„….. Miben különbözik a Kabbala Bölcsessége a pszichológiától? Ebben pontosan úgy dolgozom, ahogy a pszichológusok: anélkül, hogy előre tudnék vagy előre ítélnék bármit is. Az önismeret és az önvizsgálat vágyától vezérelve úgy jövök el egy csoportba, mintha egy pszichológiai iskolába mennék. Vannak tanáraim és tankönyveim, és ők beszélnek nekem magamról, elmagyarázzák, mi is vagyok valójában. Csakhogy a magyarázataik mélyebbre hatolnak, és a lényem legmélyebb rétegeit érintik meg.
Kiderül, hogy odabent, a belsőmben két erő van: a befogadás és az adás, bár nem olyanok, mint a mi világunkban, hanem alapvető erők, amelyek engem és az egész természetet irányítanak. A Kabbala a valóság észleléséről beszél, de itt is mélyebbre hatol, mint a pszichológia. Megtanulom, hogyan kapcsolódom mindenki máshoz; kezdek megérteni, hogy a látott kép mennyire igaz. Kiderül, hogy amikor valakihez szólok, ahhoz a képhez szólok, amely bennem van ábrázolva.
Mindez nem fantázia, hanem valós, anyagi tény. Csak azt kell megvizsgálnom, hogyan érzékelem a valóságot, mi függ az érzékelésemben a tulajdonságaimtól, és melyik tulajdonságomat tudom megváltoztatni.
És itt elmagyarázzák nekem, hogy létezik egy „fogadás” nevű tulajdonság, amelyben jelenleg vagyok, és ez határozza meg a valóság észlelésének teljes pszichológiáját. Mindent egyetlen prizmán keresztül nézek: „Hogyan élvezhetem azt, amit látok?” A bennem lévő egoista vágy csak egy dolgot akar: örömöt kapni. És ezért a bennem megjelenő képeket az egoista vágyam diktálja: minden alkalommal az öröm mértékét, vagy éppen ellenkezőleg, a gyűlölet és az elutasítás mértékét mérlegelem. Közelebb hozzam-e egy adott részletet, vagy toljam-e el? Így értékelek mindent, és mindennek a körvonala, amit látok, ebben a tükörben jelenik meg. Látszólag előttem jelennek meg, de valójában bennem vannak, a befogadó vágyamban.
Így kezdem megérteni, hogyan érzékelem a valóságot, és hogyan emelkedhetek a jelenlegi érzékelés fölé, helyettesítve azt egy igaz érzékeléssel. „A következő szinted” – mondják a kabbalisták – „az átmenet a világ befogadó nézetéről az adó nézetre.” Egyszerűen csak megszerzek egy új eszközt, amely segít felfedezni, hol is vagyok valójában.
És akkor, amikor felfedezek egy második valóságot, két lehetőség jelenik meg előttem: vagy ismét a befogadáson keresztül érzékelek, vagy az adáson keresztül. Lehetetlen megelégedni csak az egyik formával; mindkettőt teljesen el kell sajátítanom. Azáltal, hogy elértem a valóságot az adásban, elértem azt a befogadásban is. Írva van: „A Teremtő az egyiket a másik ellen teremtette”; Két vonalban emelkedem fel, és mindkettő egyformán növekszik bennem, amíg el nem sajátítom a rendszer, a módszer, a képlet ismeretét, ami lehetővé teszi számomra, hogy olyan formában használjam őket, amely kiválóan megfelel a vágyamnak. Más szavakkal, a befogadó és az adó vágyakat is optimálisan, a lehető legjobban töltöm ki magamban. A képlet mindig egy korlátozó értéken alapul, ez a szükséges feltétele: „Nem kapsz mást, csak a maximumot.”
Ezt tanulmányozzuk a Kabbala bölcsességében, és csoportban tanulmányozzuk, vagyis egy olyan laboratóriumban, amely magában foglalja a kémiát, a fizikát, a biológiát, az állattant és egyéb összetevőket…”
Rav Dr. Michael Laitman szavaiból a Napi Kabbala Lecke 2012.04.10., Rabash írásai
A teremtés lényege a vágy.
Mi nem vagyunk mások, mint egy akarat, amely folyamatosan a beteljesülésre vágyik. Ez a vágy nem egyszerű – ez egy gazdag, bonyolult paletta, amely számtalan árnyalatból áll: az alapvető testi szükségletektől kezdve a hatalom, a tudás és az értelmet kereső legkifinomultabb emberi törekvésekig. Mindannyian ugyanazokat a vágykategóriákat hordozzuk magunkban, mégis ezek kombinációja bennünk teljesen egyedi. És ezt a kombinációt nevezzük „énnek”.
De ez az „én” nem az, aminek gondoljuk.
Alapértelmezés szerint minden vágy bennünk egyetlen törvény szerint működik: csak magamért.
Minden számítás, minden gondolat, minden mozdulat – legyen az finom vagy nyilvánvaló – önző szándék vezérli. Még akkor is, ha kedvesnek, nagylelkűnek vagy erkölcsösnek tűnünk, a felszín alatt ugyanaz a csendes kérdés rejlik: Mit nyerek ebből?
Így az élet a vágyak csatatere lesz.
Az én vágyaim a te vágyaid ellen.
Az én beteljesülésem a te beteljesülésed ellen.
És ebből a csendes háborúból fakadnak minden konfliktus – személyes, társadalmi, történelmi. Minden vita, minden rivalizálás, minden háború nem más, mint a vágyak ütközése, amelyek mind a saját kielégülésüket keresik.
És mégis, ennél is nyugtalanítóbb dolog rejlik ennek hátterében:
Nem mi irányítunk.
A vágyak a beleegyezésünk nélkül ébrednek fel bennünk. Az egyik pillanatban ezt akarjuk, a következőben valami mást. És amint megjelenik egy vágy, szinte mechanikusan kényszerülünk annak kielégítésére. Nem mi választjuk a vágyat. Nem mi választjuk a reakciót. Még az is, ahogyan a kielégülést keressük, előre be van programozva bennünk.
Olyanok vagyunk, mint biológiai gépek, amelyek egy láthatatlan forgatókönyv szerint működnek.
Megjelenik egy vágy → törekszünk rá → örömöt vagy fájdalmat tapasztalunk → majd a ciklus megismétlődik.
Ez az életünk.
Egy zárt kör.
Egy tökéletesen determinisztikus rendszer.
A vágyak és reakciók „mátrixa”, a születéstől a halálig.
És ennek keretein belül azt hisszük, hogy szabadok vagyunk.
De ha őszintén nézzük, valami nem stimmel.
Még egy „jó” életben is – sikeres, kényelmes, teljes – soha nem érezzük magunkat igazán elégedettnek. Ha összehasonlítjuk az erőfeszítést, a küzdelmet, a szorongást, a szenvedést az elnyert múló örömökkel, a számítás kijózanító.
Többet adunk, mint amennyit kapunk.
Sokkal többet.
Ez az igazság általában el van rejtve előlünk. Mert ha valóban tisztán látnánk – ha éreznénk, mennyire kiegyensúlyozatlan az egyenlet –, milyen motivációnk maradna a folytatásra?
És mégis, ez a rejtett egyensúlytalanság nem hiba.
Hanem egy jel.
Egy csendes meghívás valami magasabbra.
Az élet célja nem az, hogy vég nélkül üldözzük a múló örömöket ebben a zárt rendszerben.
Az igazi cél az, hogy felfedjük a Teremtőt – azt az egyetlen, jóságos erőt, amely megteremtette és irányítja az egész valóságot.
És itt egy mély paradoxonnal találkozunk:
Végtelen vágyakozással lettünk teremtve az örömre.
Mégis, hogy elérjük az igazi örömöt – a teljes, örök beteljesülést –, hasonlónak kell lennünk a Teremtőhöz, akinek a természete az, hogy adjon.
Fogadóknak kell maradnunk…
és ugyanakkor adóknak kell lennünk.
Mindent akarnunk kell…
és mégis meg kell tanulnunk önmagunkon túl szeretni.
Ezt az ellentmondást a jelenlegi felfogásunk keretein belül nem lehet megoldani.
Ehhez egy újfajta tudatosságra van szükség.
És itt kezdődik az igazi munka.
Nem a vágyaink elnyomásával.
Nem a világ elől való meneküléssel.
Nem aszkétává válással vagy az élet tagadásával.
A történelem megmutatta, hogy az ilyen kísérletek kudarcot vallanak. Az ego egyszerűen csak formát vált. A tisztaság, a büszkeség, a spiritualitás, az igazságosság mögé rejtőzik – és továbbra is, csak finomabb módokon fogad.
A probléma nem a vágy.
A probléma a mögötte rejlő szándék.
A Kabbala bölcsessége egy radikálisan eltérő megközelítést kínál:
Ne pusztítsd el a vágyat.
Tanulj meg, hogyan használd!
Ahelyett, hogy megpróbálnánk kiküszöbölni a kapni akarás vágyát, elkezdjük átalakítani a szándékot a magamért-ről a másokért-re.
De ez az átalakulás nem történhet meg ugyanazon a zárt önérzékelési rendszeren belül.
Valami teljesen újra van szükségünk.
Szükségünk van egy „kívülállóra”.
Az első igazi lépés a szabadság felé nem az, hogy megváltoztatjuk, amit csinálunk.
Hanem az, hogy megváltoztatjuk, honnan figyelünk.
Az ember elkezd kialakítani magában egy új nézőpontot – egy tárgyilagos, átlátszó tudatosságot, amely oldalról szemléli saját természetét.
Mint egy tudós, aki egy tárgyat tanulmányoz.
Mint egy pszichológus, aki egy pácienst figyel.
Mint egy kívülálló, aki egy film szereplőjét nézi.
Hirtelen kezdek látni:
Itt ébred egy vágy.
Itt van az automatikus reakció.
Itt van az ösztön, hogy a beteljesülést keressem.
De ez nem én vagyok.
Bennem történik – de ez nem én vagyok.
Ez az elhatárolódás finom… de forradalmi.
Mert először nem azonosulok teljes mértékben a vágyaimmal.
Van bennem valami, ami fölöttük áll.
Megfigyel.
Tanul.
Nem reagál vakon.
Ez az igazi emberi lény születése.
Az eredeti én – a test, az ösztönök, a vágyak – nem tűnik el.
Továbbra is él, működik, kölcsönhatásba lép a világgal. Eszik, dolgozik, beszél, reagál. A természet része marad.
De mellette valami új jelenik meg:
Egy megfigyelő.
Egy csendes jelenlét, amelyet már nem rabszolgává tesz a végtelen önmegvalósítás utáni hajsza.
És ahogy ez a megfigyelő erősödik, valami figyelemre méltó történik:
A bennünk lévő „állat” kezd megnyugodni.
Már nincs szüksége a túlfogyasztásra.
Már nincs szüksége a dominálásra, a versengésre, a kizsákmányolásra.
Megnyugszik az egyszerűségben – csak azt veszi el, ami az egészséges létezéshez szükséges.
És a megfigyelő… szabad lesz.
Szabad arra, hogy önmaga mögé nézzen.
Szabadon érezni másokat.
Szabadon kiterjeszteni érzékelését a „én” szűk határain túlra.
Másokkal való kapcsolaton keresztül – egy ugyanazon belső munkát végző csoporton belül – ez a megfigyelő új perspektívákat, új vágyakat, új érzékenységeket kezd el magáévá tenni.
Nem egy kis vágyakból álló csomagban kezd élni…
hanem az emberi tapasztalatok közös terén.
A valóság kiterjed.
Mélyül.
Többdimenziós lesz.
A Kabbalában ezt az állapotot Hafetz Hesed-nek nevezik – aki csak adni vágyik, aki semmit sem akar magának.
Nem azért, mert elnyomta vágyait… hanem azért, mert felülemelkedett azon a szükségleten, hogy önző módon használja őket.
Ez az „idegen”.
Tiszta.
Átlátszó.
Szabad.
Innen kezdődik az igazi tanulás.
Nem intellektuális tanulás – hanem egzisztenciális.
A megfigyelő elkezdi tanulmányozni magát a valóságot:
Hogyan működnek a vágyak.
Hogyan alakulnak ki a kapcsolatok.
Hogyan ad életet, tart fenn és tölti meg a Teremtő a teremtést.
És lassan, erőfeszítéssel, kapcsolaton keresztül, belső munkával – valami rendkívüli történik:
Az ember elkezd úgy cselekedni, mint a Teremtő.
Nem lényegében – hanem szándékában.
Elkezdi vágyait nem arra használni, hogy elvegyen… hanem hogy adjon.
Nem azért, hogy fogyasztjon… hanem hogy másokat kielégítsen.
És ezen a hasonlóságon keresztül megnyílik egy új érzékelés.
Egy második valóság.
Az ember most már két rendszeren keresztül érzékelhet:
A befogadáson… és az adáson keresztül.
És közöttük kialakul egy egyensúly – egy magasabb megértés, a létezés élő képlete.
De mindez egy lépéssel kezdődik.
A legnehezebb lépéssel.
Kilépni.
Külsőssé válni önmagunk számára.
Abbahagyni, hogy vakon gépként működjünk…
és elkezdeni megfigyelni azt.
Itt kezdődik a szabadság.
Itt születik meg az emberi lény.
Mert az „ember” – Adam – azt jelenti, hogy hasonlóvá válunk a Teremtőhöz.
És ez a hasonlóság abban a pillanatban kezdődik, amikor már nem vagyunk bezárva önmagunkba…
hanem felemelkedünk, és megtanulunk a saját vágyainkon túl szeretni.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás