„Tudnod kell, hogy a Teremtőnek az alkotásaiban való gyönyörködésből fakadó minden elégedettsége csupán annyira terjed ki, amennyire a teremtett lények érzik Őt – hogy Ő az Adakozó és az, aki örömet szerez nekik. Ekkor nagy örömöt lel bennük, akárcsak egy apa, aki szeretett fiával játszik, amennyire a fiú érzékeli és felismeri apja nagyságát és fenségességét.
Ahogy meg van írva: „Efraim az én kedves fiam? Ő egy örömteli gyermek?… Szívem vágyakozik utána; bizonyosan irgalmas leszek hozzá, mondja az Úr.”
Ebből megérthető a Teremtő nagy öröme azok iránt, akik méltók arra, hogy érezzék és felismerjék Őt. Csak ezért az örömért érdemes volt Neki megteremtenie az összes világot.”
(Baal HaSulam, „Bevezetés a Zohár könyvéhez”, 33. pont)
A Kabbala bölcsessége olyasmit tár fel, ami szinte túl hatalmas ahhoz, hogy felfogjuk: a valóság teljes szerkezete – minden világ, minden állapot, minden érzés – egyetlen célból jött létre: hogy a teremtett lényt a lehető legnagyobb örömmel töltse el.
Mindennek a gyökere a Teremtő – egy erő, amelynek nincs hiányában, nincs szüksége semmire, nem keresi önmagát, hanem csak ad. Tiszta adás. Tiszta szeretet. Mint a nap, amely számítás nélkül, kimerülés nélkül ragyog, életet öntve mindenbe, ami előtte áll. Így a Teremtő is folyamatosan sugároz örömöt, bőséget és beteljesülést.
De az adáshoz szükség van valakire, aki fogadja.
Így hát a Teremtő önmaga mellett létrehozott egy vágyat – egy edényt, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy befogadjon mindent, amit Ő adni kíván. Ez a vágy maga a teremtés. Mi vagyunk azok. Lényünk legmélyebb lényege, belső hajtóerőnk nem más, mint a gyönyör, a beteljesülés és az élet iránti kielégíthetetlen vágy.
Mégis, ebben a vágyban, mélyen elrejtve, van valami több, mint egyszerű éhség. Van egy emlék – egy felkészülés – egy olyan beteljesülésre, amelyet soha nem ismertünk tudatosan, mégis folyamatosan üldözünk. A teremtés célja már belénk van vésve: hogy mindent fogadjuk, amit a Teremtő adni akar.
És itt rejlik a finom, fájdalmas csavar.
A Teremtő nem ad vakon.
Maga az örömbe egy feltételt ágyazott – egy olyan érzést, amely annyira átható, annyira kompromisszummentes, hogy még a legnagyobb gyönyört is semmissé teheti: a szégyent. Ha a teremtett lény passzívan fogad, ha csupán az Adóval szemben álló fogadóként érez magát, az öröm égő érzést kelt a különbség miatt. Egy szakadékot. Olyan mély megaláztatást, amely kitörli magát az örömöt is.
Mintha maga a fény hordozna magában egy kérdést: „Olyan vagy, mint Én?”
Ha nem – a fény sötétséggé válik.
Így a Teremtő a kezdetektől fogva nemcsak a fogadás vágyát helyezte el a vágyban, hanem egy második, magasabb rendű vágyat is: hogy olyan legyünk, mint Ő. Hogy a fogadó szerepből az adó szerepébe emelkedjünk. Hogy elérjük a hasonlóságot, az egyenértékűséget, a közelséget – nem a távolságban, hanem a természetben.
Az első öröm – a létezés, a fenntartottság öröme – egyszerű. Ez hozza létre a kapcsolatot a forrás és a teremtett lény között. De a második öröm… az valami teljesen más.
Ez az adakozás öröme.
Érezni, amit a Teremtő érez.
Szeretni, ahogy Ő szeret.
Adni számítás nélkül.
Érezni, hogy a másik hogyan teljesedik ki rajtad keresztül.
Ez nem csupán öröm – ez a létezés egy teljesen más dimenziója. Egy határtalan, élő, teremtő erő. És mégis, ez a magasztos vágy – ez a vágy, hogy olyan legyünk, mint a Teremtő – a legmélyebb bukás forrásává válik.
Mert a teremtett lény ezt akarja… magának.
Úgy akarja érezni magát, mint a Teremtő.
A helyére állni.
Megízlelni a végső örömöt – nem az adást, hanem annak az állapotnak a birtoklását.
És itt születik meg az igazi elválasztás.
A Teremtő önfeledten ad, szükség nélkül. A teremtett lény, még a legmagasabb törekvéseiben is, továbbra is számol, továbbra is saját maga számára vágyik. És amikor önző módon megpróbálja megragadni a Teremtő állapotát, a szakadék elviselhetetlenné válik. Ugyanaz a szégyen tér vissza – erősebben, élesebben, abszolútabban.
Innen indul a hosszú út.
A spirituális érzékelés – az igazi élet – csak a Teremtőhöz való hasonlóságban létezik. Még a szellemiség legkisebb szikrája is magában hordozza azt a elképzelhetetlen örömöt, amit az Ővele való összhang jelent. De abban a pillanatban, amikor megpróbáljuk magunknak megtartani, eltűnik.
És a hiánya nem semleges.
Olyan, mint a halál.
Mert amikor az ember megízlelte – akár csak egy pillanatra is – azt, hogy mit jelent az élet forrásához kapcsolódni, minden más árnyékba szorul. A fizikai létezés folytatódik, de belsőleg valami elhallgatott.
Ez a ciklus – közeledés és elvesztés, megízlelés és üresség – nem hiba. Hanem felkészülés.
Ezen állapotok révén lassan kezdjük megérteni: még nem vagyunk képesek megtartani azt az örömöt. Hiányzik belőlünk a belső forma, a szándék, az a „képernyő”, amely képes fogadni anélkül, hogy magunknak vennénk.
Így kezdődik a munka.
Nem egyetlen vágy vagyunk, hanem egy hatalmas rendszer – számtalan vágy gyűjteménye, rétegek rétegei. A Tóra módszerén keresztül, a belső munkán keresztül kezdjük finomítani őket. Átállítani mindegyik mögötti szándékot – az önfogadásról az adásra.
Nem elnyomni a vágyat – hanem átalakítani az irányát.
És ahogy ezt tesszük, valami rendkívüli történik: a hasonlóságon keresztül kezdjük megismerni a Teremtőt. Nem mint egy elképzelést, hanem a tapasztalat révén. A cselekvésen keresztül. A belső egyenértékűségen keresztül.
„Cselekedeteidből fogunk megismerni Téged.”
De még miközben felemelkedünk, egy utolsó, legmélyebb vágy rejtve marad.
A gyökérvágy.
A legkegyetlenebb, legabszolútabb vágy – hogy magunk is Teremtőkké váljunk.
Hogy helyébe lépjünk.
Ezt a vágyat nem lehet fokozatosan kijavítani, mint a többit. Rejtve kell maradnia, érintetlenül, mintha halott lenne. Csak akkor tárulhat fel ez az utolsó pont, amikor minden más vágy megtisztult – amikor a lélek teljes szerkezete az igazi adásban áll.
Ezt nevezik „a halottak feltámadásának”.
Nem a testekét – hanem a vágyakét.
A legönzőbb, legveszélyesebb vágyat visszahozzák az életbe – és aztán, végül, kijavítják.
És akkor jön az utolsó próba.
Az ember a Király előtt áll.
És a Király mindent felajánl.
Nem csak örömöt. Nem csak közelséget. Hanem magát a trónját – a lehetőséget, hogy a forrás, az uralkodó, a Teremtő legyen.
És abban a pillanatban, teljes tudatossággal, teljes erővel, teljes képességgel…
Az ember elutasítja.
Nem félelemből.
Nem hiányból.
Hanem szeretetből.
Úgy dönt, hogy nem váltja fel a Teremtőt – hanem ragaszkodik hozzá. Partnerként. Szolgaként. Fiúként, aki nem akar mást, csak örömet szerezni Atyjának.
Ez a teremtés beteljesülése.
És onnan, ahol most állunk – elmerülve szűk, önközpontú felfogásunkban – ezt el sem tudjuk képzelni. Az örömnek még a töredékét sem tudjuk érezni. Mert az igazi lelki gyönyör előkészületet igényel: egy pajzsot, egy szándékot, amely garantálja, hogy nem fordítjuk azt magunk felé.
Meg kell szerezni azt az isteni szándékot – hogy csak azért fogadjuk, hogy adhassunk.
Hogy minden örömöt megérezhessünk… és azonnal visszaadhassunk.
Hogy igazoljuk a Teremtőt.
Hogy megerősítsük jóságát.
Hogy teljesítsük az Ő vágyát – nem a miénket.
És akkor megvalósul a teremtés célja.
Nem azért, mert mindent megkaptunk – hanem azért, mert végre olyanok lettünk, mint Ő.
És ebben a hasonlóságban, ebben a csendes, határtalan összhangban egy újfajta öröm jelenik meg:
Maga a Teremtő öröme – aki örül teremtésének, mint egy apa, akinek a fia megismerte Őt.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás