek elveszíteni a vonzerejüket.
A dolgok, amelyek egykor jelentéktelennek tűntek, értékessé válnak.
A szív elkezd valami magasabb felé orientálódni.
Valami örök felé.
Valami felé, amit nem lehet pénzzel, hatalommal, tudással vagy becsülettel megvásárolni.
A Teremtőhöz való hasonlóság felé.
Ez a folyamat nem drámai.
Csendesen zajlik.
Napról napra.
Benyomásról benyomásra.
Szó után szó.
Barát után barát.
Mint a vízcseppek, amelyek faragják a követ.
Mint a napfény, amely lassan megolvasztja a téli jeget.
Mint egy föld alatt rejtőző mag, amely felkészül a tavaszra.
Az átalakulás fokozatos, de valós.
És végül az ember felfedez egy figyelemre méltó igazságot:
Nem a környezet teremtette a vágyat.
Csak felfedte azt.
A nagyság mindig ott volt.
A Teremtő mindig ott volt.
A vágy mindig is ott volt.
De számtalan más benyomás alá voltak temetve.
A feladat soha nem az volt, hogy vágyat teremtsünk.
A feladat az volt, hogy megvédjük.
Hogy tápláljuk.
Hogy megerősítsük.
Hogy olyan környezetbe helyezzük, ahol növekedhet.
Ezért a legnagyobb lelki befektetés nem magunkba történik.
Hanem a környezetbe.
Mert egyedül elkerülhetetlenül magunkba szívjuk a világ értékeit.
De együtt magunkba szívhatjuk valami magasabb rendű értékét.
Együtt folyamatosan emlékeztethetjük egymást arra, ami igazán számít.
Együtt megszerezhetjük a legértékesebb dolgot, amit egy ember birtokolhat: a Teremtő fontosságát.
És amikor ez a fontosság behatol a szívbe, minden más is megtalálja a helyét.
Az út egyértelművé válik.
Az irány biztos lesz.
És a lélek végre rájön, mit is keresett egész idő alatt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás