Kérdés: Mi segíthet nekem megkülönböztetni, hogy hol van az igazság, és hol a hazugság?
Válasz: Mindenekelőtt nem arra kell törekedni, ami könnyű és kéznél van. Ezt tanácsolja nekünk a gonosz ösztön.
A legfontosabb, hogy az ember a csoportban maradjon, ne féljen elesni, és ne hallgasson sem a baloldali, sem a jobboldali következtetésekre, hanem amennyire csak lehet, a Teremtő felé irányítsa magát.
A Teremtő felé való irányultság azt jelenti, hogy mindig mindenkinek a javára kell gondolnunk. Ez egy rendkívül fontos különbség a helyes és a helytelen következtetés között.
— Dr. Michael Laitman Rav, a 2023. október 30-i Napi Kabbala Lecke első részéből, RABASH írásai – „Tilos jó dolgot hallani egy rossz embertől”
Eljön egy pillanat minden őszinte spirituális kereső életében, amikor a világ csendesen darabjaira hullik.
Nem azért, mert tragédia történik.
Nem azért, mert mindent elveszített.
Hanem azért, mert hosszú évek után, amikor egyik ígéretet a másik után kergette, valami mélyen belül halkan megszólal:
„Mindez nem visz oda, ahová a szívem valójában vágyik.”
Egész életünkben azt hisszük, hogy számtalan választási lehetőségünk van.
Pályát választunk.
Kapcsolatokat választunk.
Lakóhelyet választunk.
Hitet választunk.
Politikai nézeteket, hobbikat, célokat, álmokat választunk.
Úgy képzeljük, hogy egy végtelen útkereszteződés közepén állunk, szabadon indulhatunk el bármelyik irányba.
De lassan egy másik felismerés kezd kibontakozni.
Talán mindig is csak egyetlen valódi választás létezett.
Minden más csupán mozgás volt.
Attól a naptól kezdve, hogy megszületünk, vágyaink minden lehetséges irányba húznak bennünket.
Egyik nap az élvezetet keressük.
Másnap a sikert.
Aztán a tudást.
Majd az elismerést.
A kényelmet.
A biztonságot.
A hatalmat.
A csodálatot.
A szív iránytűje megállás nélkül forog, hol egyik, hol másik vonzás felé mutatva.
Minden új irány beteljesülést ígér.
Mindegyik ezt suttogja:
„Most végre megérkezel.”
És mi követjük.
Építünk.
Felhalmozunk.
Elérünk.
Elveszítünk.
Újrakezdünk.
Az évek évtizedekké válnak.
És mégis marad valami fájdalmasan befejezetlen.
Mert a mozgás nem ugyanaz, mint a haladás.
Az ember bejárhat több ezer kilométert anélkül, hogy akár egyetlen lépést is tett volna valódi célja felé.
A teremtés mélyén rejtőző bölcsesség valami szinte megdöbbentőt tár fel.
A Teremtő nem azt kéri tőlünk, hogy irányítsuk a valóságot.
Nem azt kéri, hogy saját erőnkből változtassuk meg önmagunkat.
Nem azt kéri, hogy akaraterővel tisztítsuk meg a szívünket.
Még azt sem kéri, hogy megértsük az Ő útjait.
Mindez az Ő dolga.
A szív kijavítása.
A rossz feltárása.
Az elrejtések.
A megvilágítások.
Az emelkedések.
A zuhanások.
Az összetörés.
A gyógyulás.
A kiüresítés.
A betöltés.
Mindezeket a cselekedeteket a Teremtő végzi.
A Fény építi fel az edényt.
Nem maga az edény.
Milyen felszabadító ez a felismerés.
Milyen kimerítő volt azt képzelni, hogy nekünk kell megváltoztatnunk önmagunkat.
Évekig birkózunk az egónkkal.
Vitatkozunk a gondolatainkkal.
Próbálunk szeretetteljesebbé válni.
Türelmesebbé.
Spirituálisabbá.
Méltóbbá.
Csak hogy végül ráébredjünk: minél jobban próbálunk új szívet létrehozni, annál világosabban látjuk a régit.
Végül feladjuk.
Nem kétségbeesésből.
Hanem az igazság előtt meghajolva.
A mi munkánk meglepően kicsi.
És meglepően nehéz.
A mi feladatunk egyszerűen annyi, hogy eldöntsük:
Hová akarok menni?
Nem holnap.
Most.
Ebben a pillanatban.
Minden élethelyzet ugyanazt a kérdést teszi fel.
Minden öröm.
Minden megaláztatás.
Minden siker.
Minden csalódás.
Minden zavarodottság.
Minden megválaszolatlan ima.
Minden árulás.
Minden csoda.
Minden hétköznapi kedd reggel.
A kérdés soha nem változik.
Merre mutat most a szíved?
A Teremtő soha nem azt kéri tőlünk, hogy hozzuk létre a következő spirituális fokozatot.
Csak azt kérdezi:
Vágyunk-e rá?
Ezt a vágyat nevezzük szándéknak.
A szándék nem érzelem.
Nem ihlet.
Nem lelkesedés.
Hanem irány.
Egy iránytűnek nincs szüksége erőre.
Csak arra, hogy észak felé mutasson.
Az utazó lehet gyenge.
Kúszhat.
Megállhat pihenni.
Akár egy időre el is tévedhet.
De amíg újra és újra a valódi irány felé fordítja magát, addig nem hagyta el az utat.
Az élet nagy része a felejtésből áll.
Elfelejtjük, miért jöttünk.
Elfelejtjük, Ki vezet bennünket.
Elfelejtjük, hová indultunk.
A szívet lefoglalja a túlélés.
Az elmét ellepik a számítások.
A világ ezernyi sürgős figyelemeltereléssel vesz körül bennünket.
Mindegyik ezt kiáltja:
„Nézz rám!”
„Oldj meg engem!”
„Félj tőlem!”
„Vágyj rám!”
Lassan az iránytű mutatója elfordul.
Szinte észrevétlenül megváltozik az irányunk.
Nem lázadás miatt.
Hanem figyelemelterelés miatt.
Talán ez a legnagyobb veszély.
Nem a Teremtő gyűlölete.
Hanem az, hogy megfeledkezünk Róla.
A különös az, hogy maga a Teremtő engedi ezt.
Engedi, hogy az iránytű forogjon.
Engedi, hogy a szív elkalandozzon.
Engedi, hogy megszámlálhatatlan cél vonzzon bennünket.
Nem azért, mert el akar veszíteni minket.
Hanem mert végül minden hamis irány kimeríti önmagát.
Egymás után mindegyik kudarcot vall.
Nem azonnal.
Néha csak évtizedek múltán.
Míg végül a lélek csendesen beismeri:
„Nincs többé hová mennem.”
Ez a felismerés fájdalmas.
Kudarcnak tűnik.
Valójában azonban a szabadság születése.
Mert most először nem azt kérdezzük:
„Mitől leszek boldog?”
Hanem ezt:
„Mi visz közelebb ahhoz a célhoz, amiért megteremtettek?”
Ez a két kérdés teljesen különböző.
Az első az egóé.
A második a léleké.
Gyakran azt képzeljük, hogy a spirituális fejlődés rendkívüli élményeken keresztül történik.
Fényes felismeréseken.
Misztikus kinyilatkoztatásokon.
Erőteljes érzelmeken.
Pedig talán a legnagyobb spirituális győzelmek szinte láthatatlanok.
Az ember kedvetlenül ébred.
Minden benne fel akarja adni.
Semmi sem inspirál.
Semmi sem tűnik szentnek.
Semminek sincs értelme.
És mégis, csendben, szinte észrevétlenül újra a Teremtő felé fordítja a szívét.
Nincsenek tűzijátékok.
Nincs eksztázis.
Csak irány.
Az Ég pedig valami csodálatosat lát.
Mert ez az apró mozdulat maga a szabadság.
Minden zuhanás ugyanazt a kérdést teszi fel.
Továbbra is Felém fordulsz?
Nem azért, mert értesz.
Nem azért, mert érzel.
Hanem egyszerűen azért, mert ezt az irányt választod.
Minden emelkedés ugyanezt kérdezi.
Továbbra is Felém fordulsz?
Nem azért, mert minden csodálatosnak tűnik.
Hanem mert Én vagyok a célod.
Sötétségben.
Világosságban.
A kérdés soha nem változik.
Csak a táj.
Talán ezért válnak a legnehezebb állapotok a legértékesebbé.
Nem azért, mert a szenvedés jó.
Hanem mert a szenvedés lehántja a téves elképzeléseket.
Amikor minden más eltűnik, egyetlen dolog marad.
Az irány.
Néha semmink sincs, csak egy apró pont odabent, amely nem hajlandó elengedni.
Minden más összeomlott.
A hit távolinak tűnik.
A szív üres.
Az elme összezavarodott.
De valahol a romok alatt él egy csendes döntés.
„Még mindig Téged akarlak.”
Külsőleg talán semmi sem változott.
Mégis minden megváltozott.
Mert az iránytű még mindig hazafelé mutat.
A Teremtő nem azt méri, milyen gyorsan haladunk.
Hanem azt, hogy merre nézünk.
Valaki évekig rohan rossz irányba.
Valaki más alig képes megtenni egyetlen remegő lépést Felé.
Kívülről az első sikeresnek tűnik.
Belülről azonban csak a második halad.
Ezért minden pillanat új.
Nincs szükség arra, hogy tegnapot számolgassuk.
Nincs szükség arra, hogy vég nélkül elemezzük múltbeli hibáinkat.
Nincs szükség arra, hogy megmagyarázzuk életünk minden eseményét.
A múlt már a korrekció anyagává vált.
Most valami meglepően egyszerű számít.
Merre mutat a szív?
Ha a Teremtő felé mutat, akkor minden tapasztalat – minden seb, minden öröm, minden zavarodottság, minden késedelem – máris a hazafelé vezető út részévé vált.
Talán ez az igazi remény.
Nem az a bizonyosság, hogy holnap könnyebb lesz.
Nem az a hit, hogy a szenvedés eltűnik.
Nem az az elvárás, hogy az élet a terveink szerint alakul.
A remény annak tudása, hogy csak egyetlen irány érdemes a választásra.
Újra.
És újra.
És újra.
Egészen addig, amíg a szívnek már nem kell küzdenie azért, hogy Felé forduljon.
Természetesen ott nyugszik meg.
És akkor valami szinte hihetetlen dolgot fedezünk fel.
Az úti cél, amelyet egész életünkben kerestünk, soha nem az út végén várt ránk.
Hanem minden egyes helyes irányba tett lépésben volt elrejtve.
Minden csendes emlékezésben.
Minden megújított szándékban.
Minden apró szívbéli fordulásban.
A Teremtő soha nem azt kérte tőlünk, hogy hordozzuk a világot.
Csak egyetlen dolgot kért.
Amikor a lélek iránytűje Felé mutat…
Ne habozz.
Nyomd meg a gázpedált.
Válaszd újra ezt az irányt.
Minden mást Ő Maga fog elvégezni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás