A köztünk lévő Templom

A Templom a Teremtő megnyilvánulása, amely az emberben a Teremtőtől kapott, előkészített vágyak keretein belül valósul meg.

Ezek a vágyak képesek befogadni a Teremtőt, és az ember úgy érzi, hogy a Teremtő betölti őket.

Kérdés: Hogyan gyanakodhat egy alázatos és poros állapotban lévő ember a Teremtő létezésére, és hogyan tudhatja, hogy imádkoznia kell és templomot kell építenie?

Válasz: Azokból a dolgokból, amelyeken már átment. A Teremtő nem szakítja meg a kapcsolatot vele. Egyszerűen megmutatja az embernek, hol tart, és egyúttal lehetőséget ad neki, hogy alulról felfelé közeledjen Hozzá.

Kérdés: Hogyan segíthetünk egymásnak a templom felépítésében a tízben?

Válasz: Kapcsolódjatok egymáshoz, és forduljatok a Teremtőhöz, hogy Ő teremtsen köztetek egy kapcsolatot, amelyet templomnak fogunk nevezni, és töltse meg jelenlétével.

Rav Dr. Michael Laitman szavaiból a Napi Kabbala Leckéből, 2024. augusztus 28., Rabash írásai „Felemeli a szegényeket a porból – 2”

Életünk célja nem rejtőzik valahol a valóságon túl – az, hogy felfedjük és kézzelfoghatóan elérjük azt az egyetlen, jótékony erőt, amely mindent teremt és fenntart, itt, ebben az életben.

Mégis, teljes ellentétben állunk ezzel az erővel.

Alapértelmezés szerint bezárkózunk önmagunkba – 100%-ban önző, önigazoló, egoista számítások irányítanak minket. A valóságot csak a saját örömünkhöz és fájdalmunkhoz viszonyítva érzékeljük. Minden átmegy ezen a szűk szűrőn, és benne nincs hely arra, hogy bármit is érzékeljünk önmagunkon kívül – természetesen a Teremtőt sem.

Így tehát nem tudunk közvetlenül hozzá fordulni.

Nincs érzékünk Rá, nincs hasonlóságunk Vele, nincs olyan edényünk, amely képes lenne befogadni egy ilyen érzékelést. Ahhoz, hogy elkezdjük érezni a Teremtőt, legalább minimális formabeli hasonlóságot kell elérnünk Vele – az Ő tiszta, önzetlen, feltétel nélküli adakozásának tulajdonságát.

De hogyan tud egy önszeretetbe merült ember valaha is felülemelkedni ezen?

Ehhez egy egyedülálló eszköz készült.

Egy átmenet.

Egy átmenet.

Egy hely, ahol fokozatosan kiléphetünk önmagunkból, és elkezdhetünk hasonlítani a Teremtőre.

Ez a hely a spirituális csoport.

Egy kis körben, ahol az emberek ugyanazt a célt osztják, megkapjuk a feltételeket ahhoz, hogy valami teljesen újat építsünk – olyan kapcsolatokat, amelyek nem követik természetes ösztöneinket, hanem felülemelkednek rajtuk. Itt, közös erőfeszítés, odaadás és elkötelezettség révén elkezdünk egy újfajta kapcsolatot építeni.

Nem magunkért – hanem egymás között.

Soha nem fogjuk felfedni a Teremtőt önmagában. Lényege meghaladja érzékelésünket. Amit felfedhetünk, az az irántunk tanúsított hozzáállása – állandó szeretete és adakozása. És ezt csak akkor érzékelhetjük, ha hasonló kapcsolatokat építünk ki egymás között.

Amikor elkezdünk egymással gondosan, felelősségteljesen bánni, inkább adni, mint kapni vágyva, fokozatosan ráhangolódunk a Teremtő hatásának „frekvenciájára”.

És akkor valami elkezd változni.

Ahelyett, hogy úgy éreznénk, hogy önmagunkban létezünk, elkezdjük érezni, hogy közöttünk létezünk.

Vágyaink, gondolataink és szándékaink összekapcsolódni kezdenek. Mások nézőpontjai keveredni kezdenek a sajátjainkkal. Elég erőfeszítéssel és intenzitással abbahagyjuk, hogy elszigetelt egyénekként érezzük magunkat, és elkezdjük megtapasztalni a közös, kollektív létezést – mintha valóban egy emberré válnánk, egy szívvel.

Ez nem egy elvont ötlet.

Ez egy kézzelfogható változás az érzékelésben.

Eleinte finom – jönnek-mennek a kapcsolódás pillanatai. De a kabbalisták által átadott módszer révén, a csoportban végzett kitartó munkán keresztül ezek a pillanatok elmélyülnek. A gondolatok, szándékok és imák belső világa valóságosabbá, élénkebbé, meghatározóbbá válik, mint a megszokott fizikai világ.

Külső életünk – a család, a munka, a napi rutinok – szinte automatikusan folytatódik, természetes egoista programjaink vezérelve. De valódi, tudatos életünk a köztünk lévő kapcsolatban kezd kibontakozni.

A gondolatok szintjén.

A szándék szintjén.

Az imádság szintjén.

Itt kezdünk tudatosan együtt mozogni, mint egyetlen organizmus.

Mint egy halraj, amely tökéletes összhangban mozog – de nem ösztönösen, nem vakon. Inkább tudatosan tesszük ezt, elválasztó természetünk felett és azzal szemben. Minden egység felé tett mozdulat választott. Minden összehangolódás erőfeszítést igényel. Minden kapcsolatot felépítünk.

És pontosan ezen a tudatos, „természetfeletti” integráción keresztül jelenik meg egy új érzés.

A szeretet tiszta formája – mentes a számításoktól, mentes az önérvektől – kezd keringeni közöttünk.

Ez a edény.

És ezen a edényen belül kinyilatkozik a Teremtő.

Nem mint fogalom, nem mint hit, hanem mint élő érzés – az abszolút adakozás erejének jelenléte, amely kitölti a kapcsolatot, amit felépítettünk. Annyira érezzük Őt, amennyire összhangban vagyunk Vele.

Ez a templomépítés értelme.

Ezen a munkán kívül a világ természetes pályáján halad tovább. Az élettelen, növényi és élőlény szint harmonikusan létezik, ösztönösen fenntartva az egyensúlyt. De az emberi szint más – törött, széttöredezett, olyan, mint egy rákos rendszer, ahol minden rész csak a saját hasznát keresi a egész rovására.

Pontosan itt van szükség a korrekcióra.

És ez csak tudatosan lehetséges.

Azáltal, hogy természetünk felett újjáépítjük a köztünk lévő kapcsolatokat, helyreállítjuk az egyensúlyt – nemcsak az emberi társadalmon belül, hanem a valóság egész rendszerében. Újra összhangba hozzuk azt a Teremtő szándékával.

Ezért teremtettek minket a természet ellenkezőjeként.

Hogy saját szabad akaratunkból felülemelkedhessünk egoizmusunkon, és a Teremtő partnereivé válhassunk a valóság fenntartásában és harmonizálásában.

Ez a Tóra módszere.

Az alaptalan gyűlölet helyett az alaptalan szeretetet választani.

Kölcsönös garanciát építeni.

Egy szívű, egy lelkű emberré válni.

Egy kis úttörő csoportból, amely vállalja ezt a munkát, egy új emberiség kezd kialakulni. Először családként, majd nemzetként, végül az egész emberiséget magába foglalva.

Azok, akik elkezdik felépíteni ezt a Templomot egymás között, nagy felelősséget viselnek – hogy kapcsolatukon keresztül megmutassák az utat másoknak. Nem szavakkal, hanem az általuk teremtett valósággal.

És fokozatosan egyre többen csatlakoznak majd.

Amíg az egész emberi rendszer egyetlen, integrált egésszé nem válik – minden rész kiegészíti a többit, mindannyian összekapcsolódnak a szeretet és az adakozás közös szándékában.

Akkor a Templom teljes lesz.

Egyetlen, kollektív edény.

Tele a Teremtő kinyilatkoztatásával.

És ebben az egységes valóságban felemelkedünk jelenlegi érzékelésünk korlátain túl – az időn, a téren és a mozgáson túl – egy igazi, objektív létezés-érzésbe.

Egy élet, ami nem bennünk van – hanem örökké, tudatosan, közöttünk.