A valóságérzékelés változása — Úgy érezni magunkat, mint a Teremtő

A valóságérzékelés változása — Úgy érezni magunkat, mint a Teremtő

„Van a »keserű és édes« megkülönböztetése, és van a »valódi és hamis« megkülönböztetése. A »valódi és hamis« megkülönböztetése az elmében zajlik, a »keserű és édes« megkülönböztetése pedig a szívben. Éppen ezért kell odafigyelnünk a szívben végzett munkára, hogy az adás formájában legyünk, és ne a fogadás formájában.

Természeténél fogva az ember számára csak a fogadás édes, az adakozás pedig keserű. És azt a munkát, amely a fogadást adakozássá változtatja, „a szív munkájának” nevezik.

Az elmében a munka a „valódi és hamis” körül forog. Ehhez pedig hitben kell dolgoznunk, vagyis hinni kell a bölcsekben. Ez azért van így, mert a munkás nem tudja magának tisztázni a „valódi és hamis” kérdését.

Baal HaSulam, Shamati 148. A keserű és az édes, az igaz és a hamis vizsgálata

Egyetlen Erő létezik.

Egy, egységes, örök – semmi sem létezik rajta kívül.

És ez az Erő létrehozott valamit, ami érzékeli őt.

Az a „valami” mi vagyunk.

Minden, ami vagyunk, egyfajta belső érzékelő – egy élő érzékenység. És mit érzünk? Csak két dolgot: És mindkettő ugyanaz az egyetlen Erő.

• ami kitölti bennünket
• és ami körülvesz minket

Nincs más.

Eleinte az érzés szinte semmi.

Egy halvány érintés. Egy minimális benyomás. Valami olyan kicsi és természetes, hogy meg sem kérdőjelezzük. Egyszerűen benne vagyunk, mint egy csecsemő, aki még nem tudja, hogy él, még nem tudja, hogy létezik a világ.

Ezt a pici, tudattalan érintést nevezzük a mi világunknak.

Stabilnak tűnik. Ismerősnek. „Valóságosnak.”

De valójában ez a végtelen Erő legkisebb lehetséges érzése.

És mégis – ezen Erőn belül van egy program.

Egy csendes szándék.

Hogy ez a kicsi, alig érző lény… növekedjen.

Felébredjen.

Érzékeny legyen – végtelenül érzékeny.

Amíg mindent meg nem érez.

Amíg meg nem érzi annak az Erőnek a teljes mélységét, teljes jelenlétét, teljes valóságát – határok nélkül.

Ez a növekedés nem egyszerre történik.

Fokozatosan bontakozik ki, mintha rétegek nyílnának meg bennünk.

Eleinte tudatunk nincs – mint egy embriónak, teljesen elmerülve, de tudatában sem lévén.

Aztán lassan valami megmozdul.

Egy új érzékenység.

Egy új észlelés.

Egy új világ.

De kívül semmi sem változik.

Csak mi változunk.

És mivel mi változunk – minden, amit érzünk, megváltozik.

Ez a nagy titok:

A valóság nem változik.

Az, ahogyan azt érzékeljük, igen.

Amit „világoknak” nevezünk, azok nem helyek.

Azok az érzés fokozatai.

Az ugyanazon, változatlan Erő iránti érzékenység szintjei.

Hétköznapi életünkben a valóságot tanulmányozzuk anélkül, hogy magunkat megváltoztatnánk.

Megfigyelünk. Mérünk. Elemezzük.

De mindig ugyanazon rögzült természetünkből kiindulva.

Ugyanazok maradunk – és így az, amit felfedezünk, korlátozott azzal, akik vagyunk.

De van egy másik út.

Egy radikális út.

Egy út, ahol a hangsúly nem a világ tanulmányozásán van – hanem azon, aki érez.

Mert ha az érző megváltozik, akkor a valóság maga is másképp nyílik meg.

Mélyebben. Őszintébben.

Teljesebben.

Itt válik minden furcsává.

Mert a szükséges változások nem természetesek számunkra.

Arra vagyunk beállítva, hogy egyetlen egyszerű dolgot érezzünk:

Ami jó nekem, az édesnek tűnik.

Ami ellenem van, az keserűnek tűnik.

Ez az egész iránytűnk.

Nem mi választjuk. Nem kérdőjelezzük meg.

Egyszerűen így vagyunk beprogramozva.

És mégis, ahhoz, hogy valóban érzékeljük a valóságot – ennek meg kell változnia.

Nem kicsit.

Nem fokozatosan.

Hanem alapvetően.

Egy újfajta észlelést kell kialakítanunk.

Egy új belső rendszert.

Olyat, amely nem az édes és keserű szerint mér, hanem valami teljesen más szerint: az igazság és a hamisság szerint.

Ez nem érzelmi kérdés.

Nem attól függ, mi érződik jónak.

Egy másik kérdést tesz fel:

Ez összhangban van-e a nagyobb valósággal – vagy sem?

És itt valami elképesztő történik.

Ami egyszer édesnek tűnt – hamisnak bizonyulhat.

Ami egykor keserűnek tűnt – igaznak bizonyulhat.

És ha az igazság fontosabbá válik, mint a kényelem, akkor minden megfordulni kezd.

A keserű már nem tűnik keserűnek – mert igazságot hordoz.

Az édes már nem tűnik édesnek – mert ürességet hordoz.

Új észlelés születik.

Egy magasabb rendű.

De ez a változás nem jöhet tőlünk.

Mert bennünk minden az ellenkező irányba épül fel.

Minden vágyunk befelé irányul.

Magunk felé.

Magunkért.

Nincs meg bennünk – még a legkisebb mértékben sem – az a képesség, hogy ezt az irányt megfordítsuk.

Így valami újat kell kapnunk.

Egy új vágyat.

Nem a már meglévő javított változatát – hanem valami teljesen mást.

Egy vágyat, ami nem tőlünk származik.

Egy vágyat, ami: És mégis – a miénk lesz.

• magasabb rendű, mint mi
• velünk ellentétes
• nem a miénk

Először apró formában jelenik meg.

Szinte semmi.

Gyenge. Homályos. Befejezetlen.

De más.

Nem önmagáért akar.

Kifelé irányul – ugyanazon Erő felé, amely minket teremtett.

És most kezdődik a munka.

Hogy ezt az új vágyat növeljük.

Hogy megerősítsük.

Hogy teljesen megváltoztassuk az irányát.

Amíg már nem hajlik vissza „felém”, hanem teljesen kifelé áramlik.

És attól függően, hogy mennyire sikerül ez nekünk – másképp kezdünk érezni.

Nem öntudatlanul, mint korábban.

Hanem tudatosan.

Világosan.

Mélyen.

Egy új világ jelenik meg.

De külsőleg semmi sem változott.

Csak a vágy iránya.

És akkor valami még mélyebb történik.

Abban a mértékben, ahogyan hasonlítunk ahhoz az Erőhöz – elkezdjük úgy érezni, mint az.

Nem csak érezni.

Hanem úgy érezni, ahogyan az érez.

Ezért mondják:

Ha olyan leszel, mint az, akkor érezni fogod.

Vagy pontosabban – úgy fogod érezni magad, mint az.

És ez ugyanaz a dolog.

Ennek a folyamatnak a végén valami elképzelhetetlen történik.

A régi „én” érzése – amely csak önmagáért élt – elhalványul.

Nem erőszakkal.

Nem veszteséggel.

Hanem azért, mert valami nagyobb lép a helyébe.

Valami teljesebb. Szélesebb. Igazabb.

És ami marad, az egy olyan érzés, amelyet előre nem lehet megmagyarázni.

A teljesség érzése.

Az örökkévalóságé.

A tökéletes egészet.

Hallhatjuk ezeket a szavakat.

Elképzelhetjük őket.

De amíg a felfogás nem változik – csak hangok maradnak.

Tehát az út lényegében egyszerű:

Nem a világot kell megváltoztatni.

Hanem azt, aki érez.

Hogy új vágyat szerezzünk.

Új irányt.

Új módszert a valóság mérésére.

És akkor – anélkül, hogy bárhová is mennénk, anélkül, hogy bármit is megváltoztatnánk kívül – rájövünk, hogy beléptünk egy teljesen más világba.